Megkérdeztük Csobánka Zsuzsát
Két verseskötet után fordultál a próza felé, és 2011-ben napvilágot látott regényed, a Belém az ujját, nemrégiben pedig Majdnem Auschwitz című könyved került az olvasók kezébe. Érzésed szerint hogyan hat prózai látás- és kifejezésmódodra a korábbi versalkotó tapasztalat?
Olyan ez, mint egy hosszú út különböző állomásai. Bizonyos szempontból ugyanazt csinálom, csak más lett a forma. Ugyanúgy a széttagolt, pillanatnyi képek, hangulatok, viszonyok érdekelnek, a belső beszéd ritmusának működése is ugyanaz. Ami persze még számomra is kérdés, hogy ki az a Csobánka Zsuzsa, aki mindezt csinálja, aki érzékeli a körülötte lévő világot, aztán magán átszűrve újra és újra kiárasztja. Talán azért is jött a próza, mert többet akarok, több akar megnyilvánulni. A versek rebbenékenysége, villanása minden bizonnyal prózámban is tetten érhető, és ott egyfajta hálózatosságot épít. Amiben látom, az olvasó el tud veszni, viszont számomra nagyon izgalmas, az egyetlen élhető térré válik. Ahol természetesen el lehet, el kell veszni. Régen semmi tudatosság nem volt bennem az olvasók felé, most annyi van, hogy utólag szépen megmagyarázom ezt a teremtett erdőt: igenis szeretném, ha helyzetbe tudnám hozni az olvasót, hogy folyamatosan készenléti állapotban legyen. Ne legyen ideje a jelenen kívül mással foglalkozni. Ez így önzésnek tűnik – és az én szemszögemből az is –, de hiszek abban, hogy egy ponton mindez átfordul, és önmagával kell, hogy találkozzon, önmagára kell, hogy rákérdezzen a befogadó az olvasás során. Mondhatjuk, szeretnék eszközzé válni.
Ha legújabb könyved keletkezéstörténetét kutatjuk, érdemes a Litera két évvel ezelőtti Duna-legendárium pályázatára visszautalni, amelynek különdíját kaptad meg Hasított bőr című írásodért. Mikor és hogyan vált előtted világossá, hogy az említett szövegből egy nagyobb terjedelmű alkotás nőhet ki?
Felkértek, hogy írjak Duna-legendát, és a leadás előtt nem sokkal a tanáriban kétségbeesve kérdeztem a barátom, hogy miről írjak, ő mondta, hogy írjam meg Auschwitzot, a kolléganőm pedig, hogy a vadkacsákat. Abból lett a Hasított bőr. A díj mindenképpen visszaigazolás volt, hogy működik a szöveg, aztán azt éreztem, hogy Jákob és Edit akar még mesélni. Egy érzés volt ez is. De megtaláltuk egymást. Sőt, aztán elkezdett összefolyni a saját életemmel, és mára végérvényesen a részévé vált. Jákob Zinger az origóm. Onnan indulok, oda ér vissza minden.
Már a Belém az ujját építkezését is az emlékfutamok, benyomások, hangulatok, töredékek hol lazábban, hol szorosabban összefonódó szövedéke alakította, és ez most sincs másként. Hogyan dolgoztál a könyvön? Milyen módon találtad meg a kapcsolódási pontokat a néhány oldalas szövegrészek között?
Az a háló, ami létrejön, asszociációkon alapul, mintegy szürrealista módon, ha fogódzót szeretnék adni. Az érzékelésem ilyen, mint minden emberé, szerintem, hogy látsz valamit, arról eszedbe jut valami, és a végén az egész körbeér. Ha a korábbi utas hasonlattal élek, látod az állomásokat, arról eszedbe jut egy régi szerelem, egy szakítás, ahogy a kavicsot rugdostad, aztán egy fogmosás a restiben, és végül ezek mind egymásra rakódnak. Önműködő a dolog, nincs benne semmi tudatosság, engem lepett meg a legjobban, hogy az amúgy két regényre tervezett Majdnem Auschwitz olyan módon ért össze, ahogy az látható. Nem találtam ki előre semmit. Volt a Zinger-történet, majd a világítótorony története, és teljesen evidens választ adtak, hogy nincs köztük elkülönülés.
A szereplők gyakran adják át egymásnak a szót, és az újabb megszólaló másik látószögből mutatja az eseményeket. Milyen funkciót kapnak könyvedben a gyakori nézőpontváltások?
Ebben sincs semmi tudatosság, miközben írom, így szólalnak meg, átveszik egymástól a szót, belevágnak egymás szavába. Elég önkényes világ van a fejemben. De utólag azt mondhatom, hogy fontos számomra is az állandó belehelyezkedés, a nézőpontok cseréje. Mintha abban bíznék, hogy attól, hogy állandóan más-más tükörbe állítom, pontosabb lesz a tárgy képe. De végül inkább felszámolódik az állandó tükröződésben. Szóval a lényegit keresem, aztán valójában nincs is. Funkciója végképp. Az állandó keresés miatt önmagát számolja fel a funkció léte. Kizárt. Olyan ez, mint a vízsodrás. Nem az a lényeg, hogy épp ez vagy az a hullám. A lebegés a fontos, meg az, ahogy a nap ér felülről. Ahogy belefeledkezel.
„Auschwitzról nem bírok beszélni, ezért kérdeznem kell” – mondja az unoka, aki nagyapja, Jákob Zinger nyomába indul el. A könyv címe eleve bizonyos elvárásokat ébreszthet az olvasóban. Mennyiben tekinthető holokauszt-regénynek a Majdnem Auschwitz?
Aki elvárásokkal indul, csalódni fog. Mert soha nem értheti ugyanazt Auschwitz alatt, mint én. Nem kisajátítani akarom, de hiszem, hogy minden olvasat, minden Auschwitzról való beszéd más és más ajtót nyit ki. Nekem többek között az emberek közti kapcsolatok lehetetlenségét jelenti. Hogy miért van az, hogy nem bírok valakivel együtt lenni. Hogy valahogy akarva-akaratlanul fájdalmat okozok a másik embernek. Pusztán csak azért, ami vagyok. És itt jön a teljes paradoxon, mert ahhoz, hogy valakivel lehessek, legyen ez gyerek, szülő, szerelem, önmagamat is egy pokoli térbe, egy majdnem Auschwitzba lököm. Vállalva az együttlétért az önmeghasonulást. Vagy vállalva magam, de akkor újabb égetés kezdődik. Ezek metaforák, mindaz, ami a történelemben történt, elmondhatatlan. Hogy ember emberrel hogyan képes ilyen kegyetlen lenni. De ez a kegyetlen is olyan kevés rá. Kimondhatatlan – valami majdnem, valami tapogatózás. És talán egy folyamat is ez, Auschwitz a gyerekkorom, amikor a szeretet pusztán birtoklási vágy. Bízom benne, fel lehet nőni a valódi szeretethez, az elfogadáshoz.
Hogyan telnek napjaid egy nagyszabású alkotás elengedése után? Szükséged van levegőre, vagy egyből belemerülsz a következő munkába?
A világítótoronyban lévő Goran útját folytatom, akiről kiderül, hogy ikonfestő. A szöveg motorja az, hogy ha Isten megteremtette a világot hét nap alatt, akkor mi veszi rá a festőt, írót, alkotót, hogy a tizedik nap délutánján nekiálljon valamit teremteni, hiszen tudja, hogy közelébe sem ér az isteni szépségnek. Joanna Maya, Goran tanítványa azt a feladatot kapja, hogy restaurálja Goran ikonját, és a munka során Goran és Joanna életét, de legfőképpen mester és tanítvány viszonyát kell kibogoznia. Az orthodox ikonfestészet munkafolyamata összeér a buddhista kiüresedéssel, rettentően izgat, a kötött mozdulatok, a kötött sorrend vajon felszámolja-e az alkotót. Úgy hiszem, a végén megtudom, ki az a Joanna Maya, honnan jön, hova tart, hol tart most, és akkor valamit a hitből is megérzek.
Ménesi Gábor
