Megkérdeztük Nagy Koppány Zsoltot

Hírek

Nagyapám tudott repülni
Nagy Koppány Zsoltot kérdeztük az értelmezési körökről, a furfangos nyelvről meg a lélek fényűzéséről

Nagyapám tudott repülni novelláskötete a Magvető novellárium sorozatában jelent meg. A fülszöveg elemzése szerint stílusjátékok jellemzik: „az első ciklus szövegei egy, a történelmi hagyományokat szabadon kezelő szerzői világot rajzolnak meg, történelmi hitelesség, mitikus elemek, ami csak háttér a teremtett életek vizsgálatához. A második ciklus stílusparódiái, vicces és/vagy tragikus történetek, az irodalmi szövegekben kevésbé jártas olvasók számára is rendkívül élvezetesek”.

– Első regényed, a tavaly díjnyertes Jozefát úr, avagy a regénykedés, már bizonyította a stilisztikai változatossághoz való vonzódást, s egyben azt, hogy az állandóan módosuló részleteket kézben tartva, képes vagy egységesnek ható szövegbe helyezni. Ezúttal nem regénykedsz, hanem „novelláskodsz”. Sok-sok stílusban. Az egyik novellában a Harmadnapon-ban azt írod: „Amikor a vadászsólymokat elengedik, vigyázz magadra.” – ez van egy cédulára írva, amit a főhős talál a tarisznyájában. … „az értelmezésnek ez a köre rövidre zárul.” Egyébként pedig úgy érzem, nálad éppen ellenkezőleg: novelláidban az értelmezések köre elég tág. Miből táplálkozik ez?

– A mai, megfogyatkozott számú olvasói világban kénytelenek vagyunk valamilyen módon eljutni az olvasóhoz. Egyfajta marketing ez, ha úgy tetszik. De speciális marketing, hiszen mégiscsak egy szakrális térben, az irodalomban történik. Mármost az olvasó, főleg az a kevés, aki maradt, nem buta, nem lehet átverni. Tért kell nyitni neki, ahogy a költő ugyanerre felszólítja a sorsot. Ennek egyik lehetséges módszere az értelmezési kör tágra zárása, hogy ilyen kubrickosan fejezzem ki magam. A másik az, ha lehetővé tesszük számára, hogy ne csak értelmezzen, hanem játsszon, szórakozzon és felfedezzen. A harmadik pedig, amelyik alapjában cáfolja az első kettőt, az, hogy nem beszélünk úgy róla, mint valami szellemi fogyatékos gyerekről, akit mi most éppen jókedvre próbálunk deríteni, hanem komolyan vesszük, partnerként, na tessék, megint marketing, pszichológia, vagy valami flancos új tudomány, próbáljuk kezelni.

– Stílusbravúrjaidat három csoportba osztanám. Az egyik a hagyomány, ami a mese, a furfang, a más bőrébe belebújás, a kísérteties hangulatban fejeződik ki, a másik a groteszk-abszurd, a harmadik pedig az ars poetikus. Ez utóbbinál gondolok A lézengő writter-re, amelynek alcíme: kóborlovaglás a magyar nyelv mezein, meg Bérolvasó Sebestyénre, meg az Aki befestette novellákra, s nem kevésbé A várban őrt álló gondolataira. Az író, a művész tehát megfigyelő, (bér)gondolatolvasó lenne? Vagy az alakkal (A róka szól) mondatja el a gondolatait? „tiszta csoda, hogy felnőtt, vén róka létemre még hiszek olyasmikben, hogy munka meg becsület.” Ez egyébként egy „mesés” társadalomkritika?

– Nem, a társadalommal a lehető legkisebb mértékben foglalkozom. Az irodalmi közegbe került individuumok annak belső törvényszerűségei szerint élnek, s ennek az életmódnak a valós élettel való párhuzamba állítása csupán vékonyka hozadékkal szolgál; természetesen nem lehet ezt a hozadékot kizárni, sok móka meg kacagás forrása, de a lényeg nem ez. Az írásokban mindenki beszél, mindenki mond valamit az életéről, amit a valós élet szempontjából is lehet szemlélni, csak éppen az összevetést követő kacarászáson vagy lúdbőrözésen túl sok olvasói örömöt nem okoz. Úgy gondolom, hogy egy szöveg akkor érvényes, ha a saját belső törvényszerűségei megismertetése után is érdekes, illetve érvényes megállapításokat tesz a világról. Hogy melyikről? A valóról-e vagy a teremtettről? Nos, ennek eldöntése az olvasó feladata és magasztos küldetése, persze, ismétlem, csak akkor, ha hajlandó egyenrangú félként részt venni ebben a csúnya interaktív játékban, ahol – ha nem is komolyan, de - valaki mindig szív, valaki mindig szívatva van: hol a szerző, hol pedig az olvasó.

