Fűrjes Viktória fotója
Megkérdeztük Szécsi Noémit
A történelmi múlt, s annak elbeszélhetősége már korábban is érdekelt. Kommunista Monte Cristo című regényed cselekménye a huszadik század néhány évtizedét fogja át. Mi vezetett vissza a korábbi századhoz, amelyben újabb regényeid játszódnak?
Talán menekültem. Íróként az utóbbi öt-hat évben egyre inkább felerősödött bennem az eszképizmus, az engem körülvevő állapotoktól való távolodás vágya. Amit a Monte Cristo révén leszűrtem a politika lényegéről, az nem valami igazság, hanem az ostobaság és a rossz állandósága, repetitív jellege. Olyan közegbe vágytam, amelynek csak közvetett kapcsolatai vannak a jelennel. A 19. század pedig kedvelt és otthonos hely a számomra: sokat olvastam róla, hiszen akkor vált naggyá a regény műfaja, és én szinte kizárólag regényeket írok.
Hogyan látod, mennyiben lett más a közelítésmód, a történelemhez való viszonyod a Monte Cristóhoz képest?
A történettudomány törekvése a történelem abszolúttá tétele: mi mikor történt, számok, tények. Mindig a hideg rázott az olyan történelmi regényektől, ahol kicsit is úgy éreztem, a szerző a helyzetéből fakadó mindentudás révén a jelenükre való magabiztos rálátással ajándékozza meg hőseit. A történelem történeteinek relativizálása, viszonylagossá tétele már a Monte Cristóban is megvolt, mert az egy konstruált családtörténet, több tucat ember sorsából összerakva. Részleteiben igaz, mégsem dokumentum, hanem messziről, inkább az értelmező fejében áll össze valamiféle saját igazsággá. Itt rengeteg volt a történeti kuriózum, ezekből építkezett, viszont a Nyughatatlanoktól kezdtem ezt lebontani, ott azzal, hogy egy kitalált nőtörténelem jelenik meg a lapjain. A Gondolatolvasó a történelmi szemlélet nagyfokú redukálásával operál: történeti korba helyezett regény, amely nem ad történeti hátteret. Ha az olvasó kívánja, megvan hozzá az ismerete, hozzáérthető a történelem, de anélkül is megáll.
Amikor legutóbb interjút adtál a Bárkaonline-nak gyermekkönyved, a Mandragóra utca 7. kapcsán, a beszélgetés végén azt mondtad, beleástad magad a siketek irodalmi megjelenítéseibe, illetőleg a siketoktatás történetébe. Azóta megjelent Gondolatolvasó című regényed. Mi volt a kiindulópontod?
Még a Nyughatatlanokhoz olvastam sokat a „főállású forradalmárokról”, akik emigráns életet éltek a 19. századi Európában. Az egyiküknek, Alexander Herzennek volt egy Kolja nevű siket kisfia, aki Tom Stoppardnak az említett forradalmárokról szóló mamutméretű drámájában (Coast of Utopia) kis mellékszerepet kapott. Koljáról szinte semmit sem tudni, és az angol darabban is csak a léte fontos, de ő adta az inspirációt Fülöp figurájához. De az igazat megvallva, nem találtam olyan regényt, ahol siket a narrátor, bár biztos létezik. Általában mellékszereplők, krimikben a szájról olvasó képességük válik fontossá, vagy például Dickens vicces mellékszereplőként jeleníti meg őket. Ritkán kerülnek főszerepbe. Ezt látva természetesen ki akartam próbálni, hogyan lehetne mégis hőssé tenni egy siket fiút. A neme pedig azért volt fontos, mert egy siket és passzív nő sokkal inkább beleillik a sztereotipikus elvárásokba – pláne a 19. században –, míg a passzivitás egy férfit szinte nemi jellegétől fosztott, illetve foszt meg.
Beszélnél egy kicsit arról, hogyan készültél fel a regényre, s milyen alaposan jártad körül a siketek világát? Miképpen alkottad meg Fülöp nézőpontját?
