Papírhajó - Primér/Primőr

 

 Majoros_N__ra.jpg

 

Majoros Nóra

 

Az angyalok állata

 

A Jóisten szomorú volt. Előbb körbenézett a Földön, és csak azután szomorodott el.

− Hová tűnt az a sok szép állat, amit olyan nagy gonddal alkottam? Lassan csak az állatkertben marad belőlük mutatóba.

Körülnéztek az angyalok is.

− Már megint az emberek – csóválta a fejét az egyik.

− Szúnyogból jó sok van – jegyezte meg egy másik.

A Jóisten elmosolyodott, és letett arról, hogy a tenyerével dühösen meglegyintse az embereket. Inkább leugrott a trónjáról, belebújt a papucsába, és a műhelyébe csoszogott. Gondolta, kiötöl néhány új állatot, és elhelyezi valamelyik őserdőbe, amit még nem irtottak ki teljesen. Benyitott az ajtón – elhallgattak a műhelyt tisztán tartó, csivitelő angyalkák −, feltűrte az ingujját, és az agyagos ládához lépett.

Hirtelen akkorát kondult az ég, hogy be kellett fognia a fülét.

− Megint kitört egy háború. Képtelenek békében élni – sóhajtotta.

− Akkor nem lesz új állat? – szontyolodtak el a serteperte angyalkák.

− Bánom is én, találjatok ki valamit, amíg megnézem, mit tehetek.

A mennyei mezőkön felfegyverzett angyalhadsereg várta. A Jóisten a Föld egébe mártotta az arcát, mint egy nagy buborékba, és közelebbről is megnézte azt a háborút. Gonosz és fekete szél fújt a Föld felett, ahol a háború dúlt. Angyalkatonáit oda vezényelte. Csapatostul futottak a gyerekek védelmére, a sebesültek kínját enyhíteni, az orvosok kezét biztosan tartani. Könyörületet ébresztettek a szívében azoknak, akiket elkapott a háború őrülete, és megremegett a kezükben a fegyver. Nagy hálókkal elkapkodták a halálba zuhanó, ijedt lelkeket, és ölelték, vigasztalták, gyógyították őket.

Mire véget ért a háború, kimerültek az angyalkatonák, kimerült a Jóisten. Fáradtan csoszogott a trónja felé, amikor megrángatta a ruhája szélét egy kis angyalka.

− Kész az állat.

A Jóisten arca felderült.

− Mutasd!

A műhelyt kitöltötte valami nagy, amit fehér lepel borított. Az angyalkák a Jóisten kezébe adták a lepel sarkát, ő meg lassan, óvatosan lehúzta. Tátva maradt a szája a csodálkozástól. Az új állat hatalmas volt, kicsit bumfordi, ormánya hosszú, és az egész tiritarkára volt pingálva. Zavarában, hogy a Jóisten úgy ránézett, elkezdett csuklani.

− Nevet is adtunk neki: mézszippantó foltifán – lelkesedett az angyalka.

A Jóisten szeme sarkában összegyűltek a könnyek, aztán hüppögni kezdett, aztán óriásit kacagott.

− Nem tetszik? – szeppent meg az angyalka.

− Ez a leggyönyörűbb állat, amit az elmúlt másfélmillió földi évben láttam.

− Akkor hát odaadjuk az embereknek?

− Nem, semmiképpen sem. Szegényt alig néhány évtized alatt kiirtanák.

Az angyalka szája szomorúan lebiggyedt.

− Azért ne aggódj – vigasztalta a Jóisten −, nem fog elveszni. Szabadon eresztem a mennyei mezőkön, hadd legeléssze a virágokat kedvére.

Kitárták a műhely ajtaját, még pár sor téglát is eltávolítottak, hogy kiférjen, és szabadon eresztették. Azóta ott legelészik, és szívogatja a felhővirágok nektárját. Láthatod álmodban, amikor egy kicsit megnyílik neked is az ég.           

 

 

A rókák panasza

 

A Jóisten fogadónapot tartott. Kérésektől volt hangos a menny.

Meghallgatta a szenteket meg az őrangyalokat. Szent Hubertusz a sor végén állt. Aggódott, mert az ő ügye kevésbé fontos, mint például Szent Borbáláé, vagy inkább Szent Tamásé – a hitetlenek védőszentje mostanában olyan szívfájdító mondandóval állt a Jóisten elé, hogy alig győzték száraz szemmel a többiek.

