Szöllősi Mátyás
Introitus
A fák között fadöntő gép köröz.
Emberi akarat: pusztul a táj.
Fönn denevér szárnyal a domb fölött,
kanyart ír le, bogyósgyümölcsre száll.
Feje a lébe túr. Táplálkozik.
Kis teste szörnyű téboly hordozója.
Fája a földre hull. Sötétedik,
hát vándorolni kezd, akár a gólya.
A város csak órányi repülésre.
Szélén temetők, állattelepek.
A fölfűtött csarnok belső terében
a rőt lény már át is melegedett.
A szájából egy gyümölcsmag lehull,
és akárcsak az éhező vadak,
negyven-ötven törpe sertés nyomul,
hogy megkaparintsa, ami szabad,
ami a ketrecben még idegen,
elcsenhető, méz-édes és kemény.
A győztesnek nem rebben szeme sem,
pedig már haldokol, hisz levágják szegényt
ma-holnap: tisztítják és perzselik,
hogy húsa omlósan finom legyen.
Nehéz, vörös vérét is megsütik,
mert minden porcikája élelem:
a száj, a fej, a nyak, a hát –
éjfélkor mind külön kondérba téve,
akárcsak kint az erdőben a fák,
az állat is már darabokra tépve
pihen. Nyála a séf csupasz kezén,
arcán, nyakán. Az ajka szegletében.
Nyeli a munkát és a nyálat is, reményt
nem sejtve, s bármi szerencsétlenséget.
Az idő hétvégén ezer szelet.
Találkozók, mozi, pár könnyű flört.
Egy hét se kell, a teste már remeg –
csak kószál, fölpuffadt-erőtlenül.
Megsebzett tükör minden, ami fáj.
A lefolyt könnyek éjszaka elégnek.
Pláne, ha föllángol a tarkó és a láb.
Majd beindul a tüdő szétesése.
Hurut és nyák. Lángoló izzadás.
A nulladik beteg épp dögrováson.
Hajnalban minden száraz pislogás
vakít, akár a legfullasztóbb álom.
Görcsöl a has, a fej. Szemei égnek.
A láza már bő negyven fok lehet.
Nincs jellege itt semmiféle íznek,
szagnak. Gyengül minden életjele.
Utolsó lélegzet. Halál.
A teste többet nem mozdul, hiszen
a környezet csak néz, nem ért, kivár –
nem bízik saját félelmeiben.
Terjed a kór. Mindenki hordja szét,
aki a halottal érintkezett.
Hiába lázmentes az ébredés,
ha hullámzik tovább a képzelet.
Fejlövés
A nő a koszlott tornanadrágban eleinte csak áll,
mintha nem is venne észre. Szájában szétroncsolt gyufaszál.
Arca kormos, talán tűz marcangolta ilyen keményre.
Nagy, tarkabarka sál van a nyakán. Kezén karperecek
rengetege fénylik, vár. Talán ő maga sem tudja, mire.
Vékony testét ide-oda rángatja a feljáró szelének száraz hidege.
A Vérmező felől autók zúgása. A fönti pályaudvar felől
pedig ismétlődve egy-egy éles szignál hangja szól –
a főváros fájdalmas érverése.
A nő aztán elkezd jönni felém. Nyilvánvalóan akar valamit,
még ha nem is rám néz – én nézek magamra,
mi olyan csalogató bennem. De semmi föltűnő nincs rajtam.
Fekete kabátban vagyok. Fülsüketítő zaj van.
A nő töretlenül halad tovább. Akár rémisztő is
lehetne ez az arc, mégis van benne valami lágyságra vágyó
szenvedély. Kíváncsi vagyok, mit akarhat. A szeme kék.
Olyan közel van, hogy azt is látom, akárcsak az arcán tátongó gödröt.
Mindenki árva, mindenki szép – motyogja úgy,
hogy még mindig a szemközti bódé mögötti félhomályba néz.
Arrébb egy suttyó taxis hugyál a sarokban állva.
A biztonság kedvéért körbenézek,
de egyetlen ember se áll hozzánk közel.
A nő közben már az arcomba néz, figyel.
Mohón tátong arca gödrének mélye.
„Mi van?” – kérdezi. Vállamat vonom.
Túl direkt lenne bármit mondanom.
Inkább hagyom, hogy ő beszéljen,
hátha meglep így csütörtök délben.
„Tudja, az egyik este Harasztira mentem ki a HÉV-vel,
három kamasz gyerek akart kifosztani. Nevettem.
Fáradt voltam már péntek éjjel.
Ilyet az ember nem gondolna ki.
A legkisebb pisztolyt fogott rám.
Azt hittem játék, ami önmagától múlik el.
Aztán a dörrenés. Hetekre mélysötétbe zárt.
Rémületes a kómából némán ébredni fel.
Nehéz volt újra megtanulni járni
és megtűrni magamon azt a sok tekintetet.
A szégyen érzését dobozba zárni.
Viselni egy szerényebb életet.
Láttam, hogy bámul, le se veszi rólam a szemét,
gondoltam, hát elmesélem, hogy
halott voltam még nem is olyan rég,
és fogalmam sincs, érdemes-e újra, ébren.”
Megjelent a Bárka 2023/3-as számában.
