Megkérdeztük Csider István Zoltánt
Feltételezzük azt – és miért ne, bármi megtörténhet – hogy én még soha nem hallottam a slam poetry-ről. És te abba a szerencsés helyzetbe kerültél, hogy elmondhatod, mit is értünk alatta. Természetesen nem definíciót kérek.
Azt nem tudom, hogy kollektíve mit értünk alatta, a legtöbbünknek, és itt most a slammerekre gondolok, valószínűleg mást és mást jelenthet. Csak azt tudom, hogy én mit értek alatta. Nekem a szólás abszolút szabadságát jelenti. Az “abszolút” persze félrevezető lehet, mert egy verseny esetében, mondjuk, akadnak szabályok, de ezek egyrészt nem annyira megszorítóak azért, másrészt meg: ha megszeged őket, akkor is, mi van? Semmi nincs, legfeljebb levonnak néhány pontot, ha túllépsz az időkereten, és legfeljebb aznap este nem te viszed haza az első díjat, ami jellemzően könyv vagy egy kis pénz. A szabadság pedig abban áll, hogy különösebb előzetes szűrés nélkül bárki felmehet a színpadra, a mikrofon mögé, és beszélhet egy kicsit. A tematikus esteket leszámítva: bármiről. Ami nekem tetszik ebben az egészben, az az, hogy az emberek itt nem a hivatalos nyilvánosság-csatornákon beszélhetnek magukról vagy arról, ami körülveszi őket, vagyis a megszólalásnak nincs semmiféle akadálya. Annak, hogy végig tudod-e mondani, amit akarsz, már lehet akadálya – ha kivered a közönségnél a biztosítékot, lelkiismeret-furdalás nélkül lehurrognak, lehuhognak és szépen eloldaloghatsz. Ez mondjuk elég ritka idehaza, azt hiszem, még nem is láttam ilyesmit, de egyszer talán elszakadunk attól, hogy a srácok azt is fegyelmezetten hallgatják végig, aki pedig minden ízében szemben áll a világképükkel, gondolataikkal. Én imádnám látni, hogy a közönség elküld egy tepedelem rossz, esetleg világnézetileg vállalhatatlan szöveget, illetve slammert. Nem azért, mert szeretem látni, hogy valaki megszégyenül, hanem mert azt gondolom, a közönség itt legalább olyan fontos szereplője az aktusnak, mint a slammer. Ez egy közönségzsáner – ami persze könnyen elviheti a slammert a könnyebb ellenállás irányába. A minden áron tetszeni vágyáshoz nem tudok és nem is akarok jó képet vágni. Kicsit elszomorít például, ha egy tartalmilag teljesen üres, és formailag sem épp bravúros, ugyanakkor viszonylag hatásosan előadott, öncélúan obszcén szöveg sorozatban kapja a baromi jó pontokat – de hamar kimegy a szomorúság, mert arra gondolok, hogy oké, ma este ilyen zsűrit dobott a gép, lépjünk tovább. Szóval, a slam ilyen is, olyan is. Lehet alig hallgatható és zseniális, felemelő és elszomorító, idegesítő és andalító, modoros és elemien erős. Ez egy hatását tekintve instant, a szövegek minőségét tekintve nyilvánvalóan változó, attitűdjében természetesen fegyelmezetlen, öntörvényű és anti-autoriter műfaj. Legalábbis az én fejemben mindenképpen az.
Több vers olvasható a honlapodon. Na már most minek tartod magad? Költőnek vagy slammernek? Ha költőnek, várhatunk tőled valamikor kötetet?
Nem gondolom, hogy ez vagy-vagy kérdés. Nincs alapvető és szükségszerű ellentét a “költő” és a “slammer” között szerintem. Újságíróként dolgozom, részt veszek különböző hip-hop produkciókban mint MC, slamet és verset is írok – nem kell választanom. Legfeljebb azt kell eldöntenem, milyen megnyilvánulási formát, műfajt választok egy-egy gondolatnak, témának. Már ha én választom ki. Az anyám halálából nem csinálok publicisztikát, Horthyról nem írok rapszöveget, a főbérlő szüleiről meg nem írok slamet – de még ez sem főszabály. A lényeg, hogy bár más-más téttel bírnak ezek a cuccok, minden szövegem én vagyok. Többnyire olvasok és írok, a sorrend néha felcserélődik, ennyi. Verseket viszonylag későn, 32 éves koromban kezdtem publikálni. Helyesebben: nemcsak a közléssel, az írással is sokat vártam, leszámítva persze a kamaszkori hülyéskedéseket. Akkor lett meg a track, legalábbis akkor éreztem meg, hogy rajta vagyok. Formálódik egy nagyobb konceptanyag Rendrakás címmel, ennek a darabjai múlt december óta bukkannak fel a lapokban. Előbb-utóbb talán összegyűjtve is olvashatja majd, akit érdekel.
Tíz év múlva mit gondolsz, a befogadók hogyan fogják megítélni a mostanában magát mindenhová befészkelő slam poetry-t? Pontosítok, mit szeretnél, hogyan ítéljék meg?