Vége lett a fogadónapnak, és Szent Hubertusz csak nem jutott sorra.

− No, ez így nem járja! Vagy meghallgatsz, vagy lemondok – zsörtölődött.

A Jóisten megszánta, és megkérdezte, mi a baja.

− A rókák nyúznak napra nap. Ugyanis a rókákat nyakló nélkül vadásszák az emberek. Kártékony féreg, azt mondják. Ezzel kéne valamit kezdeni, mert sajog a fejem a vonításuktól.

− Sajog, sajog, de hát itt háborúk vannak, éhínség meg szenvedés az emberek között. Mit kezdjek én a rókákkal?

− Azt én nem tudom, de valamit találj ki, mert ezt a ménkű sok vinnyogást még egy kerékbe tört szent sem bírná türelemmel.

A Jóisten elkapott egy bárányfelhőt kergető angyalkát, és ráparancsolt, hogy azonnal vizsgálja ki a rókák ügyét. Az angyalka elszaladt az állatügyi felhőintézetbe, és kiválasztotta magának a legkényelmesebb álrókát. Ott lógott a fogason, vörös és selymes volt a bundája, a hátán meg cipzáras, hogy könnyen belebújhasson. Kontinentális rókát választott, mert azok Szent Hubertusz szerint húszannyit panaszkodtak, mint a sivatagi vagy a sarki társaik. Aztán lehajíttatta magát egy erdőbe.

Végigélte a rókák keserves életét. Megszületetett tavasszal, átélt öt kemény telet, míg a hatodik tavaszon le nem lőtte egy vadász. Lenyúzta a rókabőrt, kikészíttette, és a bőr a falon lógott, míg az ükunokája ki nem dobta, mert rongyosra rágta a moly.

Az angyalka a Jóisten előtt feszített büszkén.

− Hogy haltál meg, angyalkám?

− Lelőttek.

− Fájt nagyon?

− A pokol tüze lehet ilyen kín.

− Az élet milyen volt?

− Bujkáltam, menekültem és küzdöttem. Éheztem és fáztam.

− Szegény kis teremtményem, hát valóban ilyen keserves a rókalét?

− Keserves bizony.

− Az erdő milyen?

Arany mosoly tündökölt az angyalka arcán.

− Illata van a zsenge húsú nyúlnak, a méznek, a mohának. Zenéje a növekedő gombának, a szarvasnásznak. Íze a bomlásnak és a születésnek, ragyogása a mélyülő barázdáknak a fák törzsén. Nincs még egy olyan csodálatos teremtményed, mint az erdő.

A Jóisten megcirógatta az angyalka arcát, aztán maga elé hívatta Szent Hubertuszt.

− Kivizsgáltam a rókák ügyét, és úgy döntöttem, meghallgatom a panaszukat.

− Hála neked, Jóisten. Ráveszed hát az embereket a vadászati tilalomra?

A Jóisten rázta a fejét.

− Hát akkor?

− Külön erdejük lesz a mennyben. Mézillatú, szarvashangú, fatörzsfényű. Ott pihenhet majd minden rókalélek, aki a kedvemre él a Földön. Jó lesz-e így, kedves szentem?

Szent Hubertusz bólogatott.

− Köszönöm, Jóisten. Már csak egy kérésem volna.

− Mondjad, szentem.

− A nyulak, Jóisten. Panaszkodnak a rókákra a nyulak.      


 Főoldal

2017. április 18.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Esterházy Gitta kapja idén a Krisztina-díjatGyerekirodalmi íróképző indulHírek a Tokaji ÍrótáborbólArany János korától vizsgálja a magyar irodalom változásait a 45. Tokaji Írótábor
Versek
Vörös István: Hermész-szonettekBertók László szalmaszál-firkáiHorváth Veronika verseiGömöri György versei
Prózák
Beck Tamás prózáiAndrássy József: NagyszombatElmaradtGaraczi László: Hasítás
Kritikák
A kör teljes megismeréséhez szükséges „π”Latin világban - Géczi János: TörekValóságok között - Bogdán László könyvérőlAz emlékezés szerkezete
Esszék, tanulmányok
Csoóri Sándor és a „bartóki” modellHalmai Tamás: A Gangesz rabbijaArany-recepció a kortárs költészetbenLövétei Lázár László esszéje
Drámák
Vörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: RendezésV á r k e r t i J u l i s k a, avagy a szerelmi bűzfészek
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA