Megkérdeztük Kun Árpádot
Lírikusként indultál, de hamar elmozdultál a próza felé, amit jól tükröz Esőkönyv című köteted. Egy idő után szűkösnek, önmagában kevésnek bizonyult számodra a vers?
Mezey Katalin 1988 táján meghívta a Sárvári Írókörbe Tatay Sándort, aki mindegyikünktől elolvasott valami mutatványdarabot, tőlem az akkor friss Iliont, ami ugye egy harminchárom részből álló prózavers. Dicsérte, és végül azt mondta: „Maga, Árpád, egyszer még nagyon jó prózát fog írni”. Meglepődtem, és kicsit meg is sértődtem, mert akkoriban ízig-vérig költőnek hittem magam. Később sokszor eszembe jutott ez a megjegyzés.
Milyen út vezetett aztán az Esőkönyvtől a nagyregény megtervezéséig?
Az Esőkönyv után két regénypróbálkozásom volt. Az egyiket végigírtam, öt évem elment, míg rájöttem, hogy javíthatatlanul elrontottam, kéziratban maradt. Aztán már itt, Norvégiában belekezdtem egy öt elbeszélésből álló regényféleségbe, aminek a felénél más jutott eszembe. Már korábban eljátszottam a gondolattal, hogy a katolikus papok mintájára, akik évszázadokig hirdették az evangéliumot a gyarmatokon, jöhetne végre egy vudu pap, és itt, Norvégiában missziós tevékenységbe kezdhetne, ami nagy hasznára válna ennek a fantáziátlan lutheránus világnak. Aztán egy nap, amikor kint voltam az egyik ápoltunknál, megjelent a lelki szemeim előtt egy néger varázsló, aki menekültként Kakashalomra keveredik, és mindenféle kalandjai lesznek az öregek között, akiket gyógyít. Ráadásul itt volt még egy valóságos benini ember is, akivel jóban lettem. Egyszóval volt honnan elindulni.
Mikor jött el az a pillanat, amikor már egyértelműen egy nagyszabású epikai műben gondolkodtál?
Akkoriban sokat ingáztam a munkám miatt a tőlünk ötven perc autóútra lévő Leikangerbe (a Szülsz nagy részét is vezetés közben írtam korábban), és pár hónapra rá, hogy belefogtam a könyvbe, aminek akkor még Kakashalom volt a címe, az egyik hazafele úton összeállt bennem az egész szüzsé 2009 májusában. Megvilágosodásszerű élmény volt, és olyan lelkes lettem, hogy azon melegében felhívtam Kemény Istvánt, és elújságoltam neki a nagy hírt. Pár napra rá higgadtam le annyira, hogy belegondoljak: jó, de azért ezt még meg is kéne írni.
Milyen értelemben adott lökést, és hogyan hatott írásművészetedre, a regénnyel való foglalatosságra, hogy találkoztál egy másik kultúrával, és be kellett illeszkedned egy idegen világba?
A kultúrák, világok összesúrlódása a regény egyik alapmotívuma, Aimé, a főhős francia és nyugat-afrikai kultúrája folyamatosan rávetül a megtapasztalt norvég valóságra, ebbe a folyamatos villódzásba természetesen beleírtam a saját élményeimet.
Mi volt az alap, amire aztán felhúztad a regény építményét?
Nem kőművesmunka volt, inkább fül kellett hozzá. Aimé hangját kellett meghallanom úgy, ahogyan az a regény saját terében cseng. Aimének hasonló médiumszerepe lett, mint Medárdusnak az Esőkönyvben, általa tudtam előhívni és működtetni egy elképzelt világot.
Honnan származnak ismereteid a benini kultúráról, arról a világról, ahonnan főhősöd érkezik?
Afrika világa a francia kultúrával megismerkedve került a látóterembe, később Bordeaux-ban tanítottam az egyetemen, és onnan is hoztam afrikai történeteket. A regény megírásához végeztem némi „kutatómunkát” is, könyveket olvastam a vuduról, a norvég missziósok afrikai tevékenységéről, és benini netoldalakat látogattam. Az sem ártott, hogy beszélgettem a valóságos Aimével.
