Megkérdeztük Korpa Tamást
Első versesköteted, az Egy híd térfogatáról, nagyon meglepett. Összeszedettsége, szerkesztése, a versek meghökkentő képei arról árulkodnak, hogy hosszú idő előzte meg a kötet megjelenését. Mikor fogalmazódott meg, hogy a verseidből kötet legyen, röviden, milyen volt a munkafolyamat?
Mindig az éppen írt versben gondolkodtam. Egy vers részleteiben. Az aktuálisban. Nem kötetet „szerettem volna” írni. Nem egy kötet-ábránd lebegett a szemem előtt. Ösztönösen alakult egy-egy vers vonzáskörzete, egy-egy szó érdekessége. Abban, hogyha az Egy híd a szerkesztettség, összeszedettség alapbenyomását kelti, nagy – nem lebecsülendő, üdvözlendő – szerepe van a véletlennek, a nyelv önjáró természetének, hogy az olvasásban potenciális illesztések lehetőségei összeérnek és elévülnek nyomban. Egy idő után azt éreztem, mások biztatására is, hogy keverjük meg a paklit.
Az Egy híd térfogatáról nem olyan könnyű szövegeket tartalmaz, hogy egyszerre el lehessen olvasni. Több vers kiragadja az embert az olvasásból, eltereli a figyelmét, hosszan elgondolkoztatja. Nem kertelek, ez a könyv – jó értelemben – kifáraszt. Te hányszor bírtad elolvasni? Ehhez a könyvhöz mi az ideális olvasási módszer? Van szerzői utasítás?
Pincétől a padlásig minden porcikáját egyszer sem. Inkább egy-egy ciklust, néhány verset, tehát apródonként. Amikor szerkesztettük, akkor is. De vannak, akik teljesítették az „egy ültő helyben” olvasást, a bizonytalan tour-t, s azt is mondhatnám, ez jólesett. Szerzői utasítás? Pl.: végy egy adag időt, kerítsd körbe, hámozd meg minden oldalról, facsard ki egy pohárba! Hagyd állni, s mindig a pohár más széléről kortyolj! A könyv FB-oldalához összeállítottunk egy zenés (Bachtól Cage-n át Asaf Avidan-ig) és egy filmes (Bódi Gábortól Thomas Vinterbergig) válogatást, „hosszú téli estékre” – ez pl. tükrözheti a könyv szerkesztésének közérzetét. Ami a legmorbidabb, s az elmúlt pár napban kétszer is előfordult: azt álmodtam, hogy egy izgalmas kritikus írt egy izgalmas szöveget az Egy hídról. Álmomban olvastam két komplett szöveget, álmomban csodálkoztam is, szemeimmel haladtam a sorokon, zizegett a papír (vagy talán zúgott a monitor – passz). Minden tökéletesen kézzelfogható volt, semmi maszatolás, világos sorok, borítékolható, hogy ez „a” valóság. Mikor felébredtem, a szövegek eloszlottak, beomlottak, felszívódtak, csak maga a pőre sejtelem maradt, mint a másnapossághoz társuló kételyek: mi is történt? Álom, amit beivott az ébredés?
Örülök, ha évelőnek érzed, ha tartósan olvastat.
A könyvben több határon túli magyar szerzőnek ajánlasz verset. Fontos számodra a határon túli magyar irodalom? Hatással lehet az anyaországi irodalom alakulására, hogy Visky András vagy Kovács András Ferenc éppen mit ír?
Igen és igen. De vajon úgy, mint „határon túli” márkanév, ideológiai matrica? Vagy sokakkal együtt engem is izgató problémafészek? Amihez nehezebb hozzáférni, hiszen számomra (a kevésbé hozzáférhető értelmében vett) elszigeteltebb irodalmi tradíciók is hatják át/be/szét, más nyelvi közegek, az írás minden porcikáját más természetű döntések, válaszok, horizontok is alakítják. Bonyolult kombinatorika – a nagy költészetek melegágya. Az általad említett két életmű – megkockáztatom – a legösszetettebbek közé tartozik, úgy, hogy égetően inspiratívak, heurisztikusak, tehát egy bizonyos határon túlról szólnak, „soklaki” hatástörténettel.
Több éve szerkeszted a Szkholion című irodalmi lapot. Szerkesztőként tanultál valamit a beérkező kéziratokból? Segítettek a verseid javításánál? Megtanultad úgy olvasni a saját szöveged, mint egy, a lapnak küldött kéziratot?
A Szkholion Debrecen pezsgő, szellemi vonásai közé tartozik a furcsa városarcon. Fontos csapatjáték folyik a különféle szakkollégiumok, doktori műhelyek, az Alföld Stúdió és folyóiratok (Alföld, az időközben megszűnt Disputa és a Szkholion) között. A Szkholionnál a csapatjáték úgy is érthető, mint a különféle művészeti (írás- és képző-) és diszciplináris (irodalom- és színháztudománytól a hadtörténetig) régiók összjátéka; úgy is, mint a felfedezés öröme, az első publikáció lehetősége, tehetség- és szöveggondozás; úgy is, mint az egymásra épülő egyetemi nemzedékek ízlésorientációjának (hasonlóságok és különbségek) tükre. A Szkholion igyekszik a fiatal irodalom vonzó-változó helye lenni. Ezért is közöl örömmel kísérleti alkotásokat (is). Azt látom, hogy a kortárs folyóirat-kultúrában megmutatkoznak a konformizmus jól azonosítható jegyei. Biztonsági, „jó” versekkel vannak tele. Én nem tudom, ebben hol állok (szerkesztőként, versíróként), de mindenesetre esetlegesnek érzek sok mindent. A Szkholion életünk fontos része, több mint aperitif.
A könyv megjelent, ezzel a könyvet érintő munkád véget ért. Vannak visszajelzések? Mi következik ezután? Egy következő verseskötet, vagy valami „komolyabb?”
Valami komolyabb! Néhány nap múlva szeretnék megkísérteni egy régi vágyat: 24 óra alatt leérni kerékpárral a Bódva folyó forrásától a torkolatáig, közben elégetni néhány verset az Egy hídból. Tartós kerékpározás közben, ha magunkban (vagy félhangosan) beszélünk, testtartásunk és a pedál forgatása rátelepszik a szintaxisunkra. És talán pedálozásnyi fázisokban gondolkodunk. A tekerés nem csak a légzést alakítja, hanem a nyelvet, a hangot, az emlékek pergését, vagy inkább kattogását. Amíg a lábfejek nyomatékot gyakorolnak a pedálokra, az egy mondat vagy szerkezet. Amíg a pedál körbeér, lepereg egy szókapcsolat, tőmondat. Hasonlít a dadogáshoz és/vagy a töredékhez, tördeléshez? Gépies, testgépies, egyszerű parancsokkal: fék/víz/pihen/fék/nyel/hajtás. Úgyis lehet, hogy kizökkensz. Megtöröd ezt a logikát. Ám engedelmességgel tartozol a helyváltoztatásodért. Úgy tudsz haladni, ha elfogadod a monotonitás jármát. Nyilván szó sincs monotonitásról, nem-monotonitás van egyszeriben. A pillanat addig nem tapasztaltan részletessé és megérthetetlenné gyűlik egy aljas emelkedőn. Az emelkedő csúcsa előtt közvetlenül törlődik hatalmunk és tartalmunk. A nyak nagyon feszül, nyelni képtelen. Mi játszódik le az arcunkon, amikor tőmondatokban beszélünk?
Ayhan Gökhan
