Megkérdeztük Térey Jánost
A könyvhétre megjelent Átkelés Budapesten című köteted egyes darabjai először az Élet és Irodalomban láttak napvilágot. Milyen reakciók érkeztek a lap részéről, amikor leadtad az első verses elbeszélést? Nem akartak lebeszélni erről a tárcarovatban szokatlan formáról?
Hála Istennek, dehogyis akartak lebeszélni, tudták előre, hogy ez valamiféle műfaji határsértés lesz. Egy idő után állandó olvasóim lettek az ÉS-ben is, akik négyhetente várták a „folytatást”. Egyedül a karakterszámmal adtam okot a fejtörésre, azt ugyanis néha hajlamos vagyok túllépni.
Akkor is megszülettek volna ezek a verses novellák, ha Grecsó Krisztián nem kér fel, hogy írj tárcákat az ÉS-be egy éven át? Egyébként is dolgoztál már rajtuk, vagy a felkérés jelentette az apropót a megalkotásukhoz?
Krisztián fölbujtói szerepe nem elhanyagolható, de mivel ezeknek az írásoknak a csírái már évek óta léteztek papíron vagy a gépemen, egy vázlatokat tartalmazó fájlban, biztos vagyok benne, hogy idővel amúgy is foglalkoztam volna velük. De azt már sohasem tudom meg, hová kerültek volna, ha nem Grecsó kezébe egyenesen.
A könyv egyik fő célja úgy bemutatni Budapestet, ahogy még nem láttuk. A Háros-szigettől Rákospalotáig számos fővárosi helyszínt járnak be szereplőid. Hogyan írtad az elbeszéléseket: minden egyes esetben bejártad a „terepet”, avagy volt, amikor „csak” könyvtáraztál? Bizonyos városrészekről (Újlipótvárosról, Svábhegyről) tudjuk, hogy civil életednek is kiemelt terei. De miért vált fontossá számodra például a már említett Háros-sziget? Arra akarok kilyukadni, hogy például a Partraszállás miért éppen a Háros-szigeten „játszódik” és miért nem a főváros egy másik eldugott részén? Ilyenkor a történet van meg a fejedben előbb, és utána keresel helyszínt hozzá? Vagy fordítva: a helyszínből fakad a történet?
Mindig, minden hónap első hetében ott voltam a vártán, kint a terepen. Bár utánanéztem minden mellékes körülménynek – annak is, ami az elkészült íráshoz végül szükségtelen volt –, ez nem az a kimondott könyvtárazós-molyolós könyv, hanem inkább életszagú, azt hiszem, ez érződik is rajta. A Háros-sziget azért érdekelt, mert kisfiú koromban, érdi rokonainkhoz utazva már föltűnt az a nagy zöld folt a vonatból, autóból. Sziget, aminek titka van. Olyan, mint Észak-Korea: nem lehet csak úgy bemenni, kijönni. A könyv lényege a párosításban van. Melyik történetnek vagy figurának milyen városi régió áll jól? Itt nyilván előbb találtam meg a célállomást, mint magát az utast. Tehát ezt a mizantróp hőst, Bárányt azért zavartam el oda, hogy derítse föl a terepet. Ha mondjuk a Szúnyog-szigetre vagy a Kamaraerdőbe küldöm, ott perceken belül emberbe botlik, és akkor odalesz a küldetése. Egyébként a ritkán, szinte szökőévben a Hárosra induló vezetett séták is csak a sziget legszélét érintik – ilyenen vettem részt magam is kétszer –, a szíve a kívülállók számára gyakorlatilag hozzáférhetetlen. És lássuk be, ez nem is olyan nagy baj, ne zabáljon föl mindent a turizmus a maga nejlonzacskóival meg csikkjeivel.
Nemcsak a Fortepan közösségi fotóarchívumból illesztettetek be képeket a kötetbe, de egy térképet is mellékeltetek hozzá a google maps-en (https://mapsengine.google.com/map/viewer?mid=zSG1Z4TK2bwo.kK-e3D8Y2JOs). Kinek az ötlete alapján vetettétek be ezt a magyar könyvkiadásban meglehetősen újszerű megoldást? Mi volt a célotok azzal, hogy az egyébként is ízig-vérig valóságosan megjelenített helyszíneken játszódó történetek mellé adtatok egy ilyen kézzelfogható kalauzt is?
