Zsille Gábor
A mesterem
Nem beszélt sokat, úgy emlékszem,
bár lehet, hogy igen,
és szavainak csak
töredékét hallottam
a bennem lüktető
állandó zaj miatt.
Benne zene szólt, úgy képzelem,
Chopin, Mozart, Beethoven,
Mahler és néha Sosztakovics,
a dallamok átjárták,
költészetté formálták
gondolatait –
a benne áradó
zene miatt szólalt meg ritkán.
(Vagy zenei módon beszélt sokat.)
Persze lehet, hogy benne is zaj volt,
a huszadik század,
országok, harcok,
élő és régi költők zaja,
a reneszánsz háttérben
kételyek mormolása.
Talán apámként ismertem,
talán semmit sem tudtam róla,
s ő még kevesebbet rólam:
két idegen beszélgetett
egy kávéházban, vonaton, utcán,
klasszikus zenei aláfestéssel.
Infúzió
Élete utolsó heteiben a mester
már csak a zenéről verselt,
Mozartról, Bachról, Vivaldiról,
egy három évtizeddel ezelőtt
sokat hallgatott CD-ről,
és még a krakkói kórházi ágyán is
szonátákra és largókra gondolt,
a folyosóról beszűrődő hangokban
Stockhausen ritmusát kereste.
Ha megadatik az időskor, talán
mind egy rögeszme rabjai leszünk.
A mester a zenébe zárta magát,
nem fényképalbumba, tájakba, sem
a filozófiába, melynek doktora volt –
míg az infúzió cseppenként táplálta,
fejében egy réges-rég halott
francia zongoraművész
Chopin-keringőt játszott.
A műfordítás margójára
Érthetetlen, hogy huszonkét éve
fordítom magyarra kedvenc szerzőm,
Adam Zagajewski költészetét,
ötvenszer, százszor végiglapoztam
az összes meglévő verseskönyvét,
és még mindig tucatszám akadnak
olyan rímtelen, rövid szövegek,
melyekhez soha hozzá nem nyúltam,
diszkrét távolságot tartok tőlük,
pedig valósággal lenyűgöznek.
S talán mégsem érthetetlen, hiszen
az átültetés során a líra
átlényegül, díszletet vált, más lesz,
egyszerre gazdagodik és csonkul,
az új nyelven valamit elveszít –
vagy csak én, a fordító veszítek,
a magyar szavakat keresgélve
szegényebbé válnak tudatomban
a lengyelül megálmodott képek,
nyersebbé válik bennem a titok.
Viszontlátás
És balról az ablakban megjelenik Varsó,
a Visztula sodronyával félbevágott szív,
kétszázezer háborús felkelő tömegsírja,
előbukkan a város, ahol minden
lehetséges tragédia megtörtént már,
irdatlan sugárutak szövevénye,
kétmillió ember háztetői és tornyai,
a feltámadás eleven bizonyítéka,
Chopin és Sienkiewicz látomásai,
a bronzba öntött hableány pajzsa és kardja,
a gépmadár lassan ereszkedik,
elém tárul, ki tudja, hányadszor,
a város, ahol a legnagyobb lengyel költő,
Adam Mickiewicz egyszer sem járt.
Megjelent a Bárka 2023/2-es számában.
