Megkérdeztük Kollár Árpádot
Pályádat lírikusként kezdted, első köteted, a Például a madzag 2005-ben látott napvilágot, amit öt évvel később a Nem Szarajevóban megjelenése követett. Óhatatlanul felmerül a kérdés, mi ösztönzött arra, hogy irodalomszervezői feladatot vállalj, s megpályázd a Fiatal Írók Szövetsége elnöki tisztségét?
Nem tudom, akkor még jó ötletnek tűnt, mondhatnám a régi viccet idézve. Volt egy nagyon konkrét elképzelésem, koncepcióm, tudtam, hogy kikkel és mit szeretnék megvalósítani. Talán mert megvolt a maga sportértéke, kihívást jelentett a szó legelcsépeltebb értelmében. Azt tudtam, vagyis tudtuk, mert az egyes szám ebben a helyzetben valójában érvénytelen, hogy milyen irodalmi közegben szeretnénk létezni. Valójában alkalom adódott rá, hogy alakítsunk rajta, azt gondolom, elkötelezett módon. Igazából még most sem tudom pontosan, hogy miért fogtam bele.
A jelek szerint azonban nem bántad meg, hiszen folytatod a 2011-ben megkezdett munkát. A FISZ tavaly év végi tisztújító közgyűlésén ismét elnöknek választottak. Hogyan látod, mit sikerült elképzeléseidből megvalósítani előző ciklusodban? Mennyire vagy elégedett az eddigi munkával?
Nem bántam meg, még akkor sem, amikor úgy éreztem, komoly kihívások elé állít az adminisztráció, a bürokrácia, és úgy tűnt, hogy a kortárs irodalom számomra nem más, mint egy végtelen excel tábla, útiköltség, szállásköltség, terembérlet, iktatás, elszámolás… Volt ugyanis értelme, mert mindaz, amit felsoroltam, szükséges volt ahhoz, hogy jól működő, izgalmas, élő, kreatív közösségi tevékenységet folytassunk. Az első pályázatom igen nagyot mert álmodni, és évi tizenkét rendezvényt vizionált, erre aztán a valóságban a három év alatt több száz rendezvényt valósítottunk meg, ahogy szokás mondani, határainkon innen és túl. Valami nagyon hangzatosat kellene mondanom, mert elégedett vagyok azzal, amit ennyi idő alatt közösen elértünk. Elnézést a szerénytelenségért, de tudom, hogy milyen sokat dolgoztunk, hogy mennyi nehézséggel kellett szembenéznünk, és mennyi problémát kellett megoldanunk. Ez persze messze nem azt jelenti, hogy ne lenne még dolgunk, sőt.
Melyek a legfontosabb célok, amelyeket kitűztél magad elé az előtted álló időszakra, s milyen sürgető feladatok várnak rád most, az új ciklus első részében?
Ezeket vagy nagyon papírízűen vagy nagyon általánosan, az érzéseimre hallgatva tudom csak megfogalmazni. A papírízű verzió szerint a fiatalítás, a tagság mozgósítása, esélyhez juttatása, a kommunikáció javítása, ilyesmik jutnak eszembe. Akkor lennék elégedett, ha még a korábbinál is pezsgőbb, nyitottabb, vitálisabb közösséggé válnánk, és minél több tagunknak, valamint a FISZ-en kívül tevékenykedő alkotóknak (hiszen mi nem az a szervezet vagyunk, amely nagyítóval vizslatja az író pedigréjét, hogy hova tartozik, melyik szervezethez, satöbbi) minél több lehetőséget tudnánk biztosítani. Persze a realitásokat is figyelembe kell venni, hiszen a FISZ mégiscsak egy civil szervezet, a lehetőségeink korlátozottak, erőnkön fölül nem vállalhatunk feladatokat, nem nőhetünk túl nagyra anélkül, hogy az alapok ne lennének elég szilárdak. Egyre több nemzetközi pályázaton fogunk indulni, mert ez egy komoly kitörési pontot jelent, ehhez viszont komoly infrastruktúrára van szükségünk és komoly együttműködő partnereket kell találnunk. Egy-egy jó tervvel nyugodtan meg lehet keresni minket, ezt mindig elmondom a tagoknak és a nem tagoknak is. Jelenleg nagyon prózai kihívásoknak kell eleget tennünk, ez pedig a szervezetépítés. Hirtelen nagyra nőttünk, nagyon sok emberrel dolgozunk együtt sok városban, sok programszervezőnk, sorozatszerkesztőnk, programunk van, ezért biztosítani kell a gördülékeny működést. A rendezvényekre, könyvekre, szervezeti működésre elő kell teremteni a forrásokat, mindez nagy terhet ró a bázisra, az irodára. Újra kellett gondolni a struktúrát, újra kellett osztani a feladatokat, ami úgy tűnik, be is jött, mert felpörgette a működést.