Dunajcsik Mátyásé, az ő legutóbbi novelláskönyvéhez készült hasonló online kalauz. Maradjunk annyiban, hogy a térkép meg a zenés-filmes csatolmányok járulékok, afféle segédanyagok. Vagyis nem részei a könyvnek. Sőt a könyvbeli Fortepan-fotóknak is más a státuszuk, mint mondjuk Sebald fényképeinek, az Átkelés szerintem azok nélkül is olvasható, illetve élvezhető. Esete válogatja, milyen könyvhöz illik igazán ilyen különálló melléklet. Gondoljunk csak Verne Gyulára! Komoly hiányérzetem volt kamaszkoromban, ha nem kaptam hozzá rézkarcokat illusztrációként és térképet az előzéklapon. Vagy az egri vár alaprajzára Gárdonyi bizonyos kiadásaiban! Gulliverhez vagy a Tariménes utazásához, amelyben Pucufalva és Totoposz szerepel, természetesen nem kell térkép (vagy nagyon is kellhet, ha van kéznél egy zseniális grafikus). Az Iskola a határonhoz hasznos lehet egy vázlat a határsávról, Medve Gábor szökése miatt. Viszont ha elmegy oda az ember, sokkal fakóbb iskolát kap, mint a könyvben. Atmoszférikus, mégis kopár gyógypedagógiai intézetet. A kápolna és a tornaterem megvan, úgy van. Lehet bolyongani az angolpark ösvényein is. De olyan lehasznált az egész. A Párhuzamos történetekhez, Móricz Erdély-trilógiájához is alighanem szerencsésen járulhat háttéranyag, a Pál utcai fiúkhoz esetleg már csak érdekesség lenne a kerület alaprajza, de mondjuk a Kincskereső kisködmönhöz minek. A jelleg dönt, az, hogy milyen a szövegnek a térképészeti, az urbanisztikai, illetve a turisztikai valósághoz való viszonya, egy helyben járó vagy kirándulós? Mennyire van helyi színekre, illetve szapora helyszínváltásokra építve a könyv? Segít-e egy homlokzat látványa, egy útvonal csíkja, egy portré, egy szótár vagy egy videoklip a képzelődésben, vagy hasznosabb, ha kizárólag a fantáziámra hagyatkozom.
Budapest szinte minden utcáját megírta már egy-egy magyar író. A te könyved címével Mándy Iván egyik kötetét (Átkelés) idézi meg. Nyilván ez nem a véletlen műve, hiszen Mándy az egész életművét Budapestnek – főként Józsefvárosnak – szentelte. A kötet anyagának írása közben gondoltál rá? Azt tudom, hogy ismerted őt. Sőt, egyszer Vörös István mesélte, hogy te is kaptál egy öltönyt az övéi közül.
Azért szerintem vannak komoly hézagai, fehér foltjai a Budapest-irodalomnak. Miközben a Józsefváros közkincs, Molnártól és Kosztolányitól Mándyn és Bereményin át egészen Dopemanig, Rákosszentmihálynak, Pestszentlőrincnek például nemigen van Krúdy Gyulája (noha Rákoshegynek ott van Erdős Renée). Majd lesz, remélem. Igen, találkoztunk néhányszor Mándy Ivánnal, leginkább futólag, nem forszíroztam egyebet, nem vagyok dörgölőzős típus. Majdnem mindent olvastam tőle, ami csak hozzáférhető volt antikváriumban és az Írószövetség könyvtárában. Később valóban kaptam egy öltönyt a Mándy-hagyatékból, éspedig grafitszürkét. Már nem tudom, ő rendelkezett-e úgy a ruhatáráról, hogy halála után ifjú kollégákhoz kerüljön, vagy az özvegy. Egy darabig hordtam is ezt az öltönyt. Nem fétisként persze. De igazság szerint a zakója már a kezdetekkor szűk volt vállban és derékban is, pedig állíthatom, hogy igen sovány fiatalember voltam akkoriban. A mai napig megvan.