Először elgondolkodtam azon, hogy keresek „adatközlőt”, de alapvetően elriasztott, hogy máskor is kellemetlen helyzetbe kerültem, amikor valaki saját élményeit mesélte el nekem, én pedig nem úgy írtam meg, ahogyan ő elvárta volna. Ezért korban/nyelvben/kultúrában tőlünk távol eső siketek memoárjait olvastam – főleg Edinburghban, amely egykor a siketoktatás egyik fellegvára volt –, és én alakítottam magamban ezeket a történeteket írói eszközökkel közvetlen hatású elbeszéléssé. Hosszas kísérletezéssel járt a hang kialakítása: végül elhagytam a helyneveket, a dátumokat, a nevek jó részét. Fülöp olvas szájról, használja a jelbeszédet, ír és olvas, tehát több jelrendszer is működik párhuzamosan, de mind töredékesek. A leírások uralják a szöveget, a narrátornak teljesen más a fókusza azáltal, hogy a beszédet vagy nem érti, vagy szájról tudja olvasni, és ezért sokkal inkább összpontosít más, számunkra kisebb fontosságú jelekre.
Milyen előtanulmányokat igényelt a korszak, az akkori miliő ábrázolása?
Igazán mélyen három közegbe ástam bele magam: a siketoktatásba, a színésznők élettörténeteibe és Párizs 1870-71-es ostromába. Fülöp nővére, Matild színésznőként próbálkozik, és majd a szüleikről való leválás kísérleteként ketten Párizsba utaznak, és az ostrom miatt a városban ragadnak. De nem akartam az akkori miliőt ábrázolni. A kutatás során talált elemeket nem a korabeli történelem, hanem egy magánvalóság létrehozásához használtam fel. Talán másféle valóság, mint a miénk, de a 19. századi hétköznapok hangulata helyett sokkal erősebb lett benne az a sajátosság, hogy Fülöp miként éli meg az őt körülvevő világot. Ezért kicsit jól is esik, hogy a Halcsontos Fűző nevű blogban elmesélhetem olvasmányélményeimet, mert sok érdekes nyersanyagot egyszerűen írói önfegyelemből nem használtam fel, mert nem illett bele a koncepcióba.
A Gondolatolvasó nem titkoltan egy trilógia második darabja. Melyek számodra a legfőbb kapcsolódási pontok az előzménynek tekinthető Nyughatatlanokhoz?
A folytatások egymáshoz kapcsolását illetően is szerettem volna új utakat járni, és nem onnan folytatni a cselekményt, hogy az emigráns szabadságharcos Bárdy Rudolf és felesége az ostendei tengerparton látnak kísérteteket. A történetük folytatása így Fülöp, a gyermekük sokszorosan torzító szemszögéből látható, hiányokból és foszlányokból rakható össze, de míg mindkét történet olvasható önmagában is, egymást konstruktívan egészítik ki. Az olvasóktól különféle újraolvasási gyakorlatokról és olvasási sorrendekről hallottam, úgy érzem, a két regény között termékeny kölcsönhatás és tágas értelmezési tér van. El tudom képzelni, hogy valakit ez zavar, de én szeretem, olvasóként sem örülök, ha az író mindent pontról pontra el akar magyarázni, mit hogyan kell érteni.
Kezdettől fogva három műből álló kompozícióban gondolkodtál, vagy csupán az első könyv végére érve merült fel benned a folytatás lehetősége?
Kezdetben is trilógiában gondolkodtam, mert az első regény cselekményének van egy olyan eleme, amelynek kibontására nem láttam teret a Nyughatatlanokban. Éppen ezért már írás közben úgy terveztem el, hogy legyen a kettő között egy átvezető kötet, de a harmadik regényben záruljon le az egész. Eredetileg úgy is volt, hogy a Nyughatatlanok a Nyughatatlanok-trilógia Szabadságharcos című első kötete lesz, de aztán a kiadó úgy vélte, maradjunk egyelőre annál, ami már megvan.
Mi van most a fejedben a továbblépést, az újabb regényt illetően?
Befejezésképpen több cselekményszálon futó nagyregényt tervezek, amely alapvetően a jelenben játszódik, mégis kiteljesíti a 19. században megkezdett cselekményt. Ez nyilván azért is nehéz lesz, mert mindkét előző könyvhöz szervesen kell kapcsolódnia, ugyanakkor az el nem varrott szálakat is el kell dolgoznia. Én a kezdetektől fogva ismerem a történet végét, de amúgy engem annyira nem szokott érdekelni a cselekmény, az szerintem kombinatorikai kérdés. Világot és karaktert teremteni – nekem ez mindig nagy feladat.
Ménesi Gábor
Beszélgetés Szécsi Noémivel a Bárkaonline Papírhajó rovatában
Szécsi Noémi Nyughatatlanok című regényéről Jenei Gyula olvasónaplója
