Megkérdeztük Zalán Tibort
Papírváros című regényfolyamából mostanáig három kötet látott napvilágot. Egy lassúdad regény – mondja az alcím, ami nemcsak a narrációra, hanem a mű születésének elhúzódására is utalhat. Lassan épül, hosszan terül el, és éveket, most már évtizedeket tölt ki életéből a Papírvárossal való foglalatosság. Jellemzően mitől függ, milyen alkotói állapot szükséges ahhoz, hogy előtérbe kerüljön a regényírás?
Én nem vagyok, hogy úgy mondjam, alanyi jogon prózaíró, nem is tartom magamat annak. Inkább csak költő, aki a vers mellett ír prózát és drámát. Utóbbiból akár túl sokat is már. Így aztán a rendszeres napi penzum – hószámra –, ami a regényírás velejárója, számomra nem túl barátságos elfoglaltság; nem is élek vele. Ugyanakkor egyedül a vers az, ami „csak úgy jön” valahonnan, elhalad előttem vagy bennem, és egy darabja nálam marad. Azt olyankor megírom. A prózai és drámai munkáknál leginkább a határidőt tartom a leghatékonyabb múzsámnak, ezzel, persze, nem vagyok egyedül a mezőnyben. A Papírváros regényfolyam esetében a megírást is valóban lassúdadra terveztem, évekig hordoztam/hordozom magamban a semmit, illetve, a regény folytatásának a hiányát. Egy költőnek nincsenek témái, azért nem regényíró, vagy alanyi drámaszerző. Nekem rá kell találnom a témámra, és rá a szereplőimre, még akkor is, ha regényfolyam lévén, a téma adott, és a szereplők között is vannak állandóan jelen lévők, így az építész és a fekete nő. De az ő „történet-menetüknek” a továbbgörgetésén túl, mindig szükségem van párhuzamos – vagy párhuzamosan ábrázolt – életekre, sorsokra is, amelyeket jól kell kitalálnom. Kapcsolódjanak is a fő cselekményszálhoz, de ugyane gesztussal őrizzék meg az önállóságukat. Sokan önéletrajzi munkát vélnek felfedezni ezekben a kötetekben, tévesen. Ha így lenne, akkor már régen kész lennék az öt kötettel. Szerencsétlenségemre vagy szerencsémre, nem kerülhetem meg a kitalálás kínját. Egymástól távoli idők… Nekem ki kell várnom, amíg eljön annak a kényszernek a pillanata, amikor úgy érzem, le kell, és le tudom, írni az első mondatot – ami esetemben akár több oldalon keresztül is tarthat, tehát nem olyan egyszerű ez az első mondatosdi-játék. Amikor elkészültem az ciklusnyitó kötettel – sokfelé beszéltem már erről –, csak két dolgot nem tudtam. Ki a főszereplőm, és mit jelent a könyv címe. A harmadik kötet után is ez a kettős dilemma foglalkoztat, amint egy kicsivel közelebb kerülök hozzájuk, folytatni fogom a regénysort.
Azért is kérdeztem ezt, mert a második és a harmadik rész megjelenése között különösen hosszú idő, egy évtized telt el. Mi az oka annak, hogy ezúttal tovább hordozta magában az anyagot?
Íróként nincs jelentősége az időnek az életemben. Én nem vettem észre az évtized elteltét, és nem is méricskéltem azt, hogy arányosan terjengek-e regényileg az időben. A túlhordásnak az volt az egyszerű oka, hogy nem volt kedvem regényt írni. Nem volt a folytatáshoz erőm vagy késztetésem. Sok darabot írtam, meg mesekönyvet, meg novellákat és verseket az utóbbi tíz évben. Ha regény írok, az leköt, és a legjobb értelemben fogva tart. Ettől pedig félek, mint minden túl erős kötődéstől. Hogy nekifogtam a megírásnak – egy évtizeden keresztül mindössze háromoldalnyi volt a harmadik részből – az Horváth Bencének, a Kortárs Könyvkiadó igazgatójának az erőszakosságán múlott. Éveken keresztül biztatott és várt, aztán gondolt egy nagyot, és egy tavaszi borozgatás során elém tolta az előre megírt szerződést. Tudta, mennyire tiszteletben tudom tartani a határidőket, ha akarom. Tiszteletben is tartottam, mert most akartam – hónapokon keresztül éjjel-nappal írtam a könyvet. Pótoltam azt, amit egy évtized halogatásával elveszítettem.
Korábbi megnyilatkozásaiból is tudható, hogy már jóval az első kötet megjelenése előtt megfogalmazódott önben a regényciklus létrehozásának igénye. Kezdettől fogva ötkötetesre tervezte a Papírvárost? Miért?