Mit jelent Aimé számára Afrika elhagyása, és hogyan találja meg önmagát és élete értelmét új hazájában?
Aimé számára Afrika elhagyása azt jelenti, hogy végre mer élni, kezébe venni a saját sorsát. Azzal, hogy megtalálja-e önmagát és élete értelmét, már óvatosabb lennék, ez mindenkinek az egyik legszemélyesebb szinten megélt élménye. A regényből az derül ki, hogy Aimének lesz egy kapcsolata, és életében először kötődni kezd valakihez.
A könyv végén elárulod, hogy a főszereplőt létező személy alapján teremtetted, miközben saját útkeresésed is tükröződik benne. Hogyan látod fikció és valóság egymáshoz fűződő viszonyát a regényben? Miképpen próbáltad ellensúlyozni a túlzottan referenciális megközelítést?
Az epilógus megírása menet közben jutott eszembe. Egyrészt azért, mert akkor még úgy hittem, biztosan túl szokatlannak fog tűnni, hogy egy magyar szerző egy benini ember norvégiai kalandjait írja meg. Másrészt, mert olvasóként nagy gyengém a klasszikus regénynek ez a toposza, amivel már Cervantes is él a Don Quijote második részében. Tudniillik, hogy a kitalált történet hősét a szerző mozgatni kezdi az ún. valóságban is. Minden látszat ellenére az epilógus még mindig csak fikció, és most, hogy az epilógust magyarázom, az is. A valóság az igazságszolgáltatás és a bűnüldözés praktikus illúziója, meg például a mindennapi élet megszervezéséhez jól jön, de az irodalomban roppant összetett fogalom. A Boldog Észak esetében a létező személy majdnem jelentéktelen tény a regény szerteágazó világához és a műalkotás autonómiájához képest.
Hogyan tudtad elengedni ezt a nagyszabású alkotást, és hogyan tudtál kilépni annak világából, amikor a végére értél? Ilyenkor időre van szükséged, vagy egyből belemerülsz a következő munkába?
Még csak a regény kétharmada felé jártam, amikor megszületett bennem a következő regény ötlete. Próbáltam nem foglalkozni párhuzamosan a két dologgal, például sokáig direkt nem jegyzeteltem az új ötlethez, nehogy szétszóródjon a figyelmem, de végül el kellett fogadnom, hogy már két párhuzamos regényvilág működik bennem, és „kapcsolgathatok” közöttük.
Már íródott a regény, amikor megjelent Szülsz című versesköteted. A líra továbbra is jelen van életedben?
A Szülsz megjelenése óta csak egy-két verset írtam, egyébként a költészet erejét és érzékletességét az elbeszélt jelenetek előhívására használom. A líra eléggé jelen lesz a következő regényben, ahol az a fikció, hogy a saját legszemélyesebb életemről írok.
A Boldog Észak végén be is jelented a folytatást. Nem nyomasztó számodra, hogy belátható időn belül újabb nagyregényt kell letenned az olvasó asztalára?
Mint említettem, a most készülő regénybe már belekezdtem a Boldog Észak írása közben, és az epilógust egyben az új regény prológusának is szántam. Amikor bejelentettem a következő könyvet, egy bizalmas gesztust akartam tenni az olvasó felé. Ha belebuknék a vállalkozásomba, a kudarc megélése számomra sokkal gyötrelmesebb lenne, mint az olvasó számára a frusztráció, hogy nem jut hozzá valamihez, amit beígértek neki. Akkor alázatosan megkövetném őt, és mélyen megbánnám hübriszemet. De addig adassék meg nekem a könnyű szív, alkotás közben úgyis nagy nehézségekbe fogok még ütközni – ebben biztos vagyok. Arról a szörnyű eshetőségről már ne is beszéljünk, hogy megírom a könyvemet, amivel én elégedett leszek, de az olvasó nem. De hát miért ne legyek vakmerő és bizakodó?
Ménesi Gábor