Korábbi könyveid egy részében már teret szenteltél a keresztény ünnepeknek. Az Átkelés Budapesten utolsó története, A szeretetlenség útját kikövezni (amely közelgő verses regényed, A Legkisebb Jégkorszak beharangozása is egyben) szintén karácsony tájékán játszódik: Binder útra kel, hogy elmondja unokahúgának, hogy meghalt a lány apja. A keresztény ünnepek és így a karácsony megjelenítéséhez gazdag hagyományrendszer kapcsolódik a művészetekben. Milyen módon érzed bővíthetőnek, átalakíthatónak ezt? Egyáltalán: inkább lenyűgöz (az ezerféle árnyalatával) vagy elborzaszt (a kliséivel) ez a hagyomány, milyen a viszonyod hozzá?
Érdekes, mert nálam a Protokoll, a Paulus, de kicsit még a Nibelung is ezek köré szerveződik (utóbbiban a germán/skandináv Julhelg szerepel), az Asztalizenében is a zsidó és keresztény ünnepek szerepét boncolgatják páran. Nem beszélve A Legkisebb Jégkorszakról, amelyben vagy száz oldalon át nyújtom az eddigi sztenderd karácsony- és hóábrázolások hommage-át és némileg szatíráját is. Mert ilyen a viszonyom: ellentmondásos. Az ünnepek közösségszervező ereje lenyűgöz, de az az ásító nihil, agresszió vagy testi-lelki letaglózottság is erős benyomás, ami utánuk marad. A kereskedelmi karácsonyt a maga fejfájdító kliséivel hagyjuk, az áhítat szenteskedő mímelését is hagyjuk, de magát az ünnepet odaadóan szeretem, ezért aztán túlizgulom, korábban ritkán sikerült úgymond tökéletesre. Legalább egy napot ilyenkor rendszerint a szüleivel tölt az ember, emlékszem apai nagymamám ovális nagyasztalára is, amelyet hosszú éveken át körbeültünk. Aztán a szentestét a család szétforgácsolódása, anyám korai halála és apám betegsége miatt nagyon sokféle helyen töltöttem: barátnőknél, a miskolci nagybátyámnál, és Budapesten is vagy fél tucat helyen, például egyszer egyedül, de Kemény Istvánéknál sakkozva és Nádasdy Ádámnál Dantéről beszélgetve is. Mint látható, hű tükre volt ez a nap a fiatalkori hányódásoknak. Befogadni ilyenkor valakit, aki nem része a családnak, bizony nagy dolog. Amióta feleségem és gyermekeim vannak, szerencsére megint olyan ez a nap, mint a nagykönyvben. Viszont például a húsvét mély lényegéhez alig kapcsolódó szokásokat utálom, a locsolkodásnál – amit gyerekkoromban még gyakoroltak vidéken – tapintatlanabb felköszöntést keveset ismerek. Természetesen az alkoholizmus fedőtevékenysége ez is. Gyerekkoromban az ünnepekre mindig rávetült az árnyék, apám sötéten borongó alakja, bár ő nem ivott egyáltalán.
Hőseid, egy-egy vasúti főmérnök, énektanár, pornórendező, műszaki rajzoló és mások mellett több régi szereplőd (Binder, Donner Kálmán, Szemerédy Alma, Rádler) is felbukkan az Asztalizenéből és a Protokollból. Miért érezted szükségét annak, hogy őket is belesződd a könyvbe?
Mert őket elég jól, mondhatni keresztül-kasul ismerem, és van sejtésem is, mostanában mivel foglalkoznak éppen. Ezek a kapcsolódások életszerűséget csempésznek a könyv lapjaira.
Írod a Protokoll folytatását, A Legkisebb Jégkorszak címmel; illetve hamarosan megjelenik Verlaine-műfordításköteted. Mit várhatunk még ezeken kívül tőled a közeljövőben: színdarabot, verseskötetet?
A regény kétharmadánál járhatok, negatív utópia lesz egy elkövetkezendő európai jégkorszakról. Inkább dolgozom rajta még egy évet, minthogy kifecsegjem, igaz, rengeteg részlete máris megjelent. Színdarabot biztosan írok majd ebből a regényből, van is konkrét érdeklődés. Továbbra is játsszák Karsai Györggyel közös magyarításunkban az Oidipusz királyt a József Attila Színházban és Székelyudvarhelyen, és két fordításom kerül színpadra ősszel, az Oresztész újra, ezúttal a Radnótiban, és Peter Weiss Marat/Sade-ja, amelybe dalszövegeket fordítottam, a Kamrában. Előbb-utóbb kiadjuk az összegyűjtött verseimet is – ha kiadóm is úgy gondolja.
Darvasi Ferenc
