Vámos Miklós, békéscsabai estjén
Megkérdeztük Vámos Miklóst
Egy korábbi interjúnkban, amikor a különféle tevékenységek (zene, televíziós szereplés, könyvkiadás és írás) egymáshoz való viszonyáról faggattam, megfogadta, hogy rendes író lesz. S valóban úgy tűnik, mintha az utóbbi években a prózaírás került volna előtérbe. Tényleg csak elhatározás kérdése az egész?
A prózaírás mindig az első helyen volt. De néha adódtak időszakok az életemben, amikor a kiegészítő sportjaim nagyobb csinnadrattát vertek. Nyilvánvaló, hogy egy tévéműsor semmiképp nem tartozhat a világ hét csodái közé, de néha többen látják, mint Szemiramisz függőkertjét. Ilyen volt a huszadik század. Talán a huszonegyedik nem ilyen lesz, majd meglátjuk. Mindenesetre húszéves korom óta nagyjából tartom azt a ritmust, hogy két év alatt elkészül egy regény vagy egy novelláskötet. Újabb időkben az Európa Könyvkiadó szaporítja a megjelenéseket, de ha a régebbi könyvek újabb kiadásait nem számítjuk, az említett ritmus változatlan. Talán soknak tűnik a munkáim száma. De ha valaki minden nap csak egy oldalt ír, az évi 365, vagyis kötetnyi. Akkor még van egy másik éve a javítgatásra vagy az anyaggyűjtésre.
Az Európa Kiadó évekkel ezelőtt indította el életműsorozatát, amelyben korábbi munkák és új szövegek váltják egymást. Ezúttal a novellák kerültek terítékre. Életműsorozat, válogatott novellák… Nem furcsa érzés?
De. Én azt kérdeztem, nem vagyok ehhez még túl fiatal? Rémisztően komor arccal rázták a fejüket, nem tagadom, rosszul esett. Az, hogy válogatott novelláskötet, úgy hangzik, mint egy olyan kitüntetés, amelyet csak halála után kaphat meg az ember. Ennek szellemében én most másodszor haláloztam el, jelent már meg válogatott novelláskötetem, pedig akkor még nevetségesen fiatal voltam az elmúláshoz. Live fast, die young? (Utóbbiról szerencsére már lemaradtam.) Kiadta a Magvető, 1981-ben. Azzal a mostanára közismertté vált címmel: Valaki más. Én ezt a nevem kezdőbetűi miatt választottam, gondoltam jó kis betűgrafika lehet a borítón (és tényleg). Kertész Imre tette közismertté a címet, 1997-ben, önéletrajzi esszéjének adva. Sajátságos, hogy az is a Magvetőnél jött. Több ügybuzgó olvasóm betelefonált a Megvetőbe (így hívtuk), érdeklődtek, ugyanaz a kiadó miért jelentet meg két kötetet azonos címmel. Azt a választ kapták, hogy jogilag címvédelem nincsen. Igaz. De azért… még ott ült ugyanaz a szerkesztő, éppenséggel eszébe juthatott volna. Mindegy. Kertész Imrével megbeszéltük, ő nem tudott első poszthumusz könyvemről, az ügyet a lovagiasság szabályai szerint lezártuk. Csak azért említem, nehogy némelyek azt higgyék, én oroztam volna el a Nobel-díjas író címét. Amúgy mind a kettőnk forrása a halhatatlan Rimbaud-sor: „Én: az valaki más.” De nekem a szóban forgó címről már mindig Kertész Imre könyve jut eszembe, s nem az enyém. Hogy a Majdnem összes-ről mi fog eszembe jutni évtizedek múltán, arra tippem sincs.
Érdekes számomra a novella jelenléte, háttérbe kerülése, majd újbóli felbukkanása az írói pályán. Jellemzően mi határozta meg, s határozza meg mostanság, mikor nyúl a műfajhoz? Mit jelent önnek két regény között a novella?
Nemcsak két regény között írtam novellát, néha regényírás mellett is, az elakadások idején. Szeretem ezt a gyors és forró műfajt. Egy korty élet. Az angolok egyszerűen short story-nak hívják, s ez pontos, hiszen a novella akkora szöveg, amekkora befér egy oldalra a napilapok irodalmi rovatába. Befért, amíg minden sajtótermék szívesen közölt ilyesmit íróktól. Mondjuk úgy: az Élet és Irodalom megfelelő rovatába. Az elbeszélés szerintem nem szinonima, hanem ennél kétszer-ötször hosszabb, így az irodalmi havilapokba küldi a szerző. Ami az elbeszélésnél is hosszabb, az már általában kisregény. Novellát jó ceruzával és radírral szeretek írni, színvonalas füzetbe (Moleskine). De az is igaz, hogy ha szerkesztők kérnek tőlem, az jólesik, és akkor megírom valamelyik régebbi témámat novellának. Valószínűleg akkor is megírnám, ha nem kérnének, csak akkor később.
Feltételezem, saját maga válogatta a kötet anyagát. A cím is elárulja, hogy majdnem az összes novellája bekerült. Így inkább az lehet a kérdés, mi alapján dőlt el, hogy mely szövegek maradtak ki? Hogyan rendeződött el a terjedelmes novellatermés a könyv lapjain?
Igen, én állítottam össze a kötetet. Ez durván a fele annak, amennyi novellát és elbeszélést írtam tizenhat éves koromtól máig. Először is kihagytam a bár című 1998-as kötetem tokkal-vonóval, mai szemmel is úgy látom, sikerült olyan szorosra szerkesztgetnem annak idején, hogy fájna szétszedni. Ugyancsak kihagytam azt a nyolc novellát, amelyek kettesével, ikerszövegként jelentek meg a Tiszta tűz-ben, mert… csak. Nem foglalkoztam továbbá azzal a kéttucatnyival sem, amelyeket angolul írtam, amikor évekig a Yale-en időztem Connecticutban. Jó érzés, hogy vannak munkáim egy világnyelv fogságában. Hagyományosan a magyart tekintik irodalmi cellának, és tessék. Végezetül nem kerülhettek be azok, amelyek a bizonytalan jövőben készülnek el, fölteszem (remélem), várhatóak ilyenek. Ami bekerült, az időrendben. Engem kevésbé érdekelt, hogy melyek a „jobbak”, azt amúgy is nehéz eldönteni. Arra törekedtem, hogy valamennyi novella-fajtából legyen a kötetben, amilyenekkel próbálkoztam hosszú pályám során. Fontosnak tartottam, hogy az újabbak – a kötetben eddig még meg nem jelentek – kellő számmal legyenek jelen, ezekből tizenegyet választottam (11 a szerencseszámom).
Mire készül most? Mire számíthatnak olvasói a közeljövőben?
Az Európa jövőre A New York–Budapest metró című regényt adja ki (tavasszal), és az említett bár című kötetet (ősszel). Amire most jegyzetelek, az biztosan nem a közeljövőben készül el. Egy földdarab történetét szeretném megírni, attól kezdve, hogy ott létrejön az első település. Talán kétezer év története lesz, vagy ezerötszáz, napjainkig. A település valószínűleg a mai Pécs, és a szerkezet rendező eleme egy bizonyos hattyús kézirat. Ezért talán az lesz a regény címe: Hattyúk dala. Azonban a műsorváltozás jogát az igazgatóság fönntartja magának.
Ménesi Gábor
