Sopotnik Zoltán és Áfra János a 2012-es KÖRF-ön
Megkérdeztük Áfra Jánost
Első kötetedben, a Glaukómában minden van, ami szem-szájnak ingere: betegség, fájdalom, halál. A második kötet oldottabb hangulatú lesz? A tragikus hang után következik egy kevésbé nyomasztó megszólalásmód?
Valamiféle enyhülés van, de valójában minden ötlet és tervezés ellenére sem látom pontosan, mi következik. Ez mégsem csak egy döntés, jöhet valami váratlan, vagy jó ideig nem jön semmi, hiába próbálkozol. Még mindig fontosnak érzem, hogy legyen súlya a szövegeknek, de már nem bújok mások bőrébe, nem építek idegen arcokat a mondatok mögé, nem monológokban és tabusértő mikrotörténetekben gondolkozom, a filozofikusság viszont maradt, kiéleződött.
Sokan mondták, hogy nehezen tudják a könyv nyers témáival összeegyeztetni a személyem, mert vidám embernek ismernek, tudok örülni mások jelenlétének, de volt egy sajátos gyerekkorom, és hát sosem kezdhetek teljesen üres lappal. Ezért dolgozom abból, ami nem felejthető, ezért van, hogy a Glaukómában a jelenlét hiányára koncentráltam, a másokról való gondolataimra és feltételezéseimre, valamint mások gondjaira és feltevéseire, talán ettől az elidegenített megéltségtől vált nyomasztóvá a versvilág. Azok helyett akartam írni, akik így vagy úgy, de már távol vannak, és nem jutnak szóhoz. Magyarázatokat kerestem. Glaukóma én vagyok, te vagy, bárki lehet. Mások szeme előtt, s a saját önmegvalósításunk előtt képezünk akadályokat az állandó gyanakvással, félelemmel, ragaszkodással stb.
Rendszeresen írsz kortárs képzőművészek munkáiról, kiállításairól. A képzőművészetből merített tudást beépíted a mostanában készülő verseidbe?
A friss szövegek jelentős részét kortárs alkotók munkái inspirálták, de előfordul, hogy alakuló sorokhoz keresek egy-egy munkát, amely továbblendít. A Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjat is egy ehhez kapcsolódó munkatervvel nyertem el. Szeretnék egy olyan kötetet, amiben a képek és szövegek sorozata kialakít egy önálló kis mitikus világot, ezzel túllendülhet az öncélúságon a kép-szöveg kapcsolat. Lehet, hogy nem ez lesz a következő könyv, még érlelni akarom a dolgot, de nagyon örülnék, ha idővel megvalósulhatna.
Rengeteg dolgot csinálsz. Verset, kritikát, tanulmányt, képzőművészeti esszét írsz, szerkesztesz, szerkesztő vagy. Ennyi minden után nem bírom ki, hogy ne kérdezzem meg: mi leszel, ha nagy leszel?
Egy éve leginkább csak szerkesztek és szerkesztek, ez a munkám, főképp ebből élek. Könyvkritikát vagy tanulmányt nem is tudom, mikor írtam utoljára, régen is nehezen ment, a képzőművészeti esszék sokkal inkább kézre állnak valamiért, a csúcsélményt mégis mindig a versírás adja, hiányérzetem is leginkább akkor van, ha ezzel nem boldogulok, ha erre nem jut időm – az írásnak ez a formája az, amit nem lennék képes feladni. Ha senki mást nem érdekelne, írnék magamnak, ahogy tettem azt egy évtizeden át, húsz éves koromig.
Szerinted a hétköznapi – értsd: nem az irodalom bennfentes köreiből kikerülő olvasók – miképpen tudnak élményre szert tenni a test szenvedéseit tematizáló versekből? Összességében a mai fiatalok verseiből?
A test nem áll önmagában, sosem csak a test szenvedéseiről van szó. Az csak közvetít, elválaszt, közénk áll. Sznobizmus lenne azt feltételezni, hogy egy rázós vers nem lehet legalább olyan maradandó „élmény” a kortárs irodalmat nem ismerő olvasónak, mint egy irodalmárnak, sőt, szerintem az előbbi tudja őszintébben megélni a katarzist – nem akad fenn a stiláris kérdéseken, az egész átérezhetőségére vagy idegenségére koncentrál, a személyes dimenziókra, hogy a szöveg hogyan lép kapcsolatba a saját élményekkel.
Persze sokakból egy tabusértő szöveg – és itt nem az önkényes trágárságra, hanem fontos egzisztenciális problémák előtérbe állítására gondolok – megrémiszt, elfordulásra késztet, ilyenkor szembesülünk a határainkkal, ez is egy fontos tapasztalat. De legalább egy tucat nem irodalmár emberről tudok, akik képesek voltak végigolvasni akár többször is – van, aki egy tucatszor – például a Glaukómát, és valamiért fontosnak érezték, hogy megosszák, mit éltek át: sírtak, féltek, együtt éreztek, átértékeltek valamit magukban. Ennél többet az írással nem akarhatok.
Úgy tudom, tervezgeted, hogy indulsz a József Attila Kör elnöki pozíciójáért. Miben változtatnál a JAK-ban, ha te lennél az elnök?
Különös pletykák terjednek felétek, a fővárosban, ezt ugyanis nem most hallom először, pedig mindenkit megnyugtathatok, még jó ideig biztosan nem tervezem veszélyeztetni a saját apolitikus tehetetlenségemmel a fiatal irodalmi életet. Gyerek vagyok még az ilyesmihez, szeptemberben kezdem a doktori iskolát Debrecenben, a pesti utcákon és a saját gondolataimban rendre eltévedek, s elnöki idegeskedés nélkül is insomniás vagyok. Ezeket kéne kinőni először, s közben a lámpalázat is. Jó kezekben van most a JAK, maradjon is így.
Ayhan Gökhan
