Megkérdeztük Bognár Antalt
Legújabb regénye, a Tartozás középpontjában az óbudai kiscelli kastély áll. A megépítése óta eltelt bő 300 év érdekesebb óbudai alakjai és eseményei kelnek életre benne, miközben központi szerepű a 20. század: 1944 karácsonya és 1945 eleje, az 1956-os események, a Szent Margit kórház és a kastély körüli történések.
Nagy hatással volt rám a mű. Szövevényes történelmi tablót kaptam belőle. Nekem talán a legnagyobb élmény az volt, hogy az olvasással mintha egy folyamatos jelen időbe kerültem volna, egy összefüggésrendszerbe. Eddig még sosem találkoztam ilyenformán a történelem „kristályszerkezetével”. Ez lenne a „legoregény”-hatás?
Egy mozaikszerkezetű „legoregényem”, mely Jókai török-kori témájú regénytervére és Strobl Alajos Jókai-szobrának szétrombolt változataira épült, fiókban maradt. Pár leleményét felszívta a hosszasan szövögetett Tartozás, amely eredetileg az ostromgyűrű sokhetes állóháborújában a frontvonalon, a kastély tövében hetekre a senki földjén rekedt Margit-kórházban összezsúfolódott minden rendű-rangú és nációjú ember lázálmaiból állt volna össze. Az ostromot fentebb, a kastély pincéjében átvészelő maroknyi szerencsétlen, Hamvas Béla szerint, aki köztük volt, csupa egyformát álmodott: réteket, tavaszt. És minden folytatódott utána. Ez elgondolkodtató. Az én történetemben minden a „beugró” építővel kezdődött, aki váratlanul feladatot kap.
Rengeteg tudásanyagot, sok témakörben való jártasságot mutat a regénye. Kíváncsivá tesz, hogyan történt az anyaggyűjtés, milyen munkamódszerrel dolgozott?
Akár külön regényként is lehet olvasni a könyv tizenöt fejezetét vagy jelenetét. De egy építmény súlyát a rejtett eresztékek viselik, a csapolás. Attól állhat meg regényként. Szónak, állításnak, epizódnak kell legyen benne színe-fonákja. Mint az életben. Távoli párhuzam él például a kiscelli menhelyen tengődő vend hadirokkant, a solferinói és magentai ütközet részvevője, meg a német vöröskereszt ’56-ban Budapestre toborzott orvoscsoportjának valamelyik önkéntese között. Vagy, ellentett figurákként, korunknak egy hawkinsi féreglyukon át is az időből menekülni óhajtó menedzser hőse és 1953-ban a sztálinista egyházüldözés áldozatául esett Sándor István vértanúról mintázott alakom, aki viszont nem él az elmenekülés lehetőségével, holott megtehetné. Nagy örömömre Ferenc pápa rendelete által épp most, október 19-én lesz boldoggá avatása. A magyarországi jelenlétük századik évfordulóját ünneplő szaléziak első boldogjukat tisztelhetik benne.
A Híd Irodalmi Díjat vehette át 1986-ban, az Álmok a halálban című regényéért. Azt mondta az óbudai könyvbemutatón, hogy a Tartozás ennek párdarabjaként vagy folytatásaként is tekinthető. Miért?
Az Álmok a halálban afféle távoli „Madách-reminiszcencia” volt, hiteles történeti kerete az akkor közelgő Halley-üstökös kilenc, Pompejitől és a tetőző keresztényüldözéstől Redl ezredes első világháborús történetéig terjedő, történetileg dokumentált, világvéget jósoló megjelenésére alapult. Azóta is nehéz elhinnem, milyen dermesztően igazolta vissza utóbb a sejtést 1989/90 „világrengető” fordulatsora… Itt pedig, Óbudán megtaláltam az origót, amelyben a koronkénti kataklizmákon, az óbudai pestistől a felszabadulásig, a szépirodalomban olyannyira agyonírt átkok láncolata, a fátum helyett átüt a mindennapi kis megváltások misztériuma. Olyanoké, amelyek csakis rajtunk múlnak.