– Érdekes a megfigyelő megfigyelője státusz is – kísérteties és abszurd. A groteszk és abszurd milyen hagyományra épül nálad? „Nem hisznek bennem, hát nem is látnak.” – írod a személyi figyelőről, aki a lakásokban lakik, s nem olyan, mint elődei: „A házmesterekre nincsen szükség, azért isznak.” Ez egy újfajta rálátás lenne a „megfigyelőkre”?

– A könyvben jó néhány irodalmi-történelmi toposzt megpróbálok újraértelmezni. Azért szükséges ez, mert életkoromnál fogva nem lehettem például magyar katona az orosz fronton, és nem lehettem besúgó vagy besúgott sem. (Annak idején a székelyudvarhelyi játszótéren a magamfajta kakaóscsigás kölyköket legfeljebb jól seggbe rúgta a szekus, ha éppen arra ment haza, mi meg az útjába lábatlankodtunk.) Meggyőződésem, hogy ezek olyan történetek, amelyeknek irodalmi keretek között való elmondása addig létjogosult, amíg igény van rá. Nyilván a konkrét, referenciális olvasat gyengíti az irodalmi értéket, de ugyanúgy érvényes, mint a vájtfülű kritikusi vélemény. Igény mindenesetre van rá. Viszont: nem lehet ezekről a dolgokról úgy beszélni, ahogy a nagy elődök és kortársak tették – emlékezés, kritika, harc, perlekedés… El kell mozdítani az egészet egy olyan mágikus realizmus felé (csodálatos ez a kifejezés, senki sem tudja, mit jelent pontosan, mégis mindenki él vele, és ekkor, csodák csodája, már tudják, hogy pontosan mit is jelent. Szóval értik, nem?), amelyik lehetővé teszi a primér történelmi élmények szekundér feldolgozását, valami természetfeletti irányába való elmozdítását, vagy pedig – legyünk bátran mágikus realisták! – a szekundér történelmi élmények primér (irodalmi) feldolgozását. És ez már önmagában is groteszk meg abszurd.

– Az Autós – titokzatos történet, elvarratlan szálakkal. Milyen élményből táplálkozik?

– Kizárólag fikció. Regénynek indult, gyenge regénynek, aztán lett belőle egy egészen erősnek ható novella. Amolyan hemingwayes írás, ahol szinte minden az olvasóra van bízva, de főleg az ok és okozat. Miért öl, hová megy, miért üt, egyáltalán, ki ez a főhős… mindez persze benne van a szövegben, de alaposabban elásva, mint a novellában megjelenő lehányt muskátli.

– Mulatságos szövegeid is vannak: például a Vitéz lélek, aki „ballagóra fogja, ímmel-ámmal fosztogat”. Meg A remetenő – „csak a papírjai legyenek rendben.” – Ezeken sokat mulattam, honnan veszed ezeket az ötleteket? Hogyan születnek ilyen szövegek? Aztán a kötetcímadó novella: „Nagyapám tudott repülni.” Tényleg? Honnan ez?

– Még egyszer megismételném, amit a történelmi élmények feldolgozhatóságáról és az olvasónak a minél intenzívebb bevonásáról mondtam. De főleg ez utóbbit. Az olvasót meg kell lepni, hökkenteni, el kell ámítani. Kegyelmi állapot már egyáltalán az, hogy a plázában a könyvesboltba megy be a Tesco vagy a Media Markt helyett… az, hogy ott éppen a mi kötetünket veszi kézbe, nos, hát az a kegyelmi állapot fokozása, de azt ugye fokozni nem lehet, tehát az a gyönyör, a kielégülés és a nagybetűs boldogság. Csakhogy a nagy élvezkedés után valamit nyújtani is kell az olvasónak, azaz nem szabad megengedni, hogy letegye a könyvet. Ez persze nem mindig sikerül, sőt, általában nem sikerül – ezért is riasztóak a könyvfogyási adatok… –, de ha esetleg egy mondat segítségével mégis rá tudjuk venni arra, hogy még egy novellába vagy még egy regényfejezetbe belelapozzon: hát az tényleg a mennyország, annak minden örömével. Ehhez viszont alaposan ki kell eszelni azokat a fordulatokat, amelyek megfogják, fogva tartják, és esetleges tiltakozása ellenére is lenyűgözik az olvasót. Hát így születnek ezek: sok gondolkodás, sok olvasás, és annak a tudása, hogy én, mint olvasó, mitől vagyok, lennék boldog.

– Szeretsz belebújni különböző személyek, tárgyak, még állat bőrébe is – miért? A kávém története, A róka szól, A nagy, fehér, sánta kutya, amelynek alcíme az, hogy kolozsvári mese. Aztán a Mellettem disznaim – van-e valami erdélyi hagyomány, amiből táplálkozik ez a mesei, furfangos nyelv?

