Megkérdeztük Schein Gábort
„Egy jól ismert író új arca” – olvashatjuk legújabb, Megölni, akit szeretünk című köteted fülszövegében. Verseskönyvek sora, monográfiák, tanulmányok, regények és drámák után első alkalommal jelent meg novellásköteted. Mi vezetett a rövidebb fesztávú prózai műfajhoz?
Ha igaz, hogy a tolvajt az alkalom szüli, akkor az én esetemben sokszor az írásban is felüti a fejét a tolvajtermészet. Hébe-hóba írtam novellát korábban is, de hogy rendszeresen tegyem, és később kötetet állítsak össze belőlük, az eszembe sem jutott, míg Dérczy Péter a Tibike, megvagy! olvasása után meg nem kért, hogy egy évig írjak az ÉS-nek tárcanovellákat. Nem tudtam, képes leszek-e rá, de a kíváncsiságom ezúttal is legyőzte az aggályaimat, amelyek pedig indokoltak voltak, mert elsőre az ember nem szokott ekkora adagot vállalni olyasmiből, amit korábban nem igen csinált. Az indíttatást tehát Dérczy Péternek köszönhetem. Másrészt tudtam, hogy vannak olyan képek, történetek, amelyeknek nem lesz helyük versben vagy hosszabb prózai szövegekben. Vagy novella lesz belőlük, vagy formátlanok maradnak és elfelejtődnek.
Nemcsak műfajváltásról van szó, hiszen ezek a szövegek – ahogy az alcím is sugallja – mai történetek. Több közülük eredetileg az Élet és Irodalom hasábjain jelent meg. Van-e összefüggés a jelenvalóság közvetlen megmutatkozása és a műfajválasztás között?
Azok a történetek és képek, amelyeket említettem, a környezetemből valók, a közeli külvilágból, azokról az utcákról, ahol nap mint nap járok. Amikor a novellákat írni kezdtem, semmi más cél nem vezetetett, mint hogy járkáljak egy kicsit így is ebben a közeli világban. Megszerettem ezt a formát, testhez állónak éreztem. Jó érzés volt ezt csinálni. Edit és Érdi figurájának megteremtésével egy nagyobb teherbírású, humoros nyelv is megszólalt, amely esetleg, ha akar, majd folytatódni tud más formában. A Malacka és egy-két másik novella megírásával pedig egy személyesebb térbe is be tudtam lépni. Azt hiszem, nálam a novella elsősorban portrék létrehozására vált alkalmassá. Nagyon megszerettem a műfaj által megkívánt kitérők nélküli, világos szerkezetet, és főként a humor, a kedélygazdagság megszólaltatásának a novella által kínált lehetőségét.
Tizedik nap című versedben már felbukkant az a svájci nyugdíjas matematikatanár, aki – miután megtudta, hogy házát elárverezik – elbarikádozta magát, és fegyverrel védte otthonát. Mi késztetett arra, hogy az új kötet terjedelmes címadó novellájában továbbgondold Kiefer úr történetét?
A vers és a Megölni, akit szeretünk című elbeszélés lényegében egyszerre készült. A történettel egy újsághírben találkoztam. Azonnal éreztem, hogy mai helyzetünk egyik alaptörténetéről van szó, amely lényegtelen különbségekkel ugyanúgy megtörténhet és meg is történik Magyarországon, Svájcban, ahol a valóságban megesett, vagy bármely másik európai országban. Utánajártam a történéseknek, az előzmények, a háttéresemények, a szökés és a rendőrségi akció hiányzó mozzanatait a képzeletemmel kiegészítettem.
Miért vált ez számodra alaptörténetté?
Mert a kényszerek, a személytelen gazdasági és intézményi előírások a személyes élet szinte minden területét ellenőrzésük alá vonták. A társadalom szervezettségének mai fokán ez alól senki nem vonhatja ki magát. A totalitarizmus részben a technikai civilizáció kérdése, ezért totalitarizmusok sokféleképpen kiépülhetnek, nem csupán a diktatúráknak azon a módján, ahogyan a Szovjetunióban, a hitleri Németországban vagy Kelet-Európában láthattuk. Egyre elkeseredettebb versenyben vagyunk a személyes élet, a személyes idő maradékainak megőrzéséért. Persze a verseny is szabályozottan folyik, és az eszközök sem a sajátjaink. Eközben egyre többen szorulnak ki a legális terekből, vagyis magából a politikai közösségből, és egyre többen érzik úgy, hogy nem bírják tovább. Az elbeszélés főhőse, a svájci matematikatanár is ilyen ember. Kiiratkozik a társadalomból, fegyverhez nyúl, és meggyőződése, hogy tettével leckét ad a városka saját sorsukkal szemben is közönyös lakóinak. Hogy mire ad leckét, azt valószínűleg ő sem tudná egykönnyen elmagyarázni, de az indulata, a végletesen elszánt elutasítása egyszerű és érthető. Ezt a tervszerűség, a stratégiai tudatosság teszi félelmetessé és érdekessé, amellyel az ellenállásra felkészül. Számomra a döntő kérdés az elbeszélő személyének megválasztása volt. Ez határozza meg, hogy az elbeszélés milyen viszonyba lép Kiefer úr magatartásával. Kiefer úr sógorát választottam, aki egyre nagyobb megértést, egyfajta rokonszenvet tanúsít Kiefer úr lázadása iránt, tehát nem gondolja, hogy egy őrülttel van dolga, de kételyei és ellenérzései is vannak. Ezeket hajlandó lenne legyőzni, ha Kiefer úr végigmenne a maga „forradalmi” útján. De nem teszi. Másrészt az elbeszélő egyszerre közönyös és alaptalanul megértő második feleségével, azaz Kiefer úr húgával szemben. Az ő etikai pozíciója sem nyújt biztos eligazodást a történetben. Ez a kettősség határozza meg a hozzátartozó nyelvet. Világosan és szenvtelenül beszél, ugyanakkor zavarba is ejt erkölcsi bizonytalanságával.