Vagy rosszul emlékezik, vagy én nyilatkoztam ostobaságokat. Utóbbi nem lepne meg, mert nem vagyok túl következetes a nyilatkozataimban, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem emlékszem egy idő után, kinek mit nyilatkoztam. Így aztán nem célszerű túl nagyokat hazudnom, mert a fejemre olvassák később. Lehet, hogy most is ez történik? Az igazság az, hogy a Papírváros első kötetének a megjelenése előtt eszem ágában sem volt ötrészes regényfolyamot megtervezni. Sőt, magát a regényt is egy interjú-blöfföm miatt írtam annak idején. Kérdezték, mit írok, mondtam, regényt. Persze, nem volt igaz. Kérdezték, mi a címe. Mondtam, Papírváros. Onnantól kezdve minden interjúban rákérdeztek a készülő regényre. Én meg folyamatosan csúsztattam és odáztam, „vázlataim vannak”, „nagy foltokban már működik a szöveg”, „vannak fejezetek, de még nem adom ki a kezemből őket”, aztán megírtam az első nagyobb darabot a könyvből, sokkal később a másodikat. Erre Kortárs-díjat kaptam. A díj lelkessé tett, lehet, hogy mégiscsak tudok prózát írni, vetődött föl bennem. Ettől fogva egyhuzamban megírtam a regényt. Amikor korrektúrában elolvastam, elém tornyosult az előbb említett kettős dilemma. Akkor nagyon megijedtem. Milyen prózaíró az, aki nem talált feleletet a feltett kérdéseire egy regényen keresztül sem? Ha én sem tudom fölfejteni a munkámat, akkor hogyan fejthetné fel az olvasó? Előre próbáltam menekülni, arra gondoltam, több kötet megírása után én is közelebb kerülök ahhoz, amit még nem tudok. Az öt véletlen szám volt, lehetett volna három, de lehetett volna hat is. Nem volt benne tudatosság, tehát koncepció sem lehetett. Most aztán viselem ennek a súlyát és olykor lehetetlenül nagy nyomását.
Mi volt az eredeti elképzelés, és mennyit változott azóta, ahogyan a regényről, regényírásról gondolkodik?
Amikor az első kötet munkálataiba belefogtam, nem volt semmilyen regényírói koncepcióm. De még prekoncepcióm se. (Innen is látszik talán, hogy nem vagyok vérbeli regényíró…) Annyit tudtam, hogy nem fogok szokványos regényt írni. Azaz, ami elkészül, az nem lesz regény-regény. Nem azért, mert más akartam lenni, újító vagy modernkedő. A fölismerés oka az volt, hogy tisztában voltam az adottságaimmal. Igazi regényt nem tudok írni, mert nincsenek hozzá jó sztorijaim, nem lesz végigvezetett cselekményszálam, nem tudok jól működő fordulatokat találni – szóval, az agyam nem működik úgy, ahogy az egy prózaírótól elvárható. Azt is tudtam, hogy nem lesz esszéregény abból, amibe belekezdek. Részben, mert túl unalmasnak gondoltam annak idején az esszéregényt, másrészt nem tartottam magamat elég okosnak vagy műveltnek ahhoz, hogy a bölcsességeimmel hívjam fel magamra a figyelmet. Amibe bele tudtam kapaszkodni, az a nyelv volt már akkor is, és maradt meg mindmáig legfőbb vezérlőelvemként a harmadik kötet írása során, megírása után, a negyedikbe fogás előtt is. Végtére egy költő a nyelvvel foglalkozik, a szavakkal, s nem a cselekménnyel bíbelődik. Belevetettem magamat a rettenetes nagy mondatokba, melyeknek talán nincs is elejük, és amelyeknek feltehetőleg nincsen végük sem. Lebegnek ezek a mondatok az időben, a cselekmény fölött, vagy a cselekmény helyében. Én a regényírásban a mondatok megformáltságát tartom a legfontosabbnak. Az az igazi tett számomra, az az igazi cselekmény, fordulat, sztori, vagy mindegy is, minek nevezzem. Egyetlen koncepcionális fölismerésem volt a harmadik kötet megírása után. A tényleges regényidő egyre szűkül, fogy, hiába a hatalmas mondatok, a lendületes futamok. Most úgy gondolom, az utolsó kötet, már ha lesz, azt az egzisztenciális pillanatot fogja megragadni, amikor az ember elvesző tudatán még egyszer, utoljára átpereg a teljes múltja, hogy aztán önnön teljessége birtoklásának tudatában halhasson meg.
Amikor egy regény végére ér, hogyan tud kilépni annak világából? Levegőre van szüksége, vagy egyből átadja magát a következő munkának?
Ahogy a regénybe belépés, úgy a kilépés is nehéz. Meglehet, hogy a kilépés az, ami eltart tíz évig. Hogy rögtön vissza is léphessek oda, ahonnan kiléptem, oda, csak éppen már máshova. Nem tudom. Levegő kell a befejezés után, sok levegő. Most, a kérdésére válaszolva, úgy tűnik, akár egy évtizednyi levegő is. Ennek nem mond ellent, hogy közben írom a verseket meg a drámákat. És nem csak utána. De óhatatlanul előtte és közben is. Az ember mindig egyet ír. Ugyanazt írja. Magát. Nem önéletrajzi értelemben. Az íróság értelmében. Azt viszont levegővel, vagy akár levegő nélkül is… mindegy.
Ménesi Gábor
