Megkérdeztük Németh Gábort
Az első kérdést egy hatalmas tragédia miatt tenném fel. Egy író, egy pályatárs halála átformálja az alkotáshoz való viszonyt szerinted? Felmerülnek kétségek, hogy nem éri meg a művészetért felemésztenünk magunkat? Hogy az írás nem mindig segít, nem mindig gyógyító erejű?
Szilárd halála valószínűleg sokkal korábban bekövetkezett volna a művészete nélkül. Az élete, amint ezt, például Bedecs László[1], Jánossy Lajos[2] vagy Nagy Gabi[3] kérdéseire válaszolva, világosan és szívszorító pontossággal a tudtunkra adta, már régóta túlélés, vagy talán pontosabb, ha azt mondom, továbbélés volt, és az írás pedig föltehetően, ezt már én teszem föl, az egyetlen lehetett a családján kívül, ami még itt marasztalta. Ebből persze nem következik, hogy az írásnak eredendően terapikus természete volna, noha kétségtelen, hogy korábban magam is állítottam valami hasonló giccset. Csütörtökön viszont azt a mondatot írtam le egy magánlevélben, hogy „Senkin se lehet segíteni.” Ami nyilván azt is jelenti, magunkon se. Akinek írtam, a barátom, aki harminc éve nem él itt, azt válaszolta rá, hogy „igen és nem”. Őrülten rafkós válasz, pont mintha két tükröt egymással szembeállítanának. De ettől függetlenül egész egyszerűen nem merül föl, legalábbis számomra, az árérték arány kérdése. Többes szám első személyben pedig végképp nem. Aki ír, valami okból hosszabb-rövidebb ideig nem tud nem írni, túl gyenge hozzá, vagy az írnivalója, ha van olyan neki, az bizonyul túlságosan erősnek. Egyéb magyarázatot nem találok.
Bevallom, hirtelen nem tudnék felidézni tőled szövegbeli történetet, annál jobban mondatokat, a szövegeidben rejlő, mágnesként működő hangulatot, a minden író áhította, egyéni atmoszférát. Sokáig tart, amíg megtalálod a helyes, a legodaillőbb mondatot? Mindent megtennél egy jó mondatért?
A történetek tehát elhalványulnak. Szuper! Bocsánat, tulajdonképpen rémségesen sajnálom. A felkínált jelzők – „jó”, „helyes”, “legodaillőbb” – közül számomra talán még a harmadik illik legjobban ide, mert ez tartalmazza a viszonylagosság és a szubjektivitás mozzanatát. Talán csak az „éppen akkor”-t biggyeszteném még elé. Nem hiszek se a mondat abszolút értékében, se az optimális mondat lehetőségében. Kétségeim vannak a nyelv illetékességét, lassan egyáltalán az illetékességet illetően. Addig javítom a mondatot, amíg pontatlannak érzem, pontosabban, amíg ébren tudja tartani a javítási furort, vagy el nem jön a leadási határidő. Ez minden, amit meg tudok tenni a szerencsétlenért. Olyan kijelentést keresek, ami éppen azzal a kijelenthetetlennel kacérkodik, amit célba vett. Elnézést, uram, maga oda is üt, ahova néz, kérdezik a viccben a kancsal mészárostól. Mert akkor helyet cserélek a tehénnel. Nevetségesen reménytelen az egész.
Mit jelent neked most az a szó, hogy identitás? Tudsz azonosulni a 2014-es Magyarországgal? Szerinted identitáskereső emberek vagy identitásukat elvesztő emberek élnek itthon?