A FISZ alelnöke Varga Betti lett, az elnökségben Antal Nikolett, Korpa Tamás, Mészáros Márton, Neszlár Sándor és Szőllősy Balázs tevékenykedik. Hogyan tudtok az elmúlt hetek és hónapok tapasztalata szerint együttműködni? Milyen a munkamegosztás köztetek?
Nagyon jó a felsorolt emberekkel együtt dolgozni, mert mindenki tudja, hogy mi a feladata, és szívesen végzi. Remek, kreatív és értelmes csapat állt fel ismét, aminek nagyon örülök. Varga Betti a táborért és a nagyobb rendezvényekért, Mészáros Márton a könyvkiadásért, Antal Nikolett a kommunikációért, Neszlár Sándor a működés ellenőrzéséért, Szőllőssy Balázs a nemzetközi kapcsolatokért, Korpa Tamás pedig a belföldi kapcsolatokért és a szervezetfejlesztésért felel. Áprilistól új és gyakorlott irodavezetőnk van Sifter Veronika személyében, ő fejest ugrott nálunk a mély vízbe, de nagyon jól állja a sarat, úgyhogy igen bizakodó vagyok. Könyvterjesztésben, rendezvényszervezésben, könyvkészítésben rajtuk kívül is sokan segítenek nekünk rendszeresen, többek között Borbáth Péter, Berényi Emőke, Izsó Zita, Káldy Sára, Nagy Fruzsina, Décsi Eszter, Kovács Flóra, Elekes Dóra, Németh Dorka, Bolla Dávid, Bajzák Anna, Serestély Zalán, Lesi Zoltán, Urbán Bálint, Bednanics Gábor, Zelei Dávid, Sirokai Mátyás, Bajtai András, Csepregi János, Falvai Mátyás, Szalai Zsolt, Szekeres Niki, Elekes Dóra, Lapis József, Herczeg Ákos, és elnézést, ha kihagytam valakit, mert biztosan kihagytam.
Hogyan látod az együttműködés és a párbeszéd lehetőségét más írószervezetekkel? Gondolok itt például a Szépírók Társaságára, a Magyar Írószövetségre és a József Attila Körre.