– Az erdélyi furfangos nyelv, nos, az Magyarországon még annál is furfangosabbnak tetszik – tudjuk ezt minimum Tamási Áron óta. Mi, erdélyiek azonban ezt meglehetősen természetesnek vesszük. Ha látnád és hallanád, hogy egyik másik barátom micsoda furfangosan beszél és nyilatkozik meg, hát alighanem el sem hinnéd, mint ahogy gyakran én magam sem. De ez nem kunszt, ez a mindennap. A mese pedig? Az olvasó, még ha nagyon okos arcot és mínusz nyolcas szemüveget visel is, gyerek, no persze nem félnótás, hanem fölöttébb okos gyerek, akit el kell ámítani. És ha szerencsénk van, ezt a nagy gyereket már az is lenyűgözi, hogy az állatok beszélnek. Jó esetben mindannyian meséken nőttünk fel, ezért szeretettel olvassuk őket, bármennyire nyálasan hangzik is ez.

– „Végül is jó, hogy gondolkodunk – mondta valaki. Amúgy egy nagy lófasz ez az egész.” „Abban az évben már a hegyekbe szorultak fel." … „Miért féltek, bajtársak? Lám, én magamba szálltam, s láttam a boldogságot ottan. Lelkem udvarán morgott, láncra kötve és szép volt, miként a hegyek. „ … „Egy napig próbáljatok meg magatokba nézni … meglátjátok ti is. Másnapra széttépték őket a vadak.” – írod az Egy megváltóra novellában. Ez egy jelkép lenne? Egészen filozofikus. Érezni azt a nagyobb levegőt, amit a természeti környezet meg a történelmi korok lenyomata ad. Ebből alkotni, másképp formálja a lelkületet s a prózát. Erről valamit, ha mondanál.

– Ez egy krisztusos és józsefattilás történet. Az eredeti változat az volt, hogy a főszereplő lelke udvarának gyöpén imbolygott az állat, és szép volt, mint a hegyek. De ez ugye már a József Attiláé, méghozzá fájdalmas mértékben. Átírtam, de szerintem még így is eléggé átlátszó. A megmondóember mindig megszívja, s vele együtt bukik az is, aki hitt neki, ez a tanulsága a történetnek. Én azonban sokkal tragikusabbnak tartom az Egyperces ballada című írást, amelyik tőmondatokban, vagy olykor csak szavakban mondja el a felcsinált juhászfeleség (és persze nem a juhász csinálta fel, mert ő a juhokkal bajlódott éppen) történetét, és amelyiknek – kellő hódolattal Örkény felé – éppen az a hétköznapi tanulsága, hogy sajnos a dolgok még a legnagyobbnak tetsző egyéni tragédiák után is csak mennek tovább, „mint a kurva élet.”

– A lézengő writterben tanácsolod az olvasónak: „ Abbahagyjad Te* is hát, s késő tán még nem lesz.” – érted ezt az olvasásra, ami Bérolvasó Sebestyéned szerint „A lélek fényűzése – nem szabad siettetni az olvasást.” „Az embereket egyre kevésbé érdeklik a könyvek.” – szerinted ez igaz? Egyébként szereted Mikszáthot? A bérolvasó pultján az ő portréja áll.

– Mikszáthot nem szeretem jobban, mint a többi magyar írót, tehát nagyon szeretem. De semmivel sincs közelebb hozzám mindazoknál a mestereknél, akiket a nap lehetőleg minél több órájában igyekszem olvasni. Neveket most nem is mondok, mert az lista lenne. Természetesen az embereket egyre kevésbé érdeklik a könyvek, ez pedig (miután kisírjuk miatta magunkat), mondhatni, még jó is. Maradunk mi páran, s kívülről talán belterjesnek tűnik majd a viszonylatunk, viszont mi tudni – és persze érzékelni – fogjuk, hogy soha nem tapasztalt gyönyörök forrása a mi hobbink, vagy mink… olvasási szokásunk.

– Még azt is megkérdezném, hogy ez a Budapestre költözés új dolog? Szálinger Balázs írta rólad, hogy Kolozsváron, mint egyetlen prózaíró a költők között, a szuterénben, a kiadó raktárában laktál, és könyvekből vetettél ágyat. „Az a szuterén volt a fiatalkorunk - írja -, az ő szállása volt mindannyiunk munkahelye és világot jelentő első szuterénje.” Tehát a költözésről, az új élethelyzetről mondjál valamit, légy szíves.

– Öt éve jöttem ebbe a szép, lapos országba, a feleségem kedvéért. Most már megszoktam, de túlzás lenne azt mondani, hogy szeretem. Írtam róla, mármint erről az életérzésről egy lírai nyavalygást, „A vendégmunkás dalai” a címe. Ott kisírom magam, és mindenkit elküldök. Lényege, hogy otthon már, itt pedig még nem vagyok elég jó, sem magamnak, sem másoknak, és ez az akkut állapot élethosszig tartó nemtanulássá súlyosbodik. De hát ez van. Kolozsvár döntő fontosságúnak bizonyult és marad számomra. Ha nem megy majd az írás, oda megyek vissza, helyrejönni: bár persze már nem lesz ugyanolyan. De hátha.