Közéleti sámánkórusok,
avagy Magyarok a semmi ágán
Beszélgetés Lackfi Jánossal
A Milyenek a magyarok? hatalmas sikereket ért el, 16 ezer példány kelt el belőle. Mit gondolsz, mi volt a könyv varázsa? A magyarok ennyire kíváncsiak arra, hogy milyenek? Azt gondolták, hogy na, megint egy jó kis önsorsrontó könyv, gyorsan beszerzem, a rossz sorsomon való kéjelgés örömére? (Aztán csalódott, aki ezt várta…).
A könyvsiker természete rejtelmes. Számítottam persze rá, hogy tetszeni fog a kötet, hiszen közönségbarát stílusban írtam, de ilyen vérmes reményeket nem tápláltam... Szándékom az volt, hogy ne nagyképű fennköltséggel közelítsek a témához, másfelől hogy a merész, helyenként abszurd humor ne csapjon át cinizmusba. Sosem úgy figurázom ki össznemzeti bénázásainkat, mintha én mindenki felett állnék, és „tudnám a tutit”. Én egy vagyok csupán a derék (és kevésbé derék) magyar állampolgárok közül, akárcsak a könyv „hőse”, a „magyar ember”, aki kicsit önarckép, kicsit bármelyikünk lehetne. A visszajelzésekből úgy tűnik, sokaknak ízlik a kegyetlen humorral, csipetnyi megértéssel kevert koktél.
A könyvben nagyon tetszett, hogy a lesújtó, a magyarokat pokolba kívánó szövegek helyett humorral fogalmazod meg a létező problémákat, akár a csalásokról vagy a kábellopás filozófiájáról van szó. És – nem csak negatív dolgok szerepelnek benne kedélyesen tálalva, – több szövegnél büszkén kihúztam magam. Kaptál olvasói leveleket? Volt, akit rosszul érintettek egyes írások?
Elvétve volt egy-egy negatív kritika (mondjuk húsz írásból egy), és a rengeteg pozitív visszajelzés mellett alig akadt egy-kettő, akik elítélték a könyvet. Megmondom őszintén, én durvábbra számítottam, azt hittem, felkerülök egy-két halállistára, de nem így történt. Persze, ha kicsit keletiesebb lenne az arcom vagy az uszulók olvasták volna, amit családunk zsidó ágáról írtam... Mindamellett örülök neki, mert nem a provokáció felszíni szintjén akartam hatni, és ezt, úgy látszik, az olvasók megértették. És ami a legbámulatosabb, a Klub rádiótól az Info rádióig, a 168 órától a Magyar Nemzetig oda és vissza mindenki megtalálta benne, ami kedvére való. Régóta hiszek benne, hogy a kettéhasadt Magyarországon túl (felett, mellett) létezik egyetlen ország (sok-sok eltérő véleménnyel), és én ennek a polgára vagyok. Ez a balga hitem még sosem igazolódott be ilyen fényesen.
Mondj valamit az új könyvedről. Van különbség a Milyenek a magyarok? és a Milyenek MÉG a magyarok? között? Hasonló a kettő, vagy az új teljesen más nézőpontból vizsgálja a magyarokat?
A nézőpontban nincs különbség, de míg az első kötet a magyar-ügyekben kevésbé tájékozott külföldieket is becélozta, mint közönséget, a másodiknak már ez az alcíme: „Ínyenceknek”. Vagyis több a nyelvi humor, bekerült például a tündibündi-nyelvi gyűjtésem (az élet olyan uncsi és illirombi, hogy mindjárt öngyi leszek), rengeteg talált hexameter (például a futball-vébéről: „rúgja előre, de nincs ott ember, bár Dani Alves küzd becsülettel”) meg olyasmik, hogy miként lehet egy katolikus pap Sátán (Sáta egy kisközség a Bükkben)... De szóba kerül az is, miért párbajoznak folyton a magyarok (diós kontra mákos, májas kontra véres, vörösbor kontra fehér, bajusz kontra szakáll), miért ítélik el a vandalizmust (de közben hajigálják át a szomszédhoz a szemetet meg a kutyapiszkot), miért gyártanak sokkal durvább anyósvicceket bárkinél, miért szeretnek tujázni, vagyis a villamos ütközőjén (a semmi ágán) utazni. Nem marad ki a külső nézőpont se, hiszen mindig érdekes, miből gondolja egy román hölgy, hogy a magyarok összetartanak, egy szerb asszony szerint mi bennünk a legérthetetlenebb, és mi az a varázsige, amellyel egy amerikai srác mindig elsöprő sikert aratott magyar társaságban.
