Megkérdeztük Kőrösi Zoltánt
Közhelyszámba megy a veled folytatott interjúbeszélgetések során a sport, s ezúttal én is áldozatául esnék ennek: melyik a kedvenc magyar focicsapatod? Gyerekkorod óta ugyanaz, vagy volt váltás?
Essél áldozatul. A sporton azt hiszem, a focit érted, és abban igazad van, hogy különösen a focis könyvem (Az utolsó meccs) és az Íróválogatott óta többször kérdezgetnek ilyenről bizonyos újságírók (íme). Ami azért is furcsa, mert számomra a focis könyvem tulajdonképpen búcsúféle volt a komolyabban vett focizástól, ráadásul kifejezetten ironikusnak szánt szövegekkel, amit, tartok tőle, hogy rajtam kívül kevesen vettek észre. Ma már, igaz, ez a magánügyem, de több időt töltök úszással, mint pl. focival, egyszerűen azért, mert úszni egyedül lehet, a focihoz meg csapat kellene. Amúgy meg soha nem voltam szurkoló alkat, sőt, idegenkedtem is a mindent tudó, az összeállításokat és eredményeket köpő focitudoroktól. (Ez mellesleg az irodalomra is érvényes.) Nem szeretek például másokkal együtt nézni meccset, elég nekem, ha látom, miért akarnám még meghallgatni is, hogy mi folyik a pályán? A szó klasszikus értelmében nem is szurkoltam igazán soha, egyetlen csapatnak sem, inkább játékosokat kedveltem vagy stílusokat. Az olyan fajta kicsit pimasz fickókat, mint Törőcsik volt, vagy fiatalabban Wesley Sneijder, Zidane, vagy mostanában Modric.
Melyikkel vagy inkább elégedetlenebb, a magyar politikával vagy a magyar focival? Melyiken lenne könnyebb segíteni? A focinál gyakran felvetődik, hogy több pénz kellene, igen, azért ennél valamivel összetettebb a dolog…
Tévedés összekeverni a kettőt, és azt hiszem, nincs is már egymáshoz különösebb közük, hiába erőlteti bárki. A focin ráadásul könnyebb volna segíteni, legalábbis, ha valakik rászánnák magukat, hogy hosszú távú programban bízzanak, és valóban az alapokat erősítsék meg. Nem csak a focinak baja az Magyarországon, hogy a kiskamasz korból kiért gyerekeknek választaniuk kell, és később se nyílik már köztes út a versenysport és a hobbi között, miközben számtalan példa van arra, hogy labdajátékokban egy tizenhat, tizennyolc éves ember hatalmasat változzon, akár fejlődve, akár visszaesve. Különös adat, hogy egy-egy hétvégén ma Magyarországon sokkal több ember focizik kispályán, nagypályán, ilyen-olyan szinteken, a saját költségén, mint ahányan meccsekre járnak nézőként. Szerintem pl. ezen kellene elgondolkodnia a finanszírozásnak, beleértve akár az egészségügyet is.
A politika azért reménytelenebb, mert éppen olyan, mint a mi patriarchális társadalmunk: nemhogy új paradigmák keletkeznének, hanem az új generációk és fiatal farkasok legfőbb vágya éppen a meglévő centrumhoz való közeledés. Egyébként ez a kulturális életünkre is igaz. Nem véletlen, hogy menthetetlenül összekeveredtek nálunk a liberalizmus és a konzervativizmus, a nyitottság és az értékőrzés fogalmai, összekeveredtek és elsilányodtak, s legalábbis a pártok meghatározta terepen egyik sincsen a helyén.
Ha majd egyszer évtizedek múlva egy jóravaló, alapos politológus vagy eszmetörténész megírja ezt, beleértve a rendszerváltás történetét is, azt hiszem, nehezen kerüli el azt a bekezdést, amiben arról beszél, hogy a magát értelmiségnek nevező honfitársi csoportunknak is bőven akad szégyenkezni valója. Most még erről aligha lehet sértődés és hisztéria nélkül beszélni.
Az írásaidban a kisember és az ő helyzete, a mindennapi élettel szembesülő, küzdő, a kis boldogságra vágyó egzisztenciák jönnek és mennek, s a hétköznapok atmoszférája egy nagyon lírai, nagyon emelkedett nyelven van közrefogva. A történetekhez keresel általában nyelvet, vagy írás alatt alakul ki a „nyelvjárás?”
