Megkérdeztük Markó Bélát
Hogyan találtál rá az új, a Bookart kiadónál a napokban megjelent, Csatolmány című köteted versformájára, a versek többségére jellemző, inkább hangsúlyos, ütemező, népies(kedő), négysoros, félrímes strófavilágra? Amely formavilágban (a legutóbbi köteteidtől eltérően) család- és nemzet(rész)történeti, illetve közéleti témákat dolgozol föl, a nemzethez, a hazához, a magyarsághoz való viszonyodat fogalmazod meg (illetve újra) aktuálisan. Mennyire kell ezt a formát komolyan vennünk? Az a fajta ironikus modalitás, amely az egész kötetet átjárja, benne van-e ebben a formaválasztásban is?
Igen, benne. S az is igaz, hogy amikor néhány éve nagy lendülettel újrakezdtem a versírást, elsősorban a szonettek írását, akkor szinte tudatosan kerültem, hogy a verseknek valamiféle átkötésük legyen a politika, a közélet, a körülöttünk lévő társadalmi mozgások felé. Persze, nem volt ez erőszakolt, hiszen a meditáció, a nagy létkérdések, amiről én is beszélni próbáltam, az mégiscsak a középpontjában van a költészetnek. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy próbáltam a vers és a közélet, a vers és politika közé egy éles határvonalat húzni, mintha én is elfogadtam volna azt a tételt, hogy a kettőnek egymáshoz semmi köze nincs. Az új kötetben nyilván azért is kellett bekövetkeznie egy formai váltásnak, mert ezekben a versekben úgymond beismerem, hogy engem továbbra is izgat, mi van azzal, hogy haza, nemzet, mi van a közelmúlt történelmével, amelyik mögöttünk van, mi van ezen belül a családom történetével. Hagytam, hogy ez az élményvilág áttörje a falat, amit mesterségesen húztunk föl tulajdonképpen. Viszont ezek a versek nem feltétlenül patetikus versek, nem feltétlenül úgy viszonyulnak ezekhez a témákhoz, ahogy emlékeink szerint a 19. századi költőink viszonyultak. Akiktől ugyanakkor csak az életmű egyik felét szoktuk olvasni. Arany Jánostól például nem nagyon olvassuk A nagyidai cigányokat vagy az Elveszett alkotmányt, Csokonai Vitéz Mihálytól a Békaegérharcot még kevésbé, pedig ezek zseniális művek. S ezekben irónia is van, nem a nemzet, a haza fogalmával szemben, hanem annak egy közkeletű, fellengzős, patetikus és sokszor demagóg értelmezésével szemben. Van ezekben is, és az én verseimben is pátosz és szenvedély, éppen annak érdekében, hogy bontsuk le ezt a demagógiát, ezt a hamis magasztosságot ezekről a fogalmakról, és tisztázzuk, hogy nekünk, erdélyieknek mi a viszonyunk a haza fogalmához, van-e nekünk hazánk…
De miért érezted éppen ezt a versformát adekvátnak, ehhez a mondanivalóhoz, s hogyan találtad meg?
Visszautalhatnék ifjúkorom költészetére is, a sajátomra, és az előttem járó generációéra, Farkas Árpádék, Király Lászlóék nemzedékének a költészetére. Akkoriban írtak, írtunk hasonló, lazán kötött, de népies ritmikájú, félrímes verseket. Onnan jöhet ez a forma talán nálam is, s jellemző módon azok a versek is többnyire népi, közösségi, közéleti tematikájúak voltak. Ez a forma később aztán eltűnt. Most pedig azért jött elő sokkal feszesebben, fegyelmezettebben és többnyire jambikusan, mert formában is visszavisz ahhoz a világhoz, amely képileg itt van ezekben a szövegekben. Képileg a mi saját történelmünk dominál ebben a kötetben, a saját hőseink, Petőfi, Kossuth, Rákóczi, illetve a saját családtörténetem, amely szintén jól elhelyezhető ebben a formavilágban. Szinte magától értetődően adódott számomra, hogy erről a világról ebben a formában kell írnom.
