Megkérdeztük Térey Jánost
Ha nem számítjuk a Szétszóratás újragondolt, újraírt versváltozatait, akkor hét év telt el azóta, hogy új verseskönyved látott napvilágot. Nemrégiben azt mondtad, hogy a Moll versei nyersebben, tömörebben és érdesebben szólalnak meg a korábbiaknál. Vajon mitől vált keményebbé verseid beszédmódja és tónusa?
Nézz szét, és rögtön látni fogod.
Ehhez képest viszont a kötetcím egészen mást sugall.
Hát persze. Mivel ez egy csapda.
A könyv egyik mottóját Marcel Prousttól választottad: "...a féltékenység kegyetlenné teszi az elválást, a hála viszont lehetetlenné". Másrészt pedig Beethoven Op. 132-es vonósnégyesének harmadik tételét (Molto adagio) emeled ki. Mire hívják fel szándékaid szerint az olvasó figyelmét az általad választott utalások?
Beethoven a komor hangoltságra. Minden más jel az emberi kapcsolatok – nem éppen korlátlan – teherbíró képességére. Love, Jealousy, Hate, ez volt a Sexepil zenekar 1990-es bakelitkorongjának címe, ezek az érzések dúlnak könyvem hőseiben is. És én most úgy döntöttem, hogy szemlét tartok az emberi alapérzések fölött a magam lírai módján.
A Magyar menyasszony ciklusban találhatók azok a verseid, melyeket leggyakrabban szoktunk emlegetni a közéleti kérdéseket boncolgató újabb lírai alkotások között. Gondolok itt elsősorban a Magyar közönyre és a Köztisztaság térre. Miért fontos számodra az említett kifejezésmód? Mit mondanál ezek keletkezéséről?
Sohasem írtam és ezután sem fogok közéleti verseket írni. Ha kényszerűségből odasorolják a verseimet egy nagy, csúnya mappába, az csak a trend miatt van. De ez egy fáradó divat. Én magyar táj- és közérzeti verseket írtam, írok. Valódi közéleti, társadalmi verseknek magyarok millióira, de legalábbis százezreire kéne hatniuk. Nézzük, ezzel szemben milyen az a költészet, amelyik ma széles közönség elé kerül. Van mindenekelőtt a politikai zsoldosköltészet, amely egyértelmű pártszimpátiát föltételez. Ez tőlem igen távol áll. Van, sőt éljen és virágozzék, a slam poetry, de a rendelkezésére álló 15 percben se feledkezzünk meg róla, hogy a hétvégi slammelgetések során a vers kincseit váltják aprópénzre; s hogy a stand up lazulás nem költészetpótlék, pláne Berzsenyi és Vörösmarty hazájában nem az. Aztán akad olyan kollégám – most láttam egy tévéshowban –, aki lemegy kutyába, bohóccá vedlik át, ízléstelen iparos egy intézményesített elmebaj jegyében. Úgy érzi magát, mint falusi lakodalomban a vőfély, akinek minden fordulóban toppantania kell és lövellnie a poént. S a boldogtalan közönség azt hiszi, hogy a megadott szavakra, lemért idő alatt írott, csattanósnak szánt rigmus a Vers maga!... Kártékonyabb, ha így mutatkozik meg a művészet, minthogyha sehogyan sem. Ugye megérted, hogy ezekbe a sorokba nem szeretnék beállni? De erre sem csupán a félrehúzódás etikája, az ötszáz eladott példány pátosza, a művészszínházak nézőtere a válasz: értékválságok éveiben mindig így volt, van, lesz. Láttunk mi már zsúfolásig tömött art kinókat és különböző stúdiószínházak, eldugott pincék előtt kígyózó sorokat Budapesten; és fogunk is. Ameddig azokon a szűk nézőtereken is fölforr a levegő, addig aligha van baj.
Milyen irányba tapogatózol tovább? Számíthatunk-e újabb nagyobb kompozícióra, esetleg színházi munkára?
Van egy új darabom, az Epifánia királynő, ha azt mondom, hogy tizenkét női szereplővel, akkor tudni fogod, hogy okoz még fejtörést a színházakban. Újabban írok megint verses (egyre kevésbé verses) regényt, részben a Protokoll spin-offját (de csak részben). Jégkorszakbeli negatív utópia egyébként.
Ménesi Gábor