Megkérdeztük Tallér Edinát
Nem sokat tudni az írói előéletedről. Komoly felnőttként döntöttél „hivatalosan” is az irodalmi alkotómunka mellett. Mint íróakadémiát végzett író, hogyan látod egy átlagos kezdő szerző esélyeit, s milyen tanácsokkal látnád el?
Írjon. És még többet olvasson. Ennél több és főleg hasznosabb tanácsot nem tudok adni, egyrészről, mert én magam is még (remélem nagyon sokáig) tanulom, próbálgatom a saját utamat, semmiképp nem tudnék hitelesen latolgatni szerzői esélyeket. Nem is dolga szerintem ez az írónak. Nem dolgom még a saját esélyeimet sem latolgatni. Latolgassák mások. Szerintem dolgozni kell, a többi meg majd alakul.
Szinte kötelező is megkérdeznem: működött-e nálad a hályogkovács-effektus, vagy épp ellenkezőleg: nagyon sok írói fogást éppen az íróiskolában sajátítottál el? Kiktől és milyen értelemben tanultál a legtöbbet – akár „magánúton” is?
Az írás és olvasás szerintem folyamatos tanulás. Ilyen értelemben mindenből és mindenkitől lehet tanulni. A kisgyerekek például a nyelv- és beszédtanulás közben zseniálisan tudják úgy elrontani a mondatot, hogy az érdekes legyen, és túlmutasson saját magán. Buszon, villamoson, séta közben az utcán, mindenhol hallgatózom, mert a legjobb mondatokat a járókelők mondják. Az első, amit megtanultam, hogy figyelni kell és hallgatózni.
Hogy a kérdésedre konkrétan válaszoljak: az írás is egy szakma, és mint olyan, tanulható. Hogy ki milyen úton járja meg a tanulási folyamatokat, az egy másik kérdés. Én beiratkoztam Kukorelly Endre szemináriumára, tőle nagyon sokat tanultam. Ebben a csoportban ráadásul rátaláltam három olyan írónőre, Somogyi Arankára, Palágyi Ildikó Brigittára és Kupa Júliára, akikkel azóta barátok lettünk, alkotótársak, a Hajtűkanyar nevű irodalmi csoportot öt éve együtt „üzelmetetjük”. Évek óta úgy dolgozunk, hogy a már megírt, de még nem publikált szövegeinket körbeküldjük egymás között és keményen, hidegen kritizáljuk egymás munkáját. Ezt mindenkinek csak ajánlani tudom! A legtöbbet a hibákból lehet tanulni. Szerencsés az író, ha vannak munkatársai, akikkel érdemes vitatkozni egy-egy szövegen.
A húsevő című rövidregényed a maga természetes érzékiségével, csapongó naplószerűségével, rengeteg saját és felvetett kérdésével meglehetősen felkeltette a szakma érdeklődését. Az elbeszélőről és családtagjairól (főként a nagymama gondolkodásmódjáról) rengeteg dolgot megtudunk, egyet kivéve: hogy ki is az, aki hozzánk beszél? Milyen elbeszélőt akartál megformálni a naplóíró nő személyében?
A beszélőm egy olyan lány, aki meglehetősen zavaros, nehezen követhető értékrendet hozott a gyerekkorából. Meg akarja érteni a világot, el akarja helyezni ebben a világban saját magát, mint mindenki, de a szokványos út helyett egy másikat választ. Nem a külvilághoz képest artikulálja magát, nem mások elvárásai és viselkedési normái alapján akarja kihozni önmagából a legtöbbet, hanem kisérletet tesz ennek épp a fordítottjára: Elfogadni, megismeri önmagát, és ebből kiindulva artikulálni a környezetet. A saját elvárásai alapján akarja kihozni a világból a legtöbbet.
Már az első regényben nagyon jól megmutatkozik az a sajátos szerkesztésmód, amellyel aztán a továbbiakban is élni fogsz: úgy tördelni a szöveget, a mondatokat, hogy ne a megszokott értelemhatárra essenek. Így aztán olyan gondolatok, asszociációk is egymásba csúsznak, amelyek nem feltétlenül szokványosak. Talán éppen innen ered a könyv olvasmányossága. Törekedtél-e erre? A te elképzelésedben: milyen az olvasód?
Igen, ez tudatos dolog. Egyrészről szeretem, ha a prózai szövegeknek jól felépített ritmusuk van. A prózai mű nemcsak a történettől olvasmányos, pulzáló, lüktető szövegfolyam, hanem a ritmusától is. Ráadásul a beszélő karakterét is megtámogatja, ha sajátos a narratíva ritmusa. Ez főleg A húsevőben volt koncepció. Egy olyan lány beszél, aki kapkodja a fejét ide-oda, jobbra-balra, előre-hátra. Nem éli lineárisan az életét, elindul egy úton, megtorpan, másfelé megy, eltéved, visszafordul, újra elindul a kiindulópontból, fel, le, oda-vissza, és így tovább. Szerintem az életünket is így éljük. Én legalábbis kevés olyan embert ismerek, aki a születéstől a halálig folyamatosan egy irányban élne. A kitérők, zsákutcák, kerülőútvonalak határozzák meg, hogy kik vagyunk, milyen és mekkora a világunk.
