Megkérdeztük Havasréti Józsefet
Idén áprilisban megkapta az Artisjus Irodalmi Díjat Szerb Antal című monográfiájáért. Hogyan fogadta ezt az elismerést? Mit jelent Önnek?
Nagyon örültem az elismerésnek. Különösen jó érzés, hogy a többi díjazottal együttvéve igazán nagyszerű kollégák társaságában lehetek. A pénzdíjak elvesztésének nem örülök különösebben, de minthogy pillanatnyilag se pénz, se politika nincs a történetben, paradox módon egy egészen cool díj lett, amit átvehetek.
Miért döntött Szerb Antalnál? Régóta foglalkoztatta a szerző?
Szerb Antal mint író és mint irodalomtörténész régóta foglalkoztat, egyetemista éveimben szerettem meg, majd 1998 körül írtam róla első tanulmányomat, amit több kisebb-nagyobb írás követett. Szerb életműve magába sűríti a két világháború közötti irodalmi kultúra szinte minden problémáját, mozgásirányát, és közvetve szinte minden szereplőjét. Később a Kerényi Károly ókortudóssal kapcsolatos kutatásaim vezettek vissza Szerbhez; azt hiszem Szerb mellett Kerényi lett könyvem legtöbbet hivatkozott szerzője, szinte bújtatott főszereplője.
Az egyetemi oktatásnak része az író Szerb Antal? A hallgatók ismerik, olvassák?
Nem irodalomtörténeti tanszéken tanítok, úgyhogy az irodalomszakosokról nincsenek alapos ismereteim. Szakkollégiumi kapcsolatok révén sok egészen kiváló irodalmár hallgatót ismerek, de ők kivételek, amiből nem lehet általánosítani. Szerb regényei és novellái népszerűnek mondhatók, ugyanakkor úgy tűnik, hogy a kortárs irodalomkutatás Szerbbel, mint szakproblémákhoz hozzászóló irodalomtörténésszel nem sokat tud kezdeni. Egy mai Vörösmarty-kutató, vagy egy Kölcsey-kutató számára szinte irreleváns Szerbnek az e szerzőkre vonatkozó értelmezése.
A manapság megjelenő monográfiák hozzásegíthetik a mindennapi, mezei olvasót a szerzőhöz? Vagy annyira új szemléletet szeretnének a közgondolkodásba beemelni, ami ha a szakmabelieket meg is győzi, az olvasót elriasztja. Hogyan tekint a monográfiájára? Olvasóbarát?
Változó a színtér, az olvashatóság szempontjából elrettentő példákat sokan ismerik. Ugyanakkor e szakkönyvek – mentségükre mondva – nem a „közgondolkodásba” óhajtanak új szemléletet bevinni, hanem az irodalomtudományba, ami tiszteletreméltó törekvés is lehet. Mégis: mulatságos olykor, hogy ezek a kísérletek sokszor a „legszakmabelibb” kollégákat se győzik meg. Az én könyvem viszonylag – de csak viszonylag – olvasóbarát, egyrészt nem akartam szakzsargonban fogalmazni, másrészt a kiadó se ezt várta tőlem. De nem csináltam programot a közérthetőségből, ilyen lett.
Több, az irodalmi köztudatban kevésbé jelenlevő alkotóval is foglalkozik. Kik vannak még? Kiknek az életművéről kellene leseperni a port?
Marót Károlyról, Kerényi Károlyról, Thienemann Tivadarról írtam tanulmányokat, ők valóban nincsenek jelen a szélesebb irodalmi köztudatban, de ez érthető, mert szaktudósok, – a saját színterükön óriások voltak. Két elfeledett szerzővel foglalkoztam csupán. Egyrészt Szilágyi Gézával, a magyar pszichoanalitikus irodalom egyik nem jelentős, de nagyon karakteres alakjával, akire Kosztolányi Dezső néhány kritikája hívta fel a figyelmemet. A másik Fábián Gyula, akinek 1935-ös ifjúsági regényét politikai-pedagógiai allegóriaként értelmeztem. De nem áll szándékomban „elfeledett szerzőkre” szakosodni, tulajdonképpen mindegyik szerzőre a véletlen irányította rá a figyelmemet.
Ayhan Gökhan