Nem, nem hiszek a párbeszédben. A párbeszédhez legalább két fél kell, és feltételezi, hogy ezek mind különálló felek, akik majd párbeszélnek, és akkor attól valami jobb lesz. Miközben mindannyian ugyanannak az irodalomnak, kultúrának a részesei vagyunk. Egy irodalmunk, egy kultúránk, egy hazánk, egy nemzeti és irodalmi hagyományunk van. Sokszínű és összetett, határokkal szegett, de mégis csak egy és ugyanaz. A párbeszéd, amit persze sokszor joggal kér számon magán a szakma és az olvasó is, mégis azt feltételezi, hogy itt párba állítható, különálló felek vannak. Igaz, különálló, identikus szervezetek működnek a pályán, amelyeknek mindenről megvan a maguk véleménye. Azonban, még egyszer hangsúlyozom, akárhogy is nézzük, ugyanannak az irodalomnak a részesei vagyunk: magyar nyelven alkotó, magyar írók, a többségük szerintem szereti például a kisfröccsöt vagy nem. Az a jó hírem, hogy a sok hercehurca után végre kezd elegendő antianyagot termelni irodalmi életünk szervezete, szerencsére kevés bozótharcos van már csak, akkor is, ha sokszor hangosnak tűnnek. Evidens ma már, hogy beszélünk egymással, nem csak párbeszélünk, de együttműködünk is. Értelmesen tudunk beszélgetni, gondolkodni, együtt lenni, vitatkozni is, ha kell. Követjük, tiszteljük egymás munkáját, bevallom, engem például inspirál, ha a JAK valami izgalmas ötlettel, jó rendezvénnyel, könyvvel áll elő, annak csak örülni tudok, ha előre mozdul valami a szakmában. Természetesen értettem a kérdés lényegét, de éppen ezért hangsúlyoztam, hogy a párbeszédet kevésnek tartom, illetve ez a lényeget elfedő kérdés, mert úgy gondolom, megérett a helyzet arra, hogy minőségi szintet ugorjunk. Szerencsére ebben partner mind a József Attila Kör, mind a Szépírók Társasága, mind a Magyar Írószövetség, mind az Erdélyi Magyar Írók ligája, mind a Fiatal Írók Szövetsége, és így tovább. Közös ügyeinket közösen kell képviselnünk, erre volt az utóbbi időben már számos példa, beszélgetéseink, egyeztetéseink során azt tapasztaltam, hogy fontos szakmai kérdésekben valójában egyet is értünk. Mindenki tisztában van azzal, hogy nagy ára volt a korábbi széthúzásnak, meddő ellenségeskedésnek. Az pedig egyáltalán nem baj, ha akad vélemény- vagy stratégiai különbség is közöttünk, vagy éppen esztétikai kérdésekben nem értünk egyet. Demokratikusan, vállvetve kell együttműködnünk fontos szakmai kérdésekben, ugyanakkor a művészet, az irodalom nem demokratikus valami, esztétikai téren éppen ezért lehet és kell is szkanderozni. Nagyon sok olyan fontos szakmai kérdés van, amiben lépnünk kell, kész terveket kell letennünk a mindenkori kulturális kormányzat elé, nem lehet a sült galambra várni. Mostanában éppen a JAK volt kezdeményező ezen a téren, jó ötletnek tartom a felvetésüket, hogy rendszeresen egyeztessük, készítsünk innovatív szakmai terveket, tegyünk le nagyon is konkrét javaslatokat az asztalra, melyekre támaszkodva tárgyalhatunk a minisztériummal.
Miképpen hat az említett munka a versírói tevékenységre? Költőként mennyire tudsz megszólalni, s milyen terveid vannak? Számíthatunk-e új kötetre?
A Milyen madár című gyerekverskötetem a Könyvhétre jelenik meg a Csimota Kiadónál. A Bárkaonline Papírhajó rovata is közölt már belőle részleteket. A könyvet szűk egy év alatt írtam meg, nagyon intenzív, izgalmas munka volt. Jut tehát idő írásra, jutnia kell, hiszen mégis csak ez a legfontosabb. Ha bekattan valami, akkor minden mást félreteszek, akkor csak vers van. Szerencsére nagyon élveztem a gyerekverssel, gyerekhanggal való kísérletezést, így az utóbbi időben rendszeresen tudtam alkotni. Sokféle poétikai megoldást kipróbálhattam ezen az új terepen, hiszen nem szerettem volna a mostanában megszokott vicces, szójátékos vonalat tovább vinni. Komoly tétet akartam adni a gyerekverseknek, úgy, hogy közben ne sérüljön a maga játékossága, gyermeki világa sem. Külön öröm, hogy az illusztrációk is nagyon jól sikerültek – Nagy Norbert rajzai díszítik a kötetet –, tele vannak élettel, ötlettel, így végül egy nagyon friss, izgalmas könyv kerekedett a Milyen madárból. Már alig várom, hogy kézbe foghassam.
Ménesi Gábor
A szerző fotóját Keller Ami készítette.
