Teremtés a kozmosz röppályáin
Megkérdeztük Ungvári László Zsoltot
Költői-írói indulásod jó példa arra, hogy van irodalom a szekértáborokon kívül is...
Szekértábort említesz, ez gyanút ébresztő, mert valójában nem létezik. Nemzedéki rajzás mindig volt Erdélyben. A Tizenegyek antológiája az őse. Jelenleg is van itt erős, ígéretes nemzedék, s konokul reménykedem: huszonöt év múlva is lesz, aki dobbantson, és más vershangon szólaljon meg itt. A közös, erdélyi nyári írótáborok részvevőjeként – Zetelakán, Gyergyószárhegyen, Árkoson – ahol találkozik harminc író és költő – számomra végül mindegyikkel eggyé válik a szó, a viták indulatossága után, tagadhatatlan szövetségünk békességében. S nem szekéren hagyjuk el a tábort. Ha bölcsesség: a költő lovon vágtáz, a prózaíró gyalogkatona. A lóról másodperccel halálba zuhanhatsz, a gyalogkatonával ellentétben, aki – bár hosszabb az út elérni a másik hadi táborhelyig – taposóaknák között jár. Hazatérve Sepsiszentgyörgyre, nem volt ellenerő egyedül indulnom költőként – itt leltem csöndességet a teremtéshez, szobamagányomban, íróasztalomra néző könyvtárammal, melytől nem válok meg soha. Istenekkel társalgok, ha írópapírhoz szólítanak. Mindegyik költő egyszemélyes harcot vív a költészet hadszínterén, ahol számomra egész magánvilágnyi térképezetlen terep van még és remélhetőleg lesz, s ahogy ez már elkerülhetetlen: ezernyi támadó, rejtett fegyver célgömbje is figyel – ez hadba vonuláskor így van mindig a költészetben.
Idén már a harmadik verskönyved jelent meg, Napéjegyenlőség címmel. Milyen út vezetett idáig?
Már korai gyermekkorom könyvek társaságában telt el, kisgyerekként először útleírásokat, majd regényt írtam, pár év múltán verseket, főképp szonetteket. Hozzám szegődött korán az írás, az ajándékul kapott orosz írógép is. Sajnos, békebeli kézirataim nagy része elveszett, néha bukkanok rá pár elfeledett, hibátlan metrikájú verskéziratra. Korán tudatos lett, hogy a költészet lesz életem hivatása. Készültem rá, de a valódi áttörés Király László által történt meg, a Helikonnál való találkozásunk után. A beavatás mágikus rítusa istenségek jelenlétével történt – elrendelt, visszafordíthatatlan pillanatban. Ma már tagadhatatlan, hogy a teremtés számomra itt – életig tart, nincsen visszaút. Király László életemről tett jóslatai, tizenkét év távlatából – hihetetlenül is – kérlelhetetlenül igazak. Versteremtésről szóló jelmondatai, melyek kizárólag kettőnkéi – rejtve élnek közösségünkben. Szólni erről: szentségünk megtörése – babonás vagyok. De felfedek itt egyet: A vers születése tőled független, de a teremtés rejtett fegyelmező erejét te irányítod. Az ősteremtés ismeretlenbe lendülésének igéje ez – fejthetetlen; a tudat részvevő jelenléte, a mágikus jelenés szellemének irányításában. A költészet útja számomra nem választás volt, hanem kiválasztottság, hívás, veszélyes, de szabadságos. A halandó emberöltő: hiányérzet a földgolyón a teremtőnek, száműzetés. Az idő itt – évekre mérőműszerrel osztatik el, kíméletlenül. A költő létformája óriás áldozathozatal: lemondás a halandóról, kinek bőrtömlőjében kényszerből élsz – bár őt végképp elhagyni – lehetetlen. De aszkéta vagyok – áldásomra.
„Hallom hangotok – egy az enyémmel”, mondja a Sorakozó című vers, mely a kortársakhoz szól. Kiket tekintesz a kortárs irodalomból szellemi rokonaidnak, netán példaképe(i)dnek?