Sokat jársz külföldre, több, valamelyik európai országban rendezett költőtalálkozón vettél már részt. Európában szerinted változott a magyarok megítélése? Negatívabban gondolkodnak rólunk? Mik a tapasztalataid, mit gondolnak jelen állás szerint rólunk?
Átfogó képem erről nincsen, de egyetértek Kocsis Zoltánnal, azzal a kétfelé címzett megjegyzésével, hogy nem szabadna külföldön lejáratni Magyarországot, a hivatalos politikának pedig nem szabadna erre okot adnia. Amikor Párizsban a tunéziai taxisofőr korholja magyar utasát, hogy ejnye-bejnye, miért akartok kilépni az Unióból, az elég fura dolog. Mit is lehet felelni? Hogy nem kellene rendőröket öldösni, sem a rendőröknek nőket erőszakolni Tunéziában? Tényleg kell, hogy létezzen efféle játék határok nélkül? Ne legyenek illúzióink, a többségnek továbbra is édes mindegy, eszik-e Magyarországot vagy isszák. Egy átlag európai polgárt ezek a híresztelések körülbelül annyira dúlnak fel, mint minket az Albániából érkező infók. Belga íróbarátom rám nevetett: na, most aztán ti vagytok a rosszfiúk? Mint korábban Írország, majd Portugália vagy Görögország... Őt sem dobta fel, mikor Belgium folyamatosan reflektorfényben állt, mint pedofil-paradicsom...
Húsz évvel ezelőtt ugyanezeket írtad volna a két magyarokról szóló könyvben, amit most? Vagy új évezred, új problémák, amik nem rendhagyóan nálunk mindig rosszabbul ütnek ki, mint a többi nemzetnél?
Alighanem kellett az elmúlt húsz év teremtette klíma, hogy a két könyv ilyen legyen, amilyen. Rengeteg minden mostanra kristályosodik ki bennem is, körülöttem is. Kellenek például az unásig ismételt tutimegmondások: mindenki lopik, lámpavasra az összes politikussal, emmár lopott eleget, ezt válasszuk újra, kéz kezet mos, sundám-bundám, én aztán tudom a dörgést, ha én egyszer odakerülnék, maj rendet csapnék, mindegy, úgyis ideér az atom Fukudzsimából vagy Kavaszakiból vagy honnan, azt kampó a világnak... Ezek a végtelenített lemezek, mint valami örökös remixek, remekül működnek. Annyira kiélezett a helyzet, hogy minden politikai oldal, no meg híveik is rituálisan ismételgetik magukat. Szüntelenül szólnak a sámánkórusok. Vuitton a hátizsákod? Röhej! Isten vagy! Piacon pózolsz kofákkal? Dögölj meg! Imádlak! Kezet csókoltál Indiában? Dögölj meg! Micsoda snájdig úr! Sokan vannak az utcán? Dögöljenek meg! Nyerni fogunk! Kevesen vannak az utcán? Dögöljön meg a kisebbség! Sok gyáva, sunyi otthonülő!... Indulatgazdag világ ez, tele színekkel, nagyszerű terep a szeretetteljes abszurdnak.
Azt hiszem, Tandori Dezső és Vörös István mellé odaállhatnál harmadiknak, mint a legtermékenyebb, a legtöbbet író magyar író. Várható új verseskötet? Per pillanat hány könyvön dolgozol?
Mindig több az ötletem, mint amennyit meg tudok írni, de ez rendjén is van így. Sokat jövök-megyek, van évi kilencven-száz körüli fellépésem, tévés szereplések, miegyéb, ez sok időt visz el, de nagyon bízom az élő szó erejében. Útközben persze mindig járatom valamin az agyamat, időnként jegyzetelek is. Jelenleg legfőképp egy regényen dolgozom, mely Brüsszel, Budapest és egy dunamenti kistelepülés háromszögében játszódik, lesz benne nyomozás, misztikum, szerelem, művészet, identitáskérdések, keserves és látványos emberi sorsok. Ezt szeretném befejezni a jövő év folyamán. Mellékesen persze készül animációs filmforgatókönyv, sztorisorozat kamaszoknak, ovis menzaverskötet, no meg ezer aprócikk, nem unatkozom...