Az itt felbukkanó idézetet („Gondolatban megölni mindent, amit szeretünk: ez az egyetlen módja annak, hogy meghalljunk.”) főhősöd a következőképpen fogalmazza át: „Megölni, akit szeretünk: ez az egyetlen módja annak, hogy életben maradjunk.” Hogyan kap funkciót, és miképpen húzódik végig a kötet egészén ez a gondolat?
Az eredeti mondatot egy könyvben olvasta, nem mondja meg, kinél. Én elárulhatom, Simone Weilnél. Ő a meghalást egy aszketikus folyamatnak tekinti: ahhoz, hogy el tudjunk búcsúzni ettől a világtól, érzelmileg is el kell válni mindentől, ami magához köt. Ez Simone Weil számára a személyesség feltétele is. Kiefer úr emlékezete átalakítja ezt a mondatot. Ő arról beszél, milyen a természete a szeretetnek ebben a világban. A kötet szereplői, akik egyszerre próbálnak megfelelni a társadalmi működés szabályainak és annak, amit a szeretetük súg, ebbe az ellentmondásba egyre jobban belefáradva − anélkül, hogy tudnák − a szeretetükkel a lassú gyilkolás művészetét gyakorolják. Ezt teszi a szülő és a tanár a gyerekkel, a lány az anyjával, a lakó a hajléktalannal, ezt teszik egymással a barátok, a házastársak, és legfőképpen ezt teszi mindenki önmagával. Kiefer úr a maga szélsőséges alkatával ebből a tapasztalatból vonja le a maga következtetését, amikor az átformált mondattal lényegében azt kéri a húgától, hogy vigye végbe rajta a szeretet művét, vagyis immár tudatosan ölje meg. Ebből a tévesen erőszakos pozícióból nézve viszont ez a tapasztalat is viszonylagossá válik. Végül is nem tudjuk, hogy is állunk ezzel az egésszel, csak azt tudjuk, hogy jól bele vagyunk bonyolódva.
Szembetűnő – és erre egyik kritikusod is felhívta a figyelmet –, hogy Kiefer úr az egyetlen figurád, aki próbál változtatni helyzetén, és kezébe veszi sorsát, míg más, leginkább a társadalom peremére szorult szereplők tehetetlenül vergődnek kilátástalannak tűnő helyzetükben. Hogyan találtál rá a könyvben ábrázolt figurákra és sorsképletekre?
Mivel ez nem volt teljesen szándékos, magától történt így, ezért ezen nekem is utólag kellett elgondolkodnom. A passzivitás nem adottság, hanem eredmény. Társadalmi szerkezetek, nevelődési minták eredménye. Mivel magam körül ezt a fajta passzivitást elég jellemzőnek látom, különösen érdekelnek azok a szerkezetek, folyamatok, minták, amelyek erre az eredményre vezetnek. Azt hiszem, ennek komoly szerepe volt az elmúlt huszonöt év társadalmi kudarcaiban. Másrészt az együttérzésem is az ilyen hősök mellett van, akkor is, ha én magam igyekszem megőrizni az aktivitásomat, maga az írás is ennek az egyik megnyilvánulása.
Hogyan tekintesz most a kötetben felmutatott irányvonalra? Kitérőnek gondolod, vagy pedig tovább haladsz ezen az úton?
Erre a kérdésre most még nem tudok pontosan válaszolni. A tapasztalatom az, hogy bármit csinálok, az valahogy hasznosul a későbbiekben, beépül. De nem mindig úgy, ahogy előzetesen elképzelem, és nem mindig az vezet tovább, amit tudni vélek a megtett útról. Nem rejtélyeskedni akarok, tényleg így van. És azt sem tudhatom, mit hoznak a jövőben a tolvajt szülő alkalmak.
Ménesi Gábor