Mindenhová befészkelné magát? Nem tudom, nem hiszem. Én úgy látom, ott bukkan fel, ahol mutatkozik némi igény rá, és ez nem baj. Azok a befogadók, akik minden viszonylag új dologra rákattannak, majd hamar el is eresztik az ügyet, na, ők valószínűleg nem foglalkoznak majd annyit vele, mint manapság. De azok, akiknek azért tetszik ez, mert örülnek, hogy kortársi szövegekkel találkozhatnak, akiket inspirál – nem okvetlenül szövegírásra, hanem mondjuk gondolkodásra – egy klubest vagy akár egy fesztiválon elcsípett showcase, tehát akik valami számukra tényleg fontosat találnak a slamben, azok számára tíz év múlva is sokat fog jelenteni ez az egész. Ráadásul folyamatosan növekszik a klubestek iránti érdeklődés, folyamatosan nő a nevezők száma is, elég sok olyan új arc bukkan fel, akiben hihetetlen kraft van. Lehet, hogy ez a folyamat egy idő után megáll, vagy éppen a visszájára fordul – de én nem hiszem. A téma sosem fogy el. Hogy mit szeretnék, hogyan ítéljék meg? Mindenki azt vegye le magának belőle, ami számára a legfontosabb. A jó szövegeket, a közösségi élményt, az őszinte, kemény szavakat, az ön- és közkritikát, az alapvetően establishment-ellenes érzületet. Nekem a slam az új punk.
A slam szövegekben gyakran megfogalmazódik a társadalmi és a politikai kritika, a közéleti dolgok nem egyszer előtérbe kerülnek. A fiatal költők kissé elzárkóznak ettől, nem érzik szükségét, hogy a könyvekben kiadott versekben válaszokat keressenek a hasonló tematikájú problémákra. A kettő közti közönségkülönbségben keresendő a magyarázat? Más réteget érint meg egy slammer és mást egy fiatal költő?
A közönségrétegek találkoznak. Én úgy látom, a legnagyobb hatást kiváltó slammerek arról beszélnek, ami körülöttük történik, hiszen azért is tudják kiváltani a hatást, mert a hallgató-néző a mai Magyarországra ismer a szövegeikben. Nyilvánvaló, hogy a költő is arról beszél, ami körülötte, illetve benne történik, csak kevésbé direkt módon. A slam közvetlen hatásalapú műfaj, a – nevezzük most így – papíralapú költészet, ahogy én látom, a csendes és magányos reflexióra, önreflexióra alapoz. Egy verssorral, ha úgy van, simán eltöltök egy napot is. Vagy többet. Éveket. Slambefogadóként erre nincs időm. Nem türelmetlen vagyok, egyszerűen arról van szó, hogy nem szólhatok fel a színpadra, hogy “akkor ezt a szakaszt most ismételd meg, léci.” Három perc van – vagy működik a szöveg, vagy nem működik. Aki a költészet oldaláról bírálja a slamet, szerintem ezt bírálja igazán: a látszólagos felületességet és direktséget. Csakhogy egészen más ambíciói vannak egy slamszövegnek, mint egy versnek, máshogy szólít fel: du musst dein Leben ändern! A slammer a kemény üzenetek rögtöni és hatásos eljuttatására törekszik az általa legjobbnak ítélt nyelvi színvonalon. Hogy ez a nyelvi színvonal néha, mondjuk: nem is olyan ritkán nem üti meg azt a mércét, amit az irodalmi nyilvánosságban mozgók úgymond megkövetelnek maguktól és egymástól? És akkor mi van? Hosszú távon úgyis azok a slammerek lesznek a legnépszerűbbek, akik direktségükben is árnyaltak tudnak maradni, akiknek a képei rendben vannak, akik tényleg megtalálják a közös rezgést a hallgatóikkal. Akik tudnak magyarul. Elég sokat beszélgetünk erről, nemrég Závada Péter állt elő egy szerintem plasztikus hasonlattal. A poetry slamet képzeljük el egy nagy szerkesztőségi ülésként, ahol szavazással döntjük el, mi kerül a következő lapszámba – az első három helyezettnek mondjuk helye van, a többinek sajnos nincs. Figyelembe véve, hogy néha milyen színvonalú szövegekkel lehet találkozni akár rangosnak tekintett folyóiratokban is – szerintem ez legitim.
Gondolom, ezt már többen kérdezték, hát igyekszem a hozzám hasonlóan fantáziátlan kérdezők sora mögé bekéredzkedni, és felteszem azt az elavult kérdést, hogy a slam poetry a legjobb reklámja a kortárs költészetnek? Az olvasó útja a slam szívén át vezet a papíron rögzített versig?
A kortárs költészet legjobb reklámja a jó kortárs költészet. Ugyanakkor persze kár lenne tagadni, hogy a slamestek látogatói között nyilván szép számmal vannak olyanok, akik nincsenek a legjobb viszonyban a kortárs költészettel – illetve sokszor nem is létezik ez a viszony. Lehet, hogy először csak azért mentek le a Mikába, mert egy haverjuk elindult a versenyen, aztán meg ott ragadtak. Megtetszett nekik tényleg. Akik nem figyelik az irodalmi történéseket, akik még a kortársaik aktuális ügyeivel sincsenek tisztában, s akiket esetleg még egy rossz magyartanárral is megvert a fakultatív feljebbvaló, azok egy részének a líra poros, unalmas, avíttas. Holott persze nem az. De ennek az üzenetnek az eljuttatására a hagyományosnak mondható felolvasóesteken túl az ilyen közösségi szöveghallgatásra, szövegmondásra fókuszáló események is jók lehetnek. A slam szerintem a legkevésbé sem számít a költő önfeladásának – a költő számára ez a már meglévők mellett egy új csatorna lehet arra, hogy a dolgait eljuttassa a potenciális közönségéhez. Erősítheti vele a lehetséges olvasótáborát. Gyengíteni legalábbis biztosan nem fogja. Ez baromira nem jelenti persze, hogy a költő akkor jár el jól, ha slammelni kezd. De úgy látom, a műfaj igenis tágíthatja a kortárs költészet iránt érdeklődők táborát. Egyértelműen win-win szituáció.
A blog címe: www.aszabadedzes.wordpress.com
Ayhan Gökhan
