Filip Tamás
Messzire vágtat
Siet, mert várják a prérik és szavannák, de
váratlanul foglyul ejti a szabadulószoba:
a Kékszakállú vadászni készül.
Elővezetik a lovát, de ő nincs sehol,
aztán mégis előbukkan a sötétből.
Előmelegített sodronyinge gyorsan
kihűl, ahogy vágtatni kezd.
Kegyvesztett pusztákon át visz az útja,
a néma visszhangok völgyében
megáll pihenni, a várban hagyott
bőségszarura gondol,
szolgái jóllakhatnak végre.
Neki elég a száguldás gyönyöre,
a köd arcába csapódó ütései.
De nincs sehol az, ahova indult.
Csak vadaspark, füvészkert és pálmaház,
hogyan is választhatná bármelyiket.
A képzeletét nem tudja domesztikálni.
Messzire jut, egy paleolit tájba,
ahol a kőerdőből pentaton zenéket
szippant ki a szél. A jövő Isten lelke
fölött lebeg öntudatlanul, jeleket
hagy, fényesek, mint a harangérc,
amikor mintába önti a mester.
Ami a vége után van
Már egy órája
vége a hangversenynek,
és nekem még mindig
tele van tapssal a kezem.
Szinte fáj, hogy a hálás
öröm egy része nem
bújhatott ki belőle.
Viaskodtam a művel,
a művészekkel, végül
boldogan hagytam, hogy
legyőzzenek.
Az ösvény házunkig kísér,
elengedjük, hadd
vigyen másokat is haza.
Csak otthon merem elmondani,
mikor már nemcsak zene,
de bor is fénylik sötét
ereimben, hogy tudom, amit
nem hinne senki sem:
vesztőhely és temető van
minden lakatlan szigeten.
Megjelent a Bárka 2023/4-es számában.