Milyen az olvasóm? Olyan, aki azokat a szövegeket szereti, amelyek kiprovokálják az olvasó maximális jelenlétét a szövegben.
A Lehetek én is kezdő lapjaiból már jóval több információ kiderül a beszélőről, mint az első regény esetében. Egyértelmű, hogy terápiás célzattal jön létre ez az írás, és erre később is számos utalást találunk. Sőt, mintha néha némi ellenszenvet is mutatna az írás irányába, az élet védelmében.
„Nem írok naplót, ha ezzel végeztem, tényleg nem, ebben egész biztos vagyok. Nyomaszt a múlt, szomorú, hogy minden, ami történik velem és velük, a gyerekeimmel például, az nincs, már, vagy még, vagy el fog múlni. Ha ezzel végeztem, nem marad más, csak a szavak. Élni jó. Nem akarok meghalni.”
Eltekintve a regény fikcionalitásától: véleményed szerint, avagy számodra: használható-e az írás terápiás célokra, és ha igen, lesz-e, lehet-e abból szakmailag is számon kérhető szépirodalom?
Mint minden művészet, így az irodalom is terápia. Olvasónak, írónak egyaránt. Amikor egy problémát meg akarok írni, ergo meg akarom fejteni, vagy legalább megismerkedni vele, közelebb kerülni, máris terápiás célzatú a tevékenység. És ugyanez a másik oldalon: ha egy problémáról olvasok, megismerem, vagy közelebb kerülök hozzá, máris „gyógyítottam” valamit magamon. Másrészt viszont, én nem mernék, nem tudnék és nem is akarnék a saját „betegségeimről” írni, és ez által gyógyítani. De számos nagyszerű ilyen alkotást ismerünk a magyar és a világirodalomból: Csáth, Karinthy, Sylvia Plath, stb. Tehát működik. Naná.
Számos életútnak, ha úgy tetszik: sorsnak, arcnak megmutatkozási lehetőséget nyújt a regény. Legtöbbször női alakokkal ismerkedünk meg, s joggal tehető fel a kérdés, hogy vajon nem egyazon arcnak a különböző perspektívákból nézett oldalairól van-e szó? Egy interjúdban azt nyilatkoztad, hogy hosszas gyűjtőmunka előzte meg a tulajdonképpeni regényírást. Hogyan dolgozol, milyen ez a terepmunka?
Mint már korábban is említettem, folyamatosan gyűjtök. Utcán, buszon, villamoson, otthon, a munkahelyemen. Mindenhol. A Lehetek én is egyik főszereplője egy fiatal, falusi gyereklány, aki jóslásból él, félúton van a mitikus, saját maga által kiépített világ és az őt körülvevő valóság között. Az ő karakteréhez nagyon sokat kutakodtam, sőt, egy autentikus cigány legendát is beleszőttem a történetébe.
Több helyen a dráma is befurakodik a prózába. Látszik, hogy ezeken a helyeken odáig fokozódik a feszültség, hogy a regény szövegében teret igényelnek maguknak a párbeszédek, szerzői instrukciók. Gondoltál-e arra, hogy eleve drámát írj, vagy, hogy ezt a regényt darabbá formáld? Milyen dráma lenne belőle?
A húsevő kapcsán született az Egy perccel tovább című egyfelvonásos drámám. Akkor az volt a kiindulási pont, hogy kíváncsi voltam, hogyan működik egy-egy prózai szöveg, ha átemeljük a drámai műfajba. Az Egy perccel tovább nem A húsevő című könyv drámai változata, de sok vendégszöveg elhangzik a könyvből. A Lehetek én is című kötetnél épp fordítva próbálkoztam: a párbeszédeket komplett drámarészletekkel, dialógokkal, hozzájuk kapcsolódó instrukciókkal oldottam meg. Nekem nagyon tetszik. És igen, e könyv kapcsán is elindult egy dráma, melynek egyik főszereplője Eileithüia lesz, egy tizenhatéves jósnő, úgy, ahogy a könyvben is. De ez sem a könyv dramatizált változata. Alapvetően úgy írok, tudatosan, bármit is, hogy mindennek, mindenhez legyen köze. A két könyvnek is vannak szövegszinten is tettenérhető kapcsolódási pontjai, a drámáknak is, és így tovább. Ezt a tendenciát tovább akarom vinni. Nem tudom, meddig. Kíváncsian várom én is, hogy a végén mi minden lesz ebből.
Farkas Wellmann Éva
