Megkérdeztük Turczi István
A Parnasszus lassan két évtizede van jelen a rangosabb hazai irodalmi folyóiratok között. Több szempontból is egyedülálló folyóirat, gondolok például a fiatal felfedezettekre, akiknek publikálási lehetőséget adtok, és megjelentetitek az első kötetét, – Szőllősi Mátyás és Tolvaj Zoltán első kötetét is ti adtátok ki, – ezen felül pedig a lap gyakran választ a redivivusba kevésbé ismert, félig elfeledett vagy felfedezésre váró szépírókat. Mi adta ehhez az ötletet, és kikre számíthatunk az elkövetkező számokban?
Valóban, 1995 októberében indult útjára a maga nemében azóta is egyedül álló negyedévi költészeti folyóirat, később kiegészülve a verskiadóval. Tíz év után szükségét éreztem a tartalmi-szerkezeti megújulásnak. Ennek vezérszála két állandó nagyrovat elindítása volt. A Centrum arra szolgál, hogy számról számra vendégül lássunk egy kortárs élő költőt, és új versei, a róla készülő esszék-tanulmányok, valamint egy nagy terjedelmű, fotókkal gazdagított interjú közreadásával hozzájáruljunk egy-egy alakuló életmű rangjának megszilárdításához, vagy éppen megemeléséhez. Marno Jánostól Gergely Ágnesig, Borbély Szilárdtól Kántor Péterig sorolhatnám a neveket. A Redivivus rovatunkban a már lezárt életműveket kívánjuk új szempontokkal gazdagítani, a szövegértelmezés új lehetőségeit felcsillantani az érdeklődő közönségnek. Idén Bella István, Mándy Stefánia, Kormos István és Rónay György vannak terítéken. A folyóirat köré felépített könyvkiadó ma már az ún. fiatal irodalom egyik legfontosabb „légzőnyílása”, megjelenési fóruma. Százhoz közelít azoknak a pályakezdő, fiatal költőknek, műfordítóknak és elméleti szakembereknek a száma, akiknek munkái a folyóiratközlések után nálunk könyvalakban is megjelentek. Nem mondok neveket, mert a fél magyar irodalmat fel lehetne sorolni.
Többször képviselted Magyarországot külföldön. Véleményed szerint a magyar kultúra és azon belül az irodalom terjesztéséhez milyen hatékonynak vélt eszközök, módszerek állnak rendelkezésre?
Erre a kérdésre egyértelműen azzal kell kezdenem a válaszadást, hogy a magyar irodalom terjesztését először is itthon kellene sokkal hatékonyabbá, olvasó- és szerzőbaráttá tenni. A kortárs irodalom nem vonzó a médiának, s aminek manapság nincs médiahátszele, az olyan, mintha nem is létezne. Csupán szakmai belügy. Erősebben fogalmazva: körbevizelt homokozó, ahol nyitástól zárásig játszadozhatunk. Megjegyzem, az élő irodalom ugyanúgy nincs jelen a mozikban, a televízióban vagy a színházainkban. Vannak kivételek, de a helyzet ettől nem rózsásabb. Persze ne vitassuk el a magyar irodalom külföldi megismertetésén munkálkodó intézetek, szervezetek, személyek szerepét és fontosságát. Vannak működő műfordítástámogató pályázatok, ösztöndíjak, valorizálható egyéni lehetőségek, kitörési felületek a magyar irodalom, elsősorban a hazai regény számára, de még messze vagyunk attól, hogy literatúránk nemzetközi ismertsége értékarányos legyen. Nem illik személyes példával előhozakodni, de annyira friss, hogy egy mondatot megér: Romániában az idei Eminescu Nemzetközi Költészeti Díjat nekem ítélték. Oké, öröm ez, happy is vagyok. Az már kicsit bánt, hogy senki nem tud róla, vagy itthon érdektelen, de ha a díjátadás, mondjuk, a román-magyar focimeccs előtt történne, azonnal felkapná a média. Ám a Magyar PEN Club főtitkáraként sem mondhatok mást, mint hogy ott kell lennünk a főbb stratégiai pontokon, fesztiválokon és kulturális eseményeken, tovább kell dolgozni azon, hogy a mértékadó helyeken tudjanak rólunk, és azt tudják, amit érdemes.
Beszéljünk az új könyvről. A könyvhéten a Palatiunus Kiadónál megjelent Minden kezdet című regényed egy fiatal fiú, Azrael története. Hogyan határoznád meg a könyvet? Identitásregény? Fejlődésregény? Kalandkönyvbe bújtatott keresés-regény? Beszélj, kérlek, erről.
