Megkérdeztük Király Leventét
Az Égre írt könyv a Római Birodalomban, egy képzeletbeli provincián játszódik, három férfi, Montanus, Mikhael és Merit a főszereplők – apa, fiú és az egyik rabszolgájuk. Montanus felesége, Ariadné már nem él, de a jelenléte átszövi a művet, ilyen módon megismerjük, merre tart a férfias gondolkodású világ a női gondolkodás nélkül. Sári László a könyvbemutatón Nietzschétől olvasott fel, a „Csordultig a világ bonyolult jelekkel” című írásból, ami „A nők távolból ható hatalmáról” szól. Meglepődtél ezen. Miért?
Nem is a szövegen magán, hanem azon, hogy Sári Laci barátom és kollégám jó hosszan vezette fel a nyitókérdést, és én megijedtem egy pillanatra, hogy Nietzsche pár száz évvel megkésett könyvbemutatójának leszek a részese; illetve kérdés közben annyi válasz született meg bennem, hogy igyekeztem arra koncentrálni, ne feledjem el őket. Persze elfelejtettem mindet, és így végül is bevált Laci módszere: minden előzetesen kitalált válasz törlődött a fejemből, és ott álltam (vagyis ültem) pőrén, kiszolgáltatva, és így engem is meglepő, izgalmas utakra terelődött a beszélgetés. Nem így képzeltem el, de szerencsére sokkal érdekesebb, talán őszintébb is lett – és ezt igazolta később vissza a hallgatóság is. A „nők távolból ható hatalmát” nem tartottam a legfontosabb szálnak, de kiderült, hogy valakinek, valakiknek esetleg mégis az. Nyilván ezért látszódott rajtam a meglepődés.
Korábbi könyveid ismeretében nem gondoltam volna erre a stílusváltásra, amit már az Énekek énekében tapasztaltam, és most ebben a regényben is. Különös, de úgy tűnhet, mintha egy római kori művet találtál volna, és azt ültetted volna át magyarra. Hogy vagy ezzel?
Korábban a tudatalattim és a tudat közötti félállapotban, a homályzónában dolgoztam, talán ez a pontos megnevezése, és az ott talált képeket, hangulatokat, emléktöredékeket írtam meg, és ezek végeredménye talán izgalmas lett egy-egy kegyelmi pillanatban, de a művek összessége nem állt össze pozitív egésszé. Ellenben ezeknél az új könyveknél, úgy érzem, inkább a tudatos és a tudatfeletti köztes állapotában, a fehérzónában tartózkodtam, amíg lejegyeztem a szövegeket.
Már az Énekek éneke esetében is így volt: azt a versregényt „találtam”. A költők, mint én is, jól ismerik ezt az érzést, ez az ihlet állapota, amikor, ki tudja, honnan, felbukkan egy szó, egy sor, egy versszak – nekem szerencsém volt, egy egész könyv „áradt le”. Azért mondom ezeket ilyen macskakörömben, mert nehéz szavakba önteni ezt az érzést. Mindez persze nem azt jelenti, hogy hallottam minden egyes szavát ezeknek a szövegeknek, hanem inkább valamiféle nagyon erős, és határozottan pozitív energia áradt keresztül rajtam, nekem a szavakat, mondatokat és a történetet kellett kitalálnom.
Így, visszagondolva, azt tudnám mondani, hogy az Énekek éneke egy 18-19. századi könyv, talán eddig kellett várnia, hogy megírják, az Égre írt könyv inkább már 19-20. századi, de az izmusok hatásától teljesen mentes. Első olvasásra is feltűnő, hogy ezek nem divatos, 21. századi prózák. Meggyőződésem, hogy egyben múltbéli hiányosságokat is pótolnak az irodalom szövetében. Legalábbis remélem, hogy így van.
„Múzsámnak, Heninek” – ez fogadja a könyvbe lapozót a cím utáni oldalon. Különös állapot, ha valaki múzsa, de az is, ha valakinek múzsája van. Milyen?
Művész ennél többről nem is álmodhat! Rájöttem, hogy a múzsa két külön dolgot is jelent, érdemes különbséget tenni a kétféle jelentés között. Elsőként magát azt a fentebb már említett energiát jelenti, amely az összekötő kapocs a láthatatlanban megszületett mű és köztem, nem hiába ábrázolják a múzsát mindig abban a pillanatban, amikor homlokon csókolja az alkotót. Ezen kívül van a „földi” múzsa, aki az alkotó szerelme, társa, segítője, ihletője. Az én múzsám a mottóban megemlített feleségem, Király Henriette, akivel a találkozás megváltoztatta az életemet, és persze az övét is, erősen pozitív irányba.
Mesélted, hogy az első mondat megvolt, utána magát írta a könyv, három hónap alatt készen lett, és aztán két évig írtad át… Könnyű-e lemondani arról, ami már egyszer megvolt?
Ez szerencsére nem lemondás, hanem a mű faragása, csiszolása, polírozása. Addig kell alakítani a szavakat, mondatokat, de a történetet is, hogy a végeredmény megfeleljen a mű eredeti ideájának, minél pontosabb legyen, akár egy fordítás. Természetesen állandóan felmerül a kétség, hogy most már tényleg végeztem vele? Nem csiszoltam-e túl? Mindezekre a kérdésekre természetesen majd az idő adja meg a választ.
Regényed lelki kalauzként is olvasható, arról szól, hogy milyen helyzetekben mit kell tenni – ugyanakkor romantikus kalandregény. Milyen műfaji előzménye van?
Az szerintem erős állítás, hogy a regényem megmondja, mikor mit kell tenni, ha viszont lelki kalauzként tud szolgálni, annak örülök. Épp az az egyik központi témája, hogy senki nem mondhatja meg a másiknak, hogy mi a jó és rossz, nem erőltetheti rá másra az akaratát… Műfaji előzménye az ókori és a 18-19. századi kalandregény, de a 20. század néhány törekvése is megtalálható benne, úgy vélem. A jelenetek közti vágások viszont egyértelműen filmszerűek, sokszor „cliffhangeresek”, úgyhogy, remélem, érdekes mixtúra jött létre.
Mintha messziről – időben, térben –, nagyobb rálátással és tapasztalattal szólna hozzánk a mű, a történetek példabeszédek, lényegében bármikor megtörténhettek volna, emberi játszmákkal, gyarlóságokkal, érzelmi hullámzásokkal kapcsolatosak. Honnan ez a rálátás?
Valóban, a könyvben feszegetett problémák univerzálisak, emberi létezésünk alapkérdései, bevallom, ez nálam mindig is így volt, a lokális problémák alkotóként egyszerűen nem foglalkoztattak sohasem, olvasóként és állampolgárként viszont annál inkább. Mindig a „nagy témák” vonzottak, amelyeket természetesen el lehet érni a mikrotörténések alapos megfigyelésével is. A nagyobb rálátás pedig egyértelműen a mű érdeme, mindig szoktam mondani, hogy a verseim, novelláim és regényeim sokkal többet tudnak nálam, jó pár év, míg szellemi-lelki értelemben véve én magam utolérem őket.
A megpendített témák között olyan nem könnyű témákat találunk, mint az isteni büntetés és a kegyelem közti különbség, meg a szabad akarat, az „igazság” témája… Nagyon tetszett például, hogy: „De hát nem lehet egyszerre igaza mindenkinek! Azért van ez a nagy káosz szerte a világban, mert mindenki, a legostobább fajankó is azt hiszi, hogy ő tudja az igazságot, csakis ő. … Úgy vélem, mindenkinek megvan a maga igazsága, ami egy cseppet sem baj, sőt így természetes, ez a szabadságunk kulcsa. A bajok azzal kezdődnek, mikor a saját igazságunkra azt hisszük, hogy az az egész világra érvényes.” Sok kulcs van elrejtve vagy nem is rejtve ebben a regényben, azt hiszem, rendkívül aktuális mindegyik…
Ezek a kérdések mindig aktuálisak, ezt pont az bizonyítja, hogy évezredek óta foglalkoznak velük az alkotók, és mindig újra és újra meg kell fogalmazni ezeket a problémákat. Mindig az a kérdés, hogy egy műben hiteles-e a mondanivaló, összhangban van-e a tartalom és a forma. Én ezt mások könyvei esetében el tudom dönteni, vagyis azt tudom mondani, hogy számomra ez a könyv hiteles és jó, amaz viszont nem, de a sajátjaimmal kapcsolatban csak remélni tudom, hogy az előbbi.
Nagyon szép a borító, ezt is Heni festette, akár az Énekek éneke borítóját – mesélnél a közös munkáról?
Az Énekek éneke speciális eset volt, a jogkezelő lebeszélt arról, hogy a híres Chagall-kép felhasználását kérjük az örökösöktől, hiszen olyan változtatásokra volt szükségünk, amelyekbe nem egyeztek volna bele. Kicsit elszontyolodtam, hogy most mi lesz, nincs Chagall, pedig az az Énekek éneke című festménye tökéletesen kifejezi a regényem világát, amikor is Heni azt mondta, hogy semmi baj, megfesti ő, úgy, ahogy szeretném. Az Égre írt könyv esetében, amikor a könyv borítójának a színére gondoltam, egyértelműen a sárga szín jelent meg előttem, de ezt nem mondtam meg Heninek, nem akartam befolyásolni. Aztán amikor elkezdte festeni, mondta, hogy nem tudja, miért, de sárgás alaptónusú eget képzelt el, nem kéket… Hogy most telepatikus úton én üzentem neki, vagy a „könyv ideája” intézte el nála, azt nem tudom, de ez is egy csodás élmény volt mindkettőnknek.
Szepesi Dóra
