Megkérdeztük Kötter Tamást
Rablóhalak című könyvedben olyan közegről tudósítasz, a kortárs elit, a cégvezetők, milliárdosok életéről, amelyről legtöbbünknek nincs tudomása. Hogyan tudtál egyszerre benne lenni abban a világban, s ugyanakkor kívülről is látni és láttatni?
Kicsit olyan vagyok, mint kedvenc Hemingway novellám, a Francis Macomber rövid boldogsága hőse, Mr. Wilson, a vadász, aki ugyan bennfentesnek tűnik, mégis kívülálló. Ahogyan ő mondja: „Mások viszkijét iszom.” Annyiban helyesbítenem kell, hogy a Rablóhalakban, habár a média a felső tízezerre helyezte a hangsúlyt, voltaképpen a felsőközéposztály, a multiknál dolgozó „technikusok” problémái állnak a középpontban, és mellettük feltűnnek a pesti éjszakában lézengő, ideiglenesen hazánkban állomásozó külföldiek is. Egyszóval a könyv színes áttekintést ad arról, hogy hol tart most a Magyarországnak nevezett lokalitás a globalista kultúrán belül.
Ha nem is teljesen váratlanul léptél az olvasóközönség elé, hiszen korábban irodalmi folyóiratokban már olvashattuk írásaidat, sokakat mégis meglephetett, hogy felbukkant egy Kötter Tamás nevű szerző. Mikor és hogyan jelentkezett benned az írás iránti késztetés?
Talán az olvasók is egyetértenek velem abban, hogy az irodalmat kedvelő, könyveket forgató emberben előbb vagy utóbb megjelenik a késztetés arra, hogy a saját élményeit, gondolatait formába öntse. Így voltam vele én is, de addig, amíg ez megvalósult, hosszú utat kellett bejárnom. Nagyon fontos olvasmányélményt jelentettek Michel Houellebecq regényei. Az Elemi részecskék után éreztem azt, hogy Magyarországon is van egy olyan terület, amit egyáltalán nem tudott feldolgozni a magyar irodalom. Ezt a hiányt képtelen volt a kortárs próza betölteni, és még komoly szándékot sem láttam rá. Sokszor úgy érzem, hogy a magyar irodalom nem tud kilépni a nyolcvanas évek témaválasztásaiból, miközben itt élünk a kétezres években, egy teljesen megváltozott Európában, egy teljesen megváltozott Magyarországon, teljesen megváltozott társadalmi légkörben. Létrejött a nagyvállalati struktúrában dolgozó, és egyben szocializálódott középosztálybeliek számszerűleg sem kevés, de hatásában még erőteljesebb társadalmi csoportja, vagy, hogy mást ne említsek, Budapest Európa „buli fővárosa” lett. Én meg azt gondoltam, van elég élettapasztalatom, vannak történeteim ebből a szférából, úgyhogy megpróbálom mindezt megírni. A már említett Houellebecq inspirált ebben.
Miért hatott rád ennyire erősen az ő prózavilága?
Egyrészt azért, mert viszonylag egyszerű nyelvet használ, ami lehetővé teszi, hogy a cselekményre koncentráljon, másrészt drasztikus eszközöket vet be, szembesíti a társadalmat a saját problémáival, miközben politikailag egyáltalán nem korrekt, így aztán sok olyan dolgot ki mer mondani, amit más nem. Valójában több mint író, filozófus és próféta. Vallom, hogy az irodalom nagyon sok esetben megelőlegezi a nagy társadalmi változásokat, azok irányait. Sok olyan tézis, felvetés, ami ma még eretneknek vagy csupán fikciónak tűnik, a közeljövőben tapintható valósággá válhat.
Mikor kezdtél tudatosan készülni a könyvre, vagyis írói szemmel, a rögzítés szándékával megfigyelni bizonyos figurákat, szituációkat?
Az Amerikai pszicho után, amit még a kilencvenes években olvastam először. Sajnos sokan ehhez a vitathatatlanul nagy hatású könyvhöz hasonlítják a Rablóhalakat, de ennek kevés az alapja. Az atmoszférateremtésben kétségkívül sokat tanultam Ellistől, de mások a figurák és a választott téma. Az ő hősei sebezhetetlen robotok, míg az enyémek, legyenek bár csúcsvezetők, nagyon is sérülékenyek. Ellis szinte már meseszerű világba viszi el az átlagolvasót, én a multikulti rögvalóságát próbálom feltárni. Arra is tudatosan törekedtem, hogy a történetek – habár a globalista világszemléletet tükrözik – nagyon is magyarok legyenek.
Miképpen jutottál el az első kötet megjelenéséig, odáig, hogy az egyik rangos kiadónál kapj bemutatkozási lehetőséget?
Az írás utáni vágyat az az elhatározás követte, hogy elsajátítom a szakma alapfogásait. Egyetértek Márton Lászlóval abban, hogy az írást magát nem lehet megtanulni, viszont az alapfogásokat, alapszabályokat el kell sajátítani. Három éve beiratkoztam a Werk Akadémia kreatív írás szakára, ahol Márton László mellett Szécsi Noémi és Cserna-Szabó András voltak a tanáraim. Tőlük próbáltam meg ellesni az írás szakmai fortélyait. Úgy látszik, hogy sikerrel. Szintén a Werkben találkoztam Mészáros Sándorral, a Kalligram Kiadó főszerkesztőjével, aki rendkívül nyitott személyiség. Felajánlotta, hogy küldjünk neki írásokat, és szívesen átnézi őket. A novelláim megtetszettek neki, és elkezdtük a közös munkát, melynek során meglepően nagy alkotói szabadságot kaptam. Példaként említeném, hogy a könyv borítóját egy barátom, Gyöngyi Attila tervezte, illetve a kiadó beleegyezett abba is, hogy a könyvet illusztráljuk. A rajzok szintén Gyöngyi Attila keze munkáját dicsérik.