A kérdés nyomán fogtam magam, és felmentem a Facebookra megnézni, most éppen mi kering a könyvről. Legfrissebben egy mondatot találtam a regényből. Semmi kommentár, elemzés, csak lájkok. És megosztással szaporodik. A mondat ennyi: „Mint fingot a segg, hunyorgó gombszemében úgy szórta szét utolsó sugarait a szemközti dombok hajlataiban a lemenő nap.” Nekem ez azért is fontos, mert egy hagyományosnak aligha mondható tájleírásból emelték ki, és én olyan táj-ember egybelátó fajta vagyok. Írás közben azt vettem észre magamon, hogy egy-egy kibomló kép, leírás képes befolyásolni a folytatást, alakítani a karaktereket. Sokszor azon kapom magam, hogy egészen más történik, mint amit elterveztem. Vagyis nem csak én írom a regényt, az is engem. Valami hat rá, amire én is lépek, és a folyamat végén valami egészen más néz szembe velem. De semmi para, ez így van jól. Mert miről is van szó ebben a regényben? Egy bibliai hangzású névvel megáldott fiatalembernek egyszerre két nagy pillanat érkezik el az életében: felvették az egyetemre és húsz éves lesz. A szülei elváltak, a nagyanyja nevelte, ő azonban váratlanul meghalt, és a fiú egyedül maradt. Több éve nem látott nővére hívására egy hegyi kastélyszállóba indul, hogy hosszú idő után ismét együtt töltsék a nyarat, és nem mellékesen recepciósként némi pénzt keressen a tanulmányaihoz. A regény tétje abszolút mai, és tipikusnak mondható: mit tehet egy naivitásig jószándékú fiatalember egy olyan mikrovilágban, amelyben semmi sem az, aminek látszik. A szállodának álcázott luxus örömtanyán a test csak drágán mért áru, a perverzió életforma, és mindent a pénz és a hatalom irányit. Semmi mesterségesen előállított izgalom, csak a körülöttünk lévő csupasz valóság. Ha bárki körülnéz, rengeteg hasonlót tapasztal. Sőt elég, ha bekapcsolja a televíziót, ami úgy szórja a hülyeséget és az erőszakot, „mint fingot a segg.”. Nagyjából körbeértünk, itt működésbe lép a záróizom.
Az alcímben olvassuk: A beavatás regénye. Tulajdonképpen mibe avat be a könyv? A könyv szereplőjét a felnőttkorba, annak minden előnyével és hátrányával együtt?
A regény teljes címe valóban árulkodó. Egy vidéki napilap újságírója az interjújában azt kérdezte tőlem, hogy még mindig aktuális téma-e a beavatás, mert szerinte az, hogy „kiből miként lesz felnőtt, ma már nem érdekes, hiszen a gyermekkor gyorsan összemosódik a felnőtt léttel.” (Kisalföld, július 15. Fábián György). Ezt én éppen fordítva gondolom. Az emberek felnőtt életét meghatározhatja, milyen volt a gyermekkoruk, milyen hatások érték őket, milyen életmintákkal találkoztak, és milyen viselkedési normákat örökítettek át az őket ért pozitív és negatív élményekből. Minden kezdet mérföldkő, ami elkísér egy életen át. Kitörölhetetlen nyomokat hagy, amiket talán később sem képes feldolgozni. Szomorú példák tömegéből tudjuk, mi történik azokkal a felnőttekkel, akiknek ez a fejlődési szakasz kimarad, csorbul vagy gellert kap. Siker és kudarc egyként kódolva van az első két évtized testi-lelki történéseiben.
Remélem, nem lep meg a következő kérés. Mondj három indokot, amiért érdemes elolvasni a regényt?
Engem már semmi nem lep meg, de ne én mondjak. Mondjanak a kritikusok. Könyvheti regényem megjelenés utáni első három recenzense. Íme:
1.) Kelecsényi László (Népszabadság, június 8.) – „A Minden kezdet írója is megküzd a nyelvvel. Nekünk nincsenek elfogadott szavaink a nemiség megnyilvánulásaira. Turczinak azért volt könnyebb dolga, mert ő költő, elsősorban az, s csak ezután prózaíró. Ámulatra késztető mondatokat tud írni, körülírja azt, amitől a közbeszéd fintorogva elfordul.”
2.) Temesi Ferenc (Magyar Hírlap, június 7.) – „Van benne nagy szerelem, költőien ocsmányul, azaz szépen leírt szeretkezések, feketemise, vad pornó, kommandósok, bérgyilkosok, IQ-betyárok,... minden. Még kutya is. A történetét egy ilyen sztorizó könyvnek illetlenség elmesélni, meg azután nem is lehet. Mert született mesélő könyve ez, azért.”
3.) Kabdebó Lóránt (Magyar Nemzet, június 1.) – „Időszerű történetet dolgoz fel, naponta hasonló esetekről hallani a hazai hírvilágban is. A játék komoly valósággá változik leendő olvasói körül. Figyelmesen kell olvasnom, mert létkérdéseket hallani ki belőle: milyen emberséget hagyunk magunk után.”
Ayhan Gökhan