Azonos évben indultunk a bölcsészkaron Nagy Koppány Zsolttal, a tragikusan elhunyt Mikó Andrással és veled, de ott volt Karácsonyi Zsolt, Papp Attila Zsolt, Gáll Attila is, egy évnyi eltéréssel. Az életkor itt – kötődést jelez, de a költészet más: a rokonság valós, a klasszicizáló lírai irány is közelít e költőkhöz. Ez lett volna az 1979-es írónemzedék, de nem vált azzá. László Noémi, Orbán János Dénes 1973-as születésű költők – itt, ha két nemzedék közt hat évnyi eltérés van – válaszvonal húzható. 1995-ben Orbán János Dénes pajzán verskönyvével addig páratlan ősrobbanást idézett elő a hagyományos erdélyi magyar irodalomban, s az így keletkezett bolygón jutottak földrészhez – nem válván nemzedékké – az 1979-es költők, bár költői nyelvük nem volt pajzán, és ma már magánbolygójuk van. Az Orbán kiváltotta költőrajzás ma is tart, szükség volt és van rá. Weöres Sándor Priaposa nem került közlésre, csak halála után, de Fairy Springje életében megjelent, fokozván ismertségét. Kovács András Ferenc Porcus Hermeticum című pajzán limerick-kötete nem szentségtörés Erdélyben ma már.
Hogy kik azok a költők, akik követésre hívnak a költészetből? Erre lehetetlen válaszolnom. Nem volnék igazságos, ha említenék párat közülük. Az évek múltával hosszabbodik nevük sora. Ma már életkorom hozza: a klasszikus magyar verses örökség, a kortárs magyar líra és a világköltészet esély számomra hogy az alkatommal egyeztethető, termékenyítő vershatást és építkezést – fejlesztve egyénítsem. Így szellemi rokonságban állok mindegyik, általam ismert, valaha élt vagy ma is élő költővel. S jelképesen szólván: végül meg is tagadom őket, hogy egyensúlyban legyek és azonos maradjak a költővel, aki vagyok.
Marosvásárhelyi könyvbemutatón
Azok közé a költők közé tartozol, akik számára nagyon fontos a forma és a zeneiség (szonettkoszorút is találni az új kötetben), ugyanakkor nem bizonytalanodnak el egy szabad vers szövevényes szöveghálójában sem. Hogyan öltenek testet verseid, van-e valamilyen „bejáratott” alkotói módszered?
A kötött forma külön mondattannal rendelkezik, a verset felröpíti – a vershangzás erőtöbblete ez. A költészet mesterséget illető fogásait ismerni kell, a műformákat kezelni – úgy, hogy rögtönzéskor is hibátlan mértékű vers szülessék. A költészetben versformák ezreivel találkozunk, a formai változatosság mindig izgatott: kitalálni eddig ismeretlen versmértékeket is akár. Csak pár versformában írni nem tét számomra. Ez életig tartó kísérletezés, nem fejezhető be soha; bár csak a formáért verset írni – öncélú, de megtörténik olykor. Versre hívhat egy magánhangzósor vagy ritmus lüktetése is, mely sokáig visszhangzik a fülben. Ami a zeneiséget illeti: tizenkét éves koromban, életem egyik, sorsomat is formáló pillanatában fogtam gitárt kezemben először – és nem tettem le, huszonhárom éve már. Ma is társam a hangszer. A zenei ritmusképletek megismerése – versbe is átültethetőn – társult a kotta olvasásával. Ma már fényévekre vagyok a kezdeti pillanatól a tudást illetőleg – rejtett tervem, hogy pár, jelképes értékű klasszikusgitár művet is írok – talán majd egyszer, ha életidőm lesz rá. A zeneiség verseimben talán innen is eredeztethető; zene ritmus nélkül nem létezik, a rubato tempójelzése a zenében – kivétel, a szabadverssel rokonítható a költészetben – a gondolatritmushoz igazodik. Ha az évtizedek alatt eljátszott klasszikusgitár műveket tartom szem előtt, akár Bach lant-szvitjeinek gitárátiratait, érthetővé válik verseim ciklikus, zárt szerkezeti felépítése is. A szabadvers pedig kíméletlenül kötött – sokszor nehezebben születik, mint a metrikus vers. A valódi szabadvers formája eredeti – költőnként változó. Fekete Vince Védett vidék című verskönyvében oly egyedi szabadverses formára lelt, mely eddig nem létezett a költészetben, és nem is fog, csak a költő tolla által születhet még. Így szabadverseim is rendelkeznek talán egyedi formával, erőteljes látomásos állapotban keletkeztek – kötött versformában nem is születtek volna meg soha. A metrikus és szabadvers kettősége a kortárs költőknél jelen van – nálam is, formai változatosság ez is.
