Majoros Nóra
Az angyalok állata
A Jóisten szomorú volt. Előbb körbenézett a Földön, és csak azután szomorodott el.
− Hová tűnt az a sok szép állat, amit olyan nagy gonddal alkottam? Lassan csak az állatkertben marad belőlük mutatóba.
Körülnéztek az angyalok is.
− Már megint az emberek – csóválta a fejét az egyik.
− Szúnyogból jó sok van – jegyezte meg egy másik.
A Jóisten elmosolyodott, és letett arról, hogy a tenyerével dühösen meglegyintse az embereket. Inkább leugrott a trónjáról, belebújt a papucsába, és a műhelyébe csoszogott. Gondolta, kiötöl néhány új állatot, és elhelyezi valamelyik őserdőbe, amit még nem irtottak ki teljesen. Benyitott az ajtón – elhallgattak a műhelyt tisztán tartó, csivitelő angyalkák −, feltűrte az ingujját, és az agyagos ládához lépett.
Hirtelen akkorát kondult az ég, hogy be kellett fognia a fülét.
− Megint kitört egy háború. Képtelenek békében élni – sóhajtotta.
− Akkor nem lesz új állat? – szontyolodtak el a serteperte angyalkák.
− Bánom is én, találjatok ki valamit, amíg megnézem, mit tehetek.
A mennyei mezőkön felfegyverzett angyalhadsereg várta. A Jóisten a Föld egébe mártotta az arcát, mint egy nagy buborékba, és közelebbről is megnézte azt a háborút. Gonosz és fekete szél fújt a Föld felett, ahol a háború dúlt. Angyalkatonáit oda vezényelte. Csapatostul futottak a gyerekek védelmére, a sebesültek kínját enyhíteni, az orvosok kezét biztosan tartani. Könyörületet ébresztettek a szívében azoknak, akiket elkapott a háború őrülete, és megremegett a kezükben a fegyver. Nagy hálókkal elkapkodták a halálba zuhanó, ijedt lelkeket, és ölelték, vigasztalták, gyógyították őket.
Mire véget ért a háború, kimerültek az angyalkatonák, kimerült a Jóisten. Fáradtan csoszogott a trónja felé, amikor megrángatta a ruhája szélét egy kis angyalka.
− Kész az állat.
A Jóisten arca felderült.
− Mutasd!
A műhelyt kitöltötte valami nagy, amit fehér lepel borított. Az angyalkák a Jóisten kezébe adták a lepel sarkát, ő meg lassan, óvatosan lehúzta. Tátva maradt a szája a csodálkozástól. Az új állat hatalmas volt, kicsit bumfordi, ormánya hosszú, és az egész tiritarkára volt pingálva. Zavarában, hogy a Jóisten úgy ránézett, elkezdett csuklani.
− Nevet is adtunk neki: mézszippantó foltifán – lelkesedett az angyalka.
A Jóisten szeme sarkában összegyűltek a könnyek, aztán hüppögni kezdett, aztán óriásit kacagott.
− Nem tetszik? – szeppent meg az angyalka.
− Ez a leggyönyörűbb állat, amit az elmúlt másfélmillió földi évben láttam.
− Akkor hát odaadjuk az embereknek?
− Nem, semmiképpen sem. Szegényt alig néhány évtized alatt kiirtanák.
Az angyalka szája szomorúan lebiggyedt.
− Azért ne aggódj – vigasztalta a Jóisten −, nem fog elveszni. Szabadon eresztem a mennyei mezőkön, hadd legeléssze a virágokat kedvére.
Kitárták a műhely ajtaját, még pár sor téglát is eltávolítottak, hogy kiférjen, és szabadon eresztették. Azóta ott legelészik, és szívogatja a felhővirágok nektárját. Láthatod álmodban, amikor egy kicsit megnyílik neked is az ég.
A rókák panasza
A Jóisten fogadónapot tartott. Kérésektől volt hangos a menny.
Meghallgatta a szenteket meg az őrangyalokat. Szent Hubertusz a sor végén állt. Aggódott, mert az ő ügye kevésbé fontos, mint például Szent Borbáláé, vagy inkább Szent Tamásé – a hitetlenek védőszentje mostanában olyan szívfájdító mondandóval állt a Jóisten elé, hogy alig győzték száraz szemmel a többiek.
Vége lett a fogadónapnak, és Szent Hubertusz csak nem jutott sorra.
− No, ez így nem járja! Vagy meghallgatsz, vagy lemondok – zsörtölődött.
A Jóisten megszánta, és megkérdezte, mi a baja.
− A rókák nyúznak napra nap. Ugyanis a rókákat nyakló nélkül vadásszák az emberek. Kártékony féreg, azt mondják. Ezzel kéne valamit kezdeni, mert sajog a fejem a vonításuktól.
− Sajog, sajog, de hát itt háborúk vannak, éhínség meg szenvedés az emberek között. Mit kezdjek én a rókákkal?
− Azt én nem tudom, de valamit találj ki, mert ezt a ménkű sok vinnyogást még egy kerékbe tört szent sem bírná türelemmel.
A Jóisten elkapott egy bárányfelhőt kergető angyalkát, és ráparancsolt, hogy azonnal vizsgálja ki a rókák ügyét. Az angyalka elszaladt az állatügyi felhőintézetbe, és kiválasztotta magának a legkényelmesebb álrókát. Ott lógott a fogason, vörös és selymes volt a bundája, a hátán meg cipzáras, hogy könnyen belebújhasson. Kontinentális rókát választott, mert azok Szent Hubertusz szerint húszannyit panaszkodtak, mint a sivatagi vagy a sarki társaik. Aztán lehajíttatta magát egy erdőbe.
Végigélte a rókák keserves életét. Megszületetett tavasszal, átélt öt kemény telet, míg a hatodik tavaszon le nem lőtte egy vadász. Lenyúzta a rókabőrt, kikészíttette, és a bőr a falon lógott, míg az ükunokája ki nem dobta, mert rongyosra rágta a moly.
Az angyalka a Jóisten előtt feszített büszkén.
− Hogy haltál meg, angyalkám?
− Lelőttek.
− Fájt nagyon?
− A pokol tüze lehet ilyen kín.
− Az élet milyen volt?
− Bujkáltam, menekültem és küzdöttem. Éheztem és fáztam.
− Szegény kis teremtményem, hát valóban ilyen keserves a rókalét?
− Keserves bizony.
− Az erdő milyen?
Arany mosoly tündökölt az angyalka arcán.
− Illata van a zsenge húsú nyúlnak, a méznek, a mohának. Zenéje a növekedő gombának, a szarvasnásznak. Íze a bomlásnak és a születésnek, ragyogása a mélyülő barázdáknak a fák törzsén. Nincs még egy olyan csodálatos teremtményed, mint az erdő.
A Jóisten megcirógatta az angyalka arcát, aztán maga elé hívatta Szent Hubertuszt.
− Kivizsgáltam a rókák ügyét, és úgy döntöttem, meghallgatom a panaszukat.
− Hála neked, Jóisten. Ráveszed hát az embereket a vadászati tilalomra?
A Jóisten rázta a fejét.
− Hát akkor?
− Külön erdejük lesz a mennyben. Mézillatú, szarvashangú, fatörzsfényű. Ott pihenhet majd minden rókalélek, aki a kedvemre él a Földön. Jó lesz-e így, kedves szentem?
Szent Hubertusz bólogatott.
− Köszönöm, Jóisten. Már csak egy kérésem volna.
− Mondjad, szentem.
− A nyulak, Jóisten. Panaszkodnak a rókákra a nyulak.
