Megkérdeztük Sopotnik Zoltánt
Mivel eddig kizárólag verseskötetekkel jelentkeztél, akár meglepőnek is nevezhetnénk, hogy nemrégiben egy – a Kolibri kiadó által 6 éves kortól ajánlott – gyerekkönyvvel rukkoltál elő. Miként vezetett az út a lírától a meseregényhez? Hogy érzed, mennyire következett ez a könyv az eddigi pályádból, illetve mennyiben újdonság azon?
Benne volt a verseim lírai levegőjében a mese, meseszerűség – erre leginkább a Futóalbum megírása körül jöttem rá. Aztán jött a Saját perzsa, amiben már van egy mágikus realista prózabetét, szóval erősen errefelé kanyarodott a nyelv, amit használok – kiprovokálta magának, és a bennem lévő érzések is.
A Fahéjas kert fantáziadús meseregény, remek nyelvi világgal, gazdag szókinccsel és tele szeretettel. Mi volt meg először a meséből? A nyelv, a történet, az atmoszféra vagy valamelyik hős? Hogyan született meg a Fahéjas Kert ötlete, Lassú Báró és Nagyapa alakja?
Legelőször Lassú Báró alakja volt meg: az első, Krokodil című kötetem nyitó versében jelent meg, akkor még inkább mitikus gonosz alakként, és úgy éreztem, rehabilitálnom kell, és hogy annyira mesehősnek való. És hát a régi munkahelyem mindig fahéjas kávét ittam: naponta többet is… Csak annyit tudtam, hogy egyedi, semmi máshoz nem hasonlítható világot akarok teremteni, és nem gügyögni a gyerekeknek, hanem komolyan venni őket, és a mesét. Nem is figyeltem rá, hogy milyen korosztálynak írok, csak leültem, mint egy vershez; nem lennék képes másképp írni, meghatározni a célcsoportot etc., kiráz tőle a hideg. De ami a legfontosabb: meg kellett írnom az előző köteteimet, át kellett élnem sok traumát, hogy a Fahéjas kert megszülethessen.
Az elejétől fogva az volt a szándékod, hogy a Fahéjas kert hőseinek története ennyire epizodikus, füzér-szerű szerkezetben bontakozzon ki? Tudatos döntés eredménye volt, hogy Lassú Bárót és Nagyapát leszámítva inkább lazább kontúrokkal rajzolod meg a figurákat?
Rövid történetekben gondolkodtam, mert nem tudok hosszan írni, ez, gondolom, a költőségem tőkesúlya. A figuráknál annyira a két öregre koncentráltam, hogy talán azért lett a többi szereplő lazábban „felkenve”, igazából észre sem vettem. Először a Pagonynál volt a könyv, Győri Hanna és Kovács Eszter sokat segített a kezdetekkor; akkor még sokkal töményebb, versszerű volt az anyag, a Kolibrihez már lazább, összefogottabb szöveg került.
Két lányod is van. Tesztelted rajtuk a meseregényt a különböző munkafázisokban? Bár tisztában vagyok egy ilyen jellegű kérdés sutaságával, mégis felteszem: az önéletrajziság fontos szerepet kapott a mesében, gyermekeid is részben magukra ismerhetnek benne?
Igen, elolvastam az egész családnak. Mindkét lányom benne van: a kisebb, Sára, mondanom sem kell, a meselány. Eszter lányom pedig Amália, a színsárkány karakterében van benne elég erősen; Eszter második neve Amália egyébként: 18 éves, és az érzésekből tényleg évszakokat teremt.
A gyerekirodalom egyébként is közel állt hozzád, sok mesét és gyerekverset olvastál régen is? Vagy inkább „csak” azóta, hogy megszülettek a lányaid?
Mindig is érdekelt ez a terület, de jó sok időnek el kellett telnie hozzá, hogy elég szabad és érett legyek a meseíráshoz. Nem úgy jött, hogy megszületett a lányom, és hirtelen felcsillant a szemem, hogy hú, akkor mostantól jöhet a gyerekirodalom is. Szépen ott várt a dolog, a maga misztikájával a mondataim alatt, bármit is írtam, és egyszer csak a felszínre tört.
Ki a kedvenc meseszerződ? Lázár Ervin? Vagy valaki más? Inkább a kortársakat vagy a „klasszikusokat” olvasod? Mikor a könyv írására készültél, olvastál-e hozzá előkészületként bármiféle irodalmat, vagy ennél sokkal ösztönösebb volt az alkotási folyamat?
Lázár Ervin, igen, ő a legnagyobb, de imádom a Harry Pottert, Máté Angi könyveit is mindig megveszem. Az Alice csodaországban-t pedig a Fahéjas kert megjelenése után olvastam el. De ott van még Jonathan Stroud Bartimaeus-trilógiája, Sven Nordqvist világa, vagy a Moha és Páfrány mesekönyvben, szenzációs. És még sok nevet írhatnék. Nem végeztem előkészületeket egyáltalán, úgy kezdtem neki, mint amikor verset írok, abszolút a fantáziára bízva magam. Érdekes utazás volt, kicsit kóboroltam az idegrendszerem vagy a lelkem bozótosaiban.
A Fahéjas kert sikeréhez (a konyves.blog.hu oldalon például a kilencedik legjobb magyar gyerekkönyvnek választották a 2013-as kötetek közül: http://konyves.blog.hu/2013/12/23/2013_legjobb_gyerekkonyvei_10) a kötet illusztrátora is sokat hozzátett. Egri Mónika rajzai igazán találóak, alakjai emlékezetesek, színvilága koherens, munkája alapos, részletgazdag. Hogy találtál rá Mónikára? Ismerted korábbi munkáit, vagy a kiadó ajánlotta neked?
Egri Mónika egy zseni. Ha jól emlékszem, az Illusztrátor pajtások nevű oldalt nézegettük szerkesztőmmel, Balázs Eszter Annával, és az egyik rajznál egyszerre kiáltottunk fel, hogy na, ez az, ez kell nekünk. Nagyon örültem, hogy elvállalta a közös munkát, volt egy „munkaebédünk”, ott átbeszéltük a dolgokat, felvázoltam neki, hogy én mit gondolok, elmondta ő is, mit gondol illusztrátor szemmel az egészről, és utána csak küldte a jobbnál jobb rajzokat. Nehéz dolga volt, elég látomásos a szöveg, de nagyon intelligensen és remek humorérzékkel oldotta meg a feladatot. Remélem, felfedezi magának a szakma, megérdemelné.
Úgy hírlik, nem egyszeri kaland volt a meseírás… A kötet megjelenése óta eltelt fél év. Min dolgozol azóta?
A Kolibri jelezte, hogy várják a második részt, ezt próbálom megírni majd az év első felében. És készülődik egy verses regény Kolónia címmel, ebből egy drámát is szeretnék írni; lesznek benne bányászok, üvegfúvók, és a helyszín is nagyon hasonlít szülővárosomra, Salgótarjánra.
Darvasi Ferenc