Naponta mennyi időt szánsz írásra? Írás közben bezárkózol a dolgozószobádba, és hozzád sem lehet szólni? Az egyetemi állásodat otthagytad, ez azt jelenti, hogy mostantól reggeltől-estig dolgozol majd a laptop fölé görnyedve? Vigyázz, a túl sok ülés nem egészséges!
Pár éve van csak saját dolgozószobám, úgyhogy eddig népes családom átszaladgált az írásaimon, az életritmusomon, és ez nem zavart különösebben. Most is többfunkciós a könyvtárszoba, feleségem bútort fest vagy varr itt, legkisebb lányom zongorázik, időnként lejön valaki nyomtatni. Tizenhét év után fájt otthagyni az egyetemet, a diákokat, de azért kiegyensúlyozottabbak a napok. Néha muszáj fájdalmas döntéseket hozni... Jó, ha zajlik az élet, de az elmélyülésnek is vannak időszakaszai: nyáron a júliust, most télen a január-februárt tettem félre írásra. És persze olykor kimegyek a kertbe, fát aprítok vagy hozok be, begyújtok a cserépkályhába, heti két-háromszor pedig focizni-kosarazni járok. Mozgás nélkül megesz a penész.
Ír valaki a gyerekeid közül? Ma szinte minden harmadik befutott író gyereke író, költő. Nálatok mi a helyzet?
Budapesten, a Marczibányi téren hetente van Kreatív Írás kurzusom, melyre gimnazistákból és felnőttekből remek csapat jön össze. Nagy örömömre Margit lányom is rendszeresen eljárt ezekre az alkalmakra, és most rászokott Dorottya is, akinek amúgy az egyesületi röplabda tölti ki a napjait. Nyáron pedig Kapolcson, a Kaláka Versudvarban naponta tartok Versműhelyt, és többnyire összes lányom beül rá, pedig nem kötelező. Egyelőre úgy néz ki, egyikük sem készül írói pályára, bár többjüknek jó készsége van hozzá. A lényeg, hogy ott van a kezük ügyében az írás, mint terápiás eszköz, vagy mint jó mulatság, és ez nem kevés. Versenyistállót nevelni eszem ágában sem volt, de ha mégis erre a pályára téved valamelyikük, azt bátorítanám, és nagyon kíváncsian lesném, hogyan találja meg a saját útját, hogyan hajtja végre a „rituális szülőgyilkosságot” rajtam.
Korábban volt egy levelezésünk a klímaváltozásról és a klímaváltozás várható negatív hatásainak a mérsékléséről, a felkészülésről. Ha megkapnád a Prima Primissima díjat, a pénzből vennél napelemeket a házatokra, vagy esetleg egy villanyautót?
Saját kútvizünket isszuk, egyetlen cserépkályha fűti ki a házat, és rengeteg zöldséget-gyümölcsöt termeltünk meg magunknak. Ez döntő részt fantasztikus feleségem, Juli érdeme, ő álmodta meg a házat, övé a kerti munka oroszlánrésze. A napelemmel egyelőre nem csak a bekerülés miatt nem foglalkoztunk, hanem elég problematikus az áram tárolása is, az Elektromos Művek nem könnyíti meg a termelt energia átvételét, és mind az elöregedő napelemek, mind az esetleg felhasználandó akkumulátorok élettartama, környezetbarát volta, megtérülése eléggé kérdéses. Rengeteg plusz kütyü, számítógépes vezérlés, csőrendszer szükséges az effélék üzemeltetéséhez, márpedig nekünk ebből, az élet túlbonyolításából van elegünk. Nem vagyunk fanatikusok, van autó, laptop, ezek jó dolgok, de célunk a felesleges gépesítés kerülése. Úgyhogy ha már napelem, egy önellátó üvegházat jobban el tudok képzelni. Először azonban a családon belül kapott kölcsönt fizetjük vissza, és megpróbáljuk okosan beosztani az égből pottyant pénzeket (is).
Ayhan Gökhan
A szerző fotóját Raffay Zsófia készítette.