Ezt miért tartottad fontosnak?
Az indusztriális stílusú rajzokkal a tartalmat akartam erősíteni, és bizonyos értelemben hangulatfestőnek is használtam őket.
Közismert, hogy álnéven írsz, viszont nem rejtőzködsz, az arcodat felvállalod, fotód a könyv fülén is látható. Miért döntöttél így? Honnan a névválasztás?
Nem akartam keverni az ügyvédi és az irodalmi munkásságomat. Bizonyára felszínre tört a nárcisztikus énem is, örültem neki, hogy létre tudok hozni egy új személyiséget. A nevet még évekkel korábban láttam egy biztonsági cég járőrautójának az oldalán, és csak úgy viccből a barátaimmal felépítettünk a név mögé egy személyiséget. Ezt vettem most elő.
Feltehetően többen magukra ismertek a kötet olvasása közben. Kaptál-e visszajelzéseket abból a közegből, amelyben elbeszéléseid játszódnak?
Azt mindenképpen szeretném elmondani, hogy ezek a történetek epikus alapokra épülnek. Sok hőst és mellékszereplőt személyesen ismerek, vagy csak olyan jellemző figurái a pesti üzleti és/vagy éjszakai életnek, hogy egyszerűen megkerülhetetlenek, ha erről a világról akarok írni. Ugyanakkor megfordítottam egy kicsit a sorrendet, megkerestem azokat a téziseket, amelyek uralják a korunkat (pl. fiatalságkultusz, képtelenség arra, hogy a vágyainkat optimalizáljuk, súlyos szerepjátszási zavarok, a kiscsajok amoralitása), és kerestem hozzá történetmorzsákat, amelyekre felépíthettem a novellákat az említett tézisek jegyében. Visszatérve az eredeti kérdésre, nagyon jó visszajelzéseket kaptam, bizonyos körökben a Rablóhalak kultkönyv lett. Én ezt a könyvet a harmincas, negyvenes generációnak szántam, akik átélik, de legalábbis közelről látják ezeket a társadalmi traumákat. Aztán az olvasók leveleiből, illetve a személyes találkozások alkalmával kiderült, hogy a húszas korosztály, ezen belül elsősorban a nők körében is rendkívül népszerű. Ez nyilvánvalóan abból adódik, hogy például a fiatalságkultusz, ezen belül az idősebb, szociálisan erős férfiak közeledése, őket érinti leginkább. Azt hiszem, hogy mindenki szereti, ha a mese róla szól, talán ezért népszerű ezekben a körökben ez a könyv.
A Rablóhalak novellaciklusként is olvasható. Már eleve ennek megfelelően születtek a szövegek, vagy számodra is később váltak nyilvánvalóvá a kapcsolódási pontok?
Kezdetben ezek a novellák önálló, elszigetelt történetek voltak, de a harmadik, negyedik folyóiratközlésem után Mészáros Sándorral beszélgettünk arról, hogy milyen jó lenne, ha kicsit zártabbá, olvasóbaráttá tenném a kötet világát. Innentől már tudatosan törekedtem rá, hogy a történetek között legyenek átfedések, kapcsolódási pontok, az egyes szereplők átjárjanak a különböző történetekbe. Robert Altman Rövidre vágva című filmje nagyban inspirált ebben. Végül megszületetett egy színes tabló Budapestről, ahol a képek olykor éppen csak érintik, máskor meg teljesen vagy részben átfedik egymást; minden történet hozzátesz az egészhez. Ezért is ajánlom mindenkinek, hogy sorrendben haladjon, hiszen sok esetben a történetek utalásai, apró részletei érthetőbbek, ha az előzményeket már olvastuk.
Az első kiadás hamar elfogyott, és úgy tudom, már a harmadik kiadás is boltokba került. Interjúkat adsz, könyvbemutatókra jársz, dedikálsz. Számítottál ekkora sikerre?
Akartam ezt a sikert, nagyon. Bíztam is benne, hiszen, aki nem bízik abban, amit csinál, az már eleve kudarcra van ítélve.
Mire készülsz most? Gondolkozol a folytatásban?
Tandori Dezső a negyvenöt éves Forrás folyóirat ünnepi számában azzal tisztelt meg, hogy Néhány bemutatkozás című írásában a Rablóhalakról is írt: „A Rablóhalak egy nagyon jó dolog; mit tudom én, az a legfontosabbja, hogy annyira maian, vagy annyira mindenkorilag.” Azt hiszem, ha a mester is így gondolkodik a kötetről, akkor nagyot nem tévedhettem, de egyben a mércét is magasra tette, amit megpróbálok megugrani. Már kész is van a folytatás. A címe Dögkeselyűk, fejezetek egy multi életéből, és az „embertelen szervezetekben robotoló raboknak” ajánlom ezt a könyvet.
Ménesi Gábor
