Megkérdeztük Pintér Bélát
Pintér Béla a kortárs színház egyik kivételesen izgalmas alakja, a számos díjat nyert, külföldi fesztiválokra is többször meghívott Pintér Béla és Társulata írója, rendezője, vezetője és színésze, akinek a 2013-as könyvfesztiválra drámakötete jelent meg a Saxum Kiadónál. A könyvről Darvasi Ferenc beszélgetett a szerzővel.
Bár műveidet elsősorban színpadi használatra és nem irodalmi alkotásnak szánod, most mégis drámaköteted látott napvilágot. Kinek az ötