Interjú Borbély Szilárddal
Június másodikán volt Úrnapja. Imádság, körmenet, virágszirmok. Ünnep és pompa. Te hogyan viszonyulsz ezekhez a földtől és a valóságtól elszakadó, valamilyen másik térbe és időbe áthelyező eseményekhez? Látod a létjogosultságát egy ennyire felforgatott világban?
Az ünnepeknek minden formában hiányában vagyunk. Nagy az igény rájuk és nagy a hiány, amelyet be kellene tölteni. De nincs meg már régóta egyetlen ünnephez sem a szívekben az alázat és a szerénység, amely a gőgről, az irigységről és a gyűlöletről le tudna mondani. Megosztott társadalomban élünk már jó tíz éve, amely nem engedi azt sem, hogy a másik örömének örüljünk. Az Úrnapja egy csodálatos katolikus ünnep volt, Váradon mindenki örült kétszáz éve, Csokonai korában. Csokonai is átment, ha csak tehette. De a reformátusok már akkor se örültek ennek.
Katolikus vagy és költő. Hiszel az isteni kegyelemben? A megváltás misztériumában?
Görög katolikusnak vagyok keresztelve, és betéve tudom a liturgiát. Egész gyerekkoromban ez volt az egyetlen kulturális esemény, amelyen részt vettem heti rendszerességgel, amely az állandó fizikai munkát rövid időre megszakította. A családi traumák kitörölték belőlem az emlékeket. Ha emlékezni akarok édesanyámra, beülök egy görög misére. Mindig mellette ültem. Ott most is érzem a jelenlétét. Hiszek a kegyelemben, de mást gondolok róla. Hiszek a megváltásban, de arról is mást gondolok. Mindig mást.
A köteteid családi tragédiák miatt a fájdalomból és a fájdalom megértéséből (is) építkeznek. A nagy elődök munkáit is belengi a tragédiához inkább vonzódás, mint az örömhöz. Miért lehet ez? Miért nem talált eddig a magyar irodalom érvényes nyelvet a boldogság megfogalmazásához?
Az örömről írni sokkal nehezebb. Nem is az a baj, hogy arról kevés szó esik. Sokkal inkább a derű, ami hiányzik. A szomorúság, a fájdalom, a tragédiákat átjáró derű. A gyász után el kell jönni a derűnek és a megbocsátásnak. Ez hiányzik a hagyományból, ma egyre inkább. De nem volt ez mindig így. Csokonai például így ír: „Lilla vesztén sírdogálni / Drága sors nekem, / Sírdogálva haldogálni / szép halál nekem.”
Az idei könyvhétre jelenik meg a Kalligram Kiadónál első regényed, a Nincstelenek. Mi történt, hogy a regény műfaja mellett döntöttél? Milyen témát dolgoz fel ez a könyv?
A gyerekkorom világának hangulatát, az elzárt szatmári világ levegőjét, egy elpusztuló régi és egy pusztulásban élő új világ emlékezetét megérzékíteni, ez volt a célom. Túl sok saját tapasztalat van benne, hogy könnyű szívvel mondhassam: az egész fikció. Sok valóságos kép van benne, de az egész mégis csak fikció. De hát mi egy szövegben a valóság? És a regény, eleve a próza arra jó, hogy kitalálttá lehessen tenni a valóságos világot.
„Debrecen, ó-kikötő, tájakat összekötő” – írta egy félig elfeledett debreceni költő, Gulyás Pál. Te hogyan viszonyulsz a saját városodhoz? Magadénak érzed Debrecent?
Lélekben tatai vagyok, munkaügyi okok miatt tartózkodom itt többet. A feleségem jogán is Tatán lakónak érzem magam. A vizek közelsége gyerekkorom miatt is fontos. Tata a vizek városa, ahogy a szatmári síkság is. Debrecen nem fogadott be. Például még sosem volt itt könyvbemutatóm.
Amikor tart egy nagyobb munka, közben szoktál olvasni más műveket? Például a regény írása idején milyen könyvek fordultak meg az asztalodon? Ilyenkor a készülő mű választ olvasmányt, vagy szabadidős tevékenységként nyúlsz egy-egy könyv után?
Hát, én zugíró vagyok. Éjszaka és hajnalban írok, egyébként dolgozom. Ez a könyv, mármint a Nincstelenek évek óta készült. A múlt nyáron találta meg a formáját végül. És az az igazság, hogy ez nem is regény. Én pedig egyáltalán nem vagyok regényíró, aki szisztematikusan dolgozik. Nem, én teljesen dilettáns vagyok. Nem is író. Leginkább, ha egyáltalán valami, akkor költő. Azok meg általában nem tudnak semmit, állítólag, csak az ujjukon kiszámolni a szótagszámot.
Rengeteg műfajban írsz, több maradandó művet köszönhetünk neked. A regénnyel párhuzamosan dolgoztál valamilyen más köteten? Három éve jelent meg A testhez. Azóta nem készül egy új verseskötet?
A Nincsteleneken, vagyis sokáig a Már elment a Mesijás? című szövegen dolgoztam édesapám halála, 2006 óta, hol csak fejben, hol gépen és papíron is. A Nincstelenek címet Németh Gábornak köszönhetem, hálás vagyok érte. Egyébként pedig mindig versszövegen töröm a fejem és versnyelveken. 2009 óta hosszúverseken dolgozom leginkább, Bukolikatájban (Idÿllek) munkacímmel. De inkább csak nyáron.
Ayhan Gökhan