Vers vagy van, vagy nincs – keletkezése magyarázhatatlan, a váratlanul, de meglelt, kivételes pillanatban születő, egy lélegzetű vers révületéhez – mely állapot is íráskor – nincs fogható számomra e földgolyón. Mikor a költőben lakozó szellem odahagyja a test kötelékeit és a kozmosz erőinek pályáin röpül – megfoghatatlan, teremtő íveléssel lesz eggyé. Ha megfejthetném, miért – s ehhez kulcsot a magasságos nem adott – nem írnék verset soha. A megtalált csend a kívülről eredőből alakul át a psyché csöndjévé, figyeléssé a hallgatásra – gondolat nélkül – hosszabb ideig akár. Éjszaka írok, képi látásom e napszakban iszonyúan erős, és szellemi feszültséggel párosul a fokozott összpontosítás révén. S a hang, ha hívássá nő – vers keletkezik. Alkotói módszer: két egyeztethetetlen szó. Ha ez idegen társítással szólsz – számomra versmagvak írása ez, kézirattöredékeké. Az alakítás nyugtalansága türelemmel csillapul – ha dolgozol, s ez sokszor más verset nemz, mint az eredeti, töredékes kézirat. S kérlelhetetlen a költő – ő az egyetlen, valódi ítélője versének – szigorúságomban kíméletlen vagyok. S bizonyos számomra, hogy a költészet világegyetemében tökéletes vers is létezik.
Kritikáid, tanulmányaid főként az erdélyi irodalmi művekre figyelnek; a legkülönfélébb folyóiratokban lehet találkozni alapos, már-már esszébe hajló, finom érzékű elemzéseiddel. Az indulati elem azonban hiányzik – nem olvastam még erős hangú bírálatot tőled. Hogyan választod meg, hogy miről írsz?
Nem adódott mindig rovattér, hogy esszéim a műfaji jelölést fedjék, így bírálat lett a nevük – nem azok. Hogy verskönyvekről írok – hivatásom az eredője. A kortárs erdélyi magyar költőkről szóló írások hiányt jeleznek – értéküket tekintve is – még mindig Erdélyben. Esszét íróként is tétje van a szónak számomra, felelőssége és egyetemes tettértéke. Esszéim nyelvi jelenléte és kifejezőereje a költészettel rokon, az irodalom tudományának nyelvezetét elvontságában a magyar nyelvtől – hangzásban is – idegennek vélem, így egyszemélyes, hajlékony esszényelvet formáltam meg. Az ítélethozatal pedig – az irodalom ítészeit illeti – nem engem, nincs és nem is lesz találkozási pontunk soha. Csak érdemleges verskönyvekről írok – utazván a költők világtörténetében – a felfedezés talányában mindig.
Közeli költőtársaimról írok csak, kikhez a költészet közös szövetsége is köt. Találkozásaink adják sokszor a szólás tétjét. Bár versről prózában szólni lehetetlen – felelősséggel vállalom értük, távolságtartás nélkül, mert mindegyikük – testvérem.
Prózát, verseket, kritikákat egyaránt közöltél az utóbbi időben. Mi az, ami leginkább foglalkoztat?
Próbatétel volt ez, írtam pár prózadarabot, de zárlatuk mindig kötött formájú versbe váltott át. Jelzés volt ez, prózaverseimet illetőleg is – tömény óriásversek. Ma már tudatos, hogy prózaíró nem leszek soha – a klasszicizáló költészet az egyetlen, valódi műfajom.
Min dolgozol mostanában? Milyen nagyobb szabású mű/gyűjtemény várható tőled legközelebb? És mikor?
Várandó verskönyvem remélhetőleg fejlettebb, formailag gazdagabb, és tartalmilag más lesz, mint az előzők; esélyes a ciklikus építkezés, de csak a keletkező versek jelölhetik ki a valódi irányt egy verskötethez. Befejezését illetőleg – úgy vélem – időben előző verskönyveim születésének ritmusához igazodik majd.
Farkas Wellmann Éva