A kötet versei, a dátumozásból láthatóan 2011. szeptember 8-tól 2013. március 15-éig ívelően szépen időrendben követik egymást (ha csak nem cselezett a szerző). Miért érezted szükségét annak, hogy ezt az időrendi versfolyamot három ciklusra tagold, és azokat egy-egy más formájú ciklusnyitó verssel (Magyar kert, Magyar sors, Magyar bánat) is ellásd? S ezek a ciklusnyitó versek mikor készültek, utóbb, a kötetszerkezet koncepciójának megszületése után vagy készen voltak már akkor?
Ez valós kronológia, nem csaltam ezúttal. A szonett-kötetek esetében, amelyeket szintén naplószerűen írtam, előfordult egészen kivételesen, hogy újradatáltam, mivel belejavítottam egy-egy szonettbe. Még az is előfordult, hogy felcseréltem egy dátumot, néhány nap különbséggel, mert két szonettet túlságosan hasonlónak éreztem egymáshoz, és betettem egy harmadikat közéjük. Itt még ilyen apró, a lényegi kronológiát nem érintő módosításokat sem végeztem. Olyannyira nem, hogy van például egy a nyár hevében született vers, amelyik téli borzongást idéz fel. A belső időjárás egészen eltért a külsőtől ebben a kötetben. De hát a mi belső időjárásunkkal amúgy is baj van, mondhatnám. A cikluskezdő versek valóban különböznek a többitől. A legelső, a Magyar kert előbb született, mint a ciklusban szereplő versek, a másik kettőt viszont hozzáírtam a ciklusokhoz, alkalmi versek abban az értelemben, hogy a ciklusok elé írtam őket. S azért, mert magam is végigkövettem, hogyan változik a versekben a közéletre, a történelemre való saját reflektálásom. Kezdődik indulatos, valódi közéleti versekkel, s a végére eljutok a Magyar bánatig, ahová én valójában nem is akartam eljutni, mert sok bajom van azzal a bizonyos magyar búval, de mégis eljutottam odáig. A harmadik ciklus meditatívabb, már-már létverseket tartalmaz, majdnem ugyanabban a ritmusban, mint az előzőek.
Az elmúlt években a kortárs magyar lírában megszaporodtak azok a versek, amelyekben szerzőik a magyarsághoz, a nemzethez, a hazához s egyúttal közéleti, politikai kérdésekhez való viszonyukat fogalmazták meg aktuálisan. Ugyanakkor az Élet és Irodalomban lezajlott vita a politikai költészetről és az Édes hazám című antológia bizonyította, hogy ez nem is annyira új jelenség, ha a tematika újabb keletű megélénkülésről beszélünk, akkor is legalább húsz évvel érdemes számolni. Mennyiben hatott rád a vita és a hazafias tematika legutóbbi évekbeli megélénkülése, tekinthetjük-e az új kötetedet egyfajta hozzászólásnak ehhez a vitához, a saját álláspontjaid versbeli megfogalmazásának?
Jó lenne most képmutatóan azt mondani, hogy nem, az ember megy a maga útján, de ez nem ilyen egyszerű, igen, valamiképpen mindarra akartam reagálni, amit említesz a kérdésedben. Persze, nem úgy, hogy most ráébredtem én is, hogy lehet közéleti verset írni, hiszen arra már ráébredtem régen, nem is csak 1989 előtt, de a kilencvenes évek elején is. Kevés ilyen verset írtam akkor, de azok között van két-három számomra nagyon fontos és tagadhatatlanul közéleti ihletésű szöveg. Viszont ebben a kötetben valóban benne van az én hozzászólásom is az említett vitákhoz. Az első két-három vers mindenképpen arra a közéleti költészetről lezajlott vitára is reflektál. De fordítva is meg lehetne közelíteni, úgy látom a magyar irodalomértelmezésben is megérett az idő arra, hogy beszéljünk egy kicsit ezekről a kérdésekről. A kilencvenes évek úgy teltek el, hogy szemérmesen hallgattunk a költészet és a közélet viszonyáról, s most kiderült, hogy ezt nagyon rosszul tettük.
Elek Tibor