A saját történetében persze senki nem kisember, hanem azt szeretné hinni, hogy főszereplő. Talán az is. Ami pedig az emelkedett vagy lírai nyelvet illeti, az biztosan nem szándékom, legfeljebb így sikeredik. Gondolta a fene. Tudod, az ember kifejező és erőteljes akar lenni, mások meg lírainak látják, akármit is jelentsen az. Egyébként egy történet elmondásához nemigen lehet szerintem nyelvet keresni, hiszen maga a történet eleve meghatározza azt. Nyelvet keresni az olyan szereplőknél lehet, akik a saját nyelvfekvésükkel szólalnak meg, mert pl. ez a dolguk egy dramatikus műben, mondjuk a színpadon. Ott a nyelv nagyon is közvetlen azonosításokkal működik, sőt, figyelni is kell rá, hogy így legyen. A regényeimben és novelláimban viszont nem ez a célom: ezek a szövegek mindig a történetről és annak elmondhatóságáról, s ebben az értelemben magáról a nyelvről szólnak. Ha úgy tetszik, sokkal inkább példázatosak, semmint dramatikusak. Aki a hagyományos értelemben vett jellemábrázoló beszédet keresné bennük, az biztosan csalódni fog. Itt a Kőrösi Zoltánhoz némileg hasonlító történetmondó beszél, és ez a nyelv akarna lenni részint maga a történet is. A regény világa a nyelv világa, a beszédmódé, a regény művészete pedig a világ kibővítése, értelmezése ezen a nyelven.
Kétségtelen, hogy ez a fajta kód nem teljesen elterjedt a mai magyar prózában, s tapasztalatom szerint főleg nem bevett a hivatásszerűen olvasó emberek között, de vannak olyan irodalmak, pl. a latin nyelvekben, ahol sokkal világosabban megjelenik, amiről beszélek. Akár a dél-amerikaiaknál, akár pl. Saramago-nál, de még Ruhsdie-nál is.
Jelenleg milyen munkán, munkákon dolgozol? Volt olyan történeted, amit teljesen a véletlen hívott életre? Keresed a történeteket?
Azt tartom magamról, hogy nem tartozom azon írók közé, akik elmesélnék, hogy éppen mivel foglalkoznak, miközben éppen mostanság többször is megtörtént velem, hogy az ellenkezőjét tettem. Szóval most nem válaszolok arra, hogy min dolgozom, legfeljebb végtelenül sejtelmesen csak annyit mondok, hogy egy zseniális regényen, ami alapjaiban fogja megújítani a magyar létezésről alkotott valamennyi fogalmunkat. De olyan biztosan nem vagyok, mint Hrabal volt, aki éppen az elmesélések révén csiszolgatta a történeteit… Különben is, az írás egyik legnagyobb élvezete mégiscsak az, hogy a terveidhez képest történik-e valami váratlan (régen rossz, ha nem történik), és hogy aztán az merre visz el téged és a szöveget is. Ha csak azt írnád meg, amit szépen és pontosan elképzeltél és megterveztél, akkor inkább hímezzél terítőt, az is szép és kimerítő munka.
Ami pedig a történeteket illeti: nyilván mindannyian hozott anyagból dolgozunk, legfeljebb a mélyszerkezetekre való rálátási képességünkben különbözünk. Ami azt jelenti, hogy keresni kell a történetet, természetesen, már azért is, mert a történet egy udvariassági formula, amivel bekopogsz az olvasóhoz, és mert a tekintet nem csak észreveszi, de meg is szervezi a látványt. Sok történetet kaptam már ajándékba, hol olvasóktól, hol másoktól, de ha nincsen jegyzetfüzet, ha nincsen nyitva az ajtó, akkor ezek jelentős része, ahogy Szép Ernő írta, elmegy, mint a felhő. Ráadásul az emberek többsége csak él a saját története mellett, s gyakorta nem is ismeri fel a saját igazi történetét. És a gyakorló történetgyűjtők azt is tudják, hogy a zsigeri adatközlők mennyivel izgalmasabbak, mint azok, akik elmesélik már a saját történetüket is.