„Két angyalszobor a kalauzunk… Találkozni fogunk elhivatott lelkekkel, meggyalázottakkal, megszégyenültekkel, de csalatkozókkal és nagyzolókkal, elrontottakkal is.” A műben valóságos személyek és kitaláltak is szerepelnek. Miért éppen őket választotta?
Egyik szobor a kiteljesedett, az eszményi, másik a beteljesületlen, a gyarló… Utazásomhoz vagy alámerülésemhez volt egy kiváló kalauzom: Pintér Endre. Ő még látta gyermekként a fogolykiváltó trinitárius rend kolostorának épült, majd veteránmenhelyként, egyenruha- és bútorraktárként szolgáló kiscelli kastély kettős életű tulajdonosát, Maximilian Schmidtet, akihez a századforduló legbizarrabb szerelmi története fűződik (Krúdy is írt róla). Ő még barátkozott a Margit kórház nehéz sorsú főorvosával, Örlős-Österreicher Endrével, akit meghurcoltak, csupán mert befogadta a német orvoscsoportot 1956-ban. Ő még közvetve kapcsolatba kerülhetett a ma is kevéssé ismert Toldalagi Pál költővel, aki híres, régi erdélyi család sarja és Pilinszky jó barátja volt. És kalauzommal megjárattak egy jó kis „hókerengőt” a felszabadítók… Csodák és (az Arthur Koestlert is olyannyira foglalkoztató) koincidenciák vezettek. A János-kórház egész tüdőbetegosztályát elindították malenkij robotra 1945-ben, de Toldalagi Pál akkor már nem volt közöttük, mert 1944 karácsonyára hazavitte az édesanyja. Amikor a róla szóló fejezetet véglegesítettem, kis híján kórházba kerültem…
Több idősíkon játszódik a regény, alakjai élnek békében, háborúban, költői képekben. Ön nagyon jól mesél, különös a stílusa – ahogy a mottóban is idézi József Attilától: „és én hosszan, / mindent elbeszélnék” Honnan a mesélőkedve?
Korábbi üstökösregényem csupa férfialakja helyett ezúttal egyszer csak, nekem is egészen váratlanul, nőalakok bontakoztak ki előttem. Ráeszméltem, hogy sokuk az igazából oly kevéssé ismert húgom más-más arca. Az övé, akit időközben elvesztettem, és akinek valahai, szívbemarkoló kamaszkérdésére akkor semmit se tudtam válaszolni: hogy miért élünk. Hátha talán így lehet még üzennem neki e dologban valamit… De inkább kihallanom az ő bizonytalan lényének biztos üzenetéből, hiszen valami kis tudásra már nekem lenne rá nagyobb szükségem. A nehéz szavú József Attila sem egykönnyen elegyedett szóba Istennel, mint a mottóul vett versben tette. Akárcsak Babits a Psychoanalysis Christiana címűben.
A címben jelzett „tartozás” tulajdonképpen arra utal, hogy – idézek egy mondatot –: „Mindenki múltjával tartozunk mindenki jövőjének.”
Csak az önzetlen jótett vethet gátat a fenekedéseknek, a kimondott átok, a melengetett bosszú továbbhagyományozódásának. A ’jótettért jót’ közmondás bölcsességének lényege nem az adok-veszek! Hanem a jó megelőlegezése. Bármiféle viszonzás elvárása nélkül. Bár okát értettem, nehezen ment a fejembe a rendszerváltozás után, amikor a behívó elől Budapestre települtem, hogy itt mindenki a követelések lázában ég. Az pedig, hogy önként tartozhat is valamivel, szóra sem érdemes. Eleget nyúzták addig ilyesmikkel… Holott ebben az ügyben nem kettőn áll a vásár. „Láss, ítélj, cselekedj!”, buzdította tanítványait Sándor István.
Szepesi Dóra
Bognár Antal: Tartozás. Napkút Kiadó, 2012.