Az ember, ha gyanakvó, még a magyar is, szerintem eleve lehetséges identitások metszéspontjában tartózkodik, de talán soha sem volt szüksége ennyi önámításra ahhoz, hogy akár percekre egyetlennel is azonosuljon. Az ehhez a helyzethez vezető folyamatot éppúgy nevezhetjük keresésnek, mint elvesztésnek. Semmilyen országgal nem tudok azonosulni, semmikor. Előbb-utóbb nyilván: a gusztustalan fehér homok a tengerparton, a kibaszott nap, ahogy tűz, az idegesítő hullámverés, meg a nyálas korallzátonyok. A belem fordul ki! Pluszba még előbb-utóbb rád ragad a nyelv is, el se bírsz ugrani előle. Ott is megjelennek lapok, nyilván feléd sodorja a szél a La Naciónt vagy a La Vanguardiát, megakad a barna lábszáradon, alakulhat úgy a szélirány. Ki van zárva, hogy egyből csákót vagy kishajót hajtogassak belőle. Legyek argentin, néha mégis azt szeretném. A Palermo negyedben laknék, Buenos Aires-ben, hébe-hóba megennék egy thai levest valamelyik nyolcasztalos bejzliben, ünnepnapokon egy komolyabb steaket egy, na jó, maximum három pohár malbec-kel. Utána egy félkoronás Hoyo de Monterrey a Plazoleta Cortázar egyik kávéházának teraszán. Tudnék élni, ugye? És persze kijárnék a Boca Juniors meccseire. Egy argentin kisnyugdíjas forró és titokzatos élete. Nézném, ahogy kopik lefelé az ékezet. Néha lehunynám a szemem, és azt képzelném a zajban, hogy 1967-ben vagyok egy kettős meccsen, az apám mellett ülök a Népstadionban. Tényleg, mondjuk, kapjak a Bombonerában szívrohamot a gólörömtől, száztizenhárom éves koromban. Vagy legyek costa rica-i, ha már úgyis van ott egy fogadott fiunk. Valószínűleg sebész lesz, és ha, akkor nagyon jó sebész. Csak vesz öreg magyar szüleinek egy kis kalyibát valamelyik óceánparton. Nincsenek nagy igényeink, egyszerűek vagyunk, mint a raklap. A kalyiba, az még ellipszilon? Tulajdonképpen csak egy bili kéne, amibe lógathatom a kezem. „Visszatérve a kérdésre”, ezzel a magyar nevű országgal nyilvánvalóan egymás részei vagyunk, ezzel kapcsolatban sincsenek illúzióim. Ami vigasztaló, hogy neki se nagyon lehetnek. Ide a végére most képzeljünk el egy szép, idióta szmájlit.
Tőlünk nyugatabbra az átlagemberek életében másodlagos szerepet tölt be a politika. Nálunk mintha ez vérre menne, a hentes, a matematikatanár, a takarítónő, az író, a műfordító, mindenki politizál. Ennyire nagy hatással van ránk? Ennyire képes manipulálni? Vagy ennyire ki vannak az emberek szolgáltatva a fenevadnak?
Tényleg majdnem mindenki politizál, tulajdonképpen még a politikusok is, amennyiben politizáláson az úgynevezett politikáról (?) való tautologikus locsogást értjük. Ami engem illet, szívesebben érteném rajta a közjóért való szabad és felelős tevékenységet, de hát, se szabadság, se felelősség, a közjó pedig néhány magáról (is) megfeledkezett hülyegyerek drága játéka lett. Hogy így alakult, az persze mindannyiunk közös bűne. Köz-rossz tehát mintha mégis látszana lenni. Egy közeli ismerősöm, khm, épp a cenzúrázatlan Márai-vallomásokat olvassa. Azt mondja, és föltehetően igaza van, hogy pont az történik, ami egyáltalán történhet, az előzményeket figyelembe véve. Azt a sorsmintát cakkozzuk a zsebkendő szélébe. Az „emberek” a politikának, jelentsen is ez bármit, bár ezzel kapcsolatban sincsenek európai illúzióim, errefelé mintha egy fokkal jobban ki volnának szolgáltatva. Egész egyszerűen azért, mert a legjobb állapotában is szánalmas szerkezetet, amit liberális demokráciának hívnak, szabadon választott képviselőik már most, az építés legelején, rövidlátó magánérdekből megrongálták. Persze, kellett hozzá némi asszisztencia. „Akartok-e rabok lenni?” Akarunk, zúgta rá a tömeg boldogan.
Mik az idei évre vonatkozó irodalmi terveid? (Természetesen a nem irodalmiak is érdekelnek minket).
Nincsenek irodalmi terveim. Hogyan is lehetnének? Tíz éve képtelen vagyok befejezni egy, a regény terjedelmi határát alulról súroló szöveget. De nem ám olyan heroikusan, hogy folyton ott ülnék a betegágya mellett. Lassan talán el kéne dönteni, hogy kiadom a kezemből, vagy hallgatok róla örökre, mert a Kalligram türelmének is van határa, az enyémről már nem is beszélve. Úgy alakult, hogy általában megrendelésre írok, az meg tervezhetetlen. Utólag derül ki, mi volt általam eltervezve. Mostanában megint aránytalanul kíváncsi lettem rá, más magyarok (argentinok stb., identitás!) hogyan írnak regényt. Meg szeretnék tanulni sétálni. Baromi nehéz. Nem sétálni ugyanis sokkal könnyebb.
