Megkérdeztük Grendel Lajost
Az erősen groteszk hangvételű New Hont regényekkel, egészen pontosan a 2005-ös Mátyás király New Hontban megjelenésével lezárult egy alkotói korszak, és hosszabb szünet után, 2011-ben látott napvilágot az új regény, amelyben az irónia lényegesen kisebb hangsúlyt kap. Hogyan látja, mi az, ami másképp szólalt meg a Négy hét az élet lapjain?
Négy év telt el az irodalomtörténet-írással. Ez a négy év pedig újragondolása volt, ha szabad így mondanom, a regényírói poétikámnak. Valóban befejeződött a New Hont-korszak. De valami más is lezajlott a magyar politikai életben. 2006 szeptemberére-októberére gondolok. Miközben én az irodalomtörténet-írás gondjaival vesződtem, sokkal jelentősebb események zajlottak le a magyar közéletben. Ha úgy tetszik, sokkal tragikusabbak. Nos, ez az, ami lényegesen visszafogja az iróniát. Mert ugyan groteszk a magyar történelem, de legalább olyan mértékben tragikus is. Örkény és Mándy az egyik oldalon, Mészöly és Ottlik a másikon. És mindkét félnek igaza van.
De vegyünk egy irodalomtörténeti példát, ha már egy időben az irodalomtörténet is foglalkoztatott. Mert az irodalomtörténet-írás számos leckét adott fel. Például Tormay Cecilét, de más példákat is említhetnék. De Tormay Cecilé a legeklatánsabb példa, úgyhogy maradok őmellette. Az első két regénye, de különösen az első, remekmű. 1919 viszont, mint minden magyar ember életében, határkő. Szélsőjobboldali írónő lett, akinek még a nyúl is zsidó, mert aránytalanul nagy füle van. De az első két regénye ma is olvasható, sőt... És itt van a különbség ideológus és irodalmár között. Az irodalmár elismeri a teljesítményt, és a kor legjobbjai közt helyezi el, ami az ideológusnak árulás.
Nos, hogy mi szólal meg másképp a Négy hét az élet lapjain? Talán nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom, hogy az előzőekhez viszonyítva, sokkal tragikusabb hangvételű az a munka. Persze arról is szól a regény, hogy véget ért egy középosztály, amely – különböző okok miatt, és nem kis részben a saját bűnei miatt is – nem tudott felnőni az igazi hivatásához. Persze ez csak az egyik oldala a mulasztásoknak. A másik oldala a történelem groteszk színjátéka, mely nem engedte meg, hogy kiteljesítse magát. Dani, az egyik mellékszereplő, tudatosan hagyja el az országot. Keserűen állapítja meg, hogy Szlovákia nem a hazája, de már Magyarország sem az. A kisebbségi magyar embernek nincs hazája. Ezt nem tudhatják a magyarországiak, mert nincs hozzá személyes tapasztalatuk. Ez számomra a legfontosabb tanulság a rendszerváltozás óta. De minden kisebbségi ember tanulsága, még ha nem is így mondjuk. Egyszer, egy nagyon bölcs magyar ember így fogalmazta meg: mindnyájan zsidók vagyunk, mert nem kellünk sem Magyarországon, sem Szlovákiában.
Szembetűnő, hogy regényei hol lazábban, hol erősebben kapcsolódnak egymáshoz. Eleve ciklusokban gondolkodik, vagy az első regény követeli meg a folytatásait?
Ez nagyon érdekes kérdés. Tulajdonképpen egy regényt írok-e, vagy ugyanazt a regényt hol groteszkben, hol tragikusan? Egy regénynek lehet számtalan változata is. Valószínűleg egy regényt írok, most persze félig-meddig tréfálok, nem kell egészen komolyan venni, amit mondok. De ugyanazt a regényt feketében, zöldben, pirosban, lilában... Az Irodalmi Szemle októberi számában egy 1976-ban írt elbeszélésem van (illetve tulajdonképpen nincs, csupán az emléke van, az Egy este Amerikában), amelyet Forgács Miklós dramatizált. Megdöbbenve láttam, hogy ugyanazok felé a témák felé mozdulok el, most még talán ösztönösen, amelyek később döntő szerepet játszanak a pályámon. Vagyis egyetlen témával foglalkozom? Igen, egyetlen témával, de egy-másfél évtizedig tartott, amíg tudatosítottam, amíg a fekete-fehérből színes film lett.
Miközben egymáshoz tartoznak, sok tekintetben különbözőek is a mostani ciklus (Négy hét az élet; Távol a szerelem; Az utolsó reggelen) darabjai. Ahogy arra az új regény fülszövege is felhívja a figyelmet, „az elbeszélői hang egyre fanyarabb, kétségbeesettebb és önironikusabb”. Mi volna mégis a kötőanyag, és miben tér el korábbi munkáitól Az utolsó reggelen?
A negyedik darab, az Utazás a semmi felé még megjelenésre vár, úgy hírlik, a jövő évben, a könyvfesztiválra jelenik meg. A tragédia-közeli hang, amely összetartja ezeket a, különben igaza van, meglehetősen eltérően írt regényeket. Beletörődés és egy pici nosztalgia? Nem lehet változtatni a világon szemernyit sem. De ezt már Krúdy vagy Kosztolányi is tudta. És még persze sokan mások. Személyes kérdés, csak részben tartozik az olvasóra, hogy ezekben a regényekben egy újabb regénykísérlet-félét tettem. Tehát másként írni, mint a Nálunk, New Hontban lapjain, vagy a Szakításokban, vagy a legsikeresebb regényemben, az Einstein harangjaiban volt. Másképpen, de lényegében ugyanazt.
Milyen a viszonya a könyv főhőséhez, Noszlopyhoz, aki visszatekint életútjára? Hogyan alkotta meg ezt a figurát.
Kritikusan, bár a legnagyobb szimpátiával. Noszlopy azért nem én vagyok. Csak olyan hatvan-hetven százalékban. Azok közé az írók közé tartozom, akik nem elsősorban magukról írnak.
„De most vasárnap volt, egy perccel korábban jött a sötétedés, mint tegnap. Egyre nehezebb volt ellenállni…” – így szól a regény utolsó bekezdése. Hogyan lehet továbblépni innen, ebből a zárómondatból?
Sehogyan. Viszont tizenhat év után novellákat kezdtem el írni. Azt hiszem, megvolt ennek a tizenhat éves böjtnek a hozadéka. Eljutottam oda, hogy tényleg a paradoxonokon múlik a novella sikere. Ha a paradoxont feloldjuk, a kényelmes olvasónak kedvezünk vele – kioltjuk a feszültséget a novellából. Vagyis egy icipicit másképpen írok novellát, mint eddig. Leginkább a Távol a szerelem című kisregényemhez áll közel, amit mostanság a novellával „bűvészkedem”. Illetve, hát majd meglátjuk...
Ménesi Gábor