Sok íróhoz hasonlóan neked is van honlapod. Szerinted mennyire fontos manapság egy írónak az önmenedzselés? Ezzel nem azt akarom mondani, hogy korábban nem volt annyira fontos, de mostanság mintha ez kicsit felértékelődött volna, nyilván az internet elterjedése is szerepet játszott ebben, és bővítette a szélessávú terjedést. És hát, egyre több az író…
Az írásnak, mióta világ a világ, mindig is volt egy élvezeti része, ami a papírra és rád tartozik. És volt, van egy munka része, ami a közönséghez való eljutást illeti, beleértve a saját történeted kitalálását is, azt a sztorit, amit az újságolvasók is kedvelni tudnak. Petőfi pl. rendkívül ügyes volt ebben, igaz, volt is neki mire. Az önnön nagyság megalkotása mindig is fontos volt, legfeljebb az utókor ezt már nem érzékeli. Jó lenne kevésbé szégyenlősnek lenni, de mit lehet tenni, ha nem megy? Mit lehet tenni, ha még taszítanak is a szégyentelenek? Szerintem törekedni kell arra, hogy elnézőek legyünk mindazon költő-és írótársunkkal, akik eszeveszetten járkálnak író-olvasó találkozókra, kultúrdémonoknak és nemzeti lángoszlopoknak, politikai csasztuskaíróknak vagy megtestesült lelkiismeretnek képezik ki magukat. Végül is ők ugyanazt szeretnék, mint a csendesebb társaik: szeretetet kapni. Irodalmi emberek mindig is többen voltak és többen is lesznek, mint írók és költők. És kétségkívül oldalnézetben roppant fontossá tudnak válni azok a tulajdonságok vagy éppen hiányok, amelyek révén valaki kevesebb gátlással és nagyobb ambíciókkal tudja felépíteni a saját szobrát. Abban a gyors pörgésben, amit pl. a net jelent, még inkább így van ez. Más kérdés, hogy a visszaigazolások roppant fontosak is lehetnek, ha inspirációt, magabiztosságot adnak egy alkotónak. Vagy roppant veszélyesek, ha ráül a saját helyi értékű sikerére, legyen az akár politikai, akár bulvárízű örömködés.
Milyennek látod a mai Budapestet a 10-15 évvel ezelőttihez képest? Változtak az emberek? Szomorúbbak lettek? Derűlátóbbak?
Budapest elképesztően jó állapotban van. Főleg ahhoz képest meglepő ez, hogy évtizedeken át semmi koncepciózus lépés nem történt azért, hogy élhető és megújuló város legyen. S lám, mégis volt és van annyi erő ebben a fantasztikusan szép városban, hogy teljesen váratlan utakon keresett új vonásokat magának. Nézd csak meg, ami a biciklizéssel vagy a romkocsmákkal, a sétáló emberekkel történt az elmúlt években. Felülről biztosan nem tervezte ezt senki, most mégis kikerülhetetlen. Én nagyon szeretem ezt a várost, sokat is járok benne. Nem csak azért, mert nem használok semmiféle közlekedési eszközt, mindenhová gyalog megyek, ha kell, akkor órákkal korábban indulok el, hanem azért is, mert magát a városban való sétát, a nézelődést, a figyelést is szeretem. Végre vannak olyan terek Budapesten, ahol lehet sétálgatni, még nem igazán közösségi terek, de már nem is csak személytelen kereszteződések és utcák.
És hogy milyenek itt az emberek? Ha megkérdezed őket, akkor rosszkedvűbbek és panaszkodóbbak, mintha csak figyeled őket. Így szoktuk meg, ehhez jobban értünk. Egy olyan országnak, olyan városnak vagyunk a lakói, ahol évtizedek óta a hallgatásra nevelték az egymást követő generációkat, nem pedig az élet mindennapi dolgainak az élvezni tudására. Pedig a szabadság, hogy visszatérjek egy korábbi kérdésedhez, a szabadság és a bátorság itt kezdődik: a saját vágyak és örömök megnevezni tudásánál, felismerésénél, a hétköznapi élni tudás lazaságánál és bátorságánál. Tudod, kávé- vagy sörivás közben nem szokás nemzeti hősnek lenni. Persze nem könnyű ez egy olyan országban, ahol még az újságokat is a nép szabadságáról vagy a nemzetről nevezik el, s ahol mindenki folyton meg akarja menteni a többieket.
Ayhan Gökhan
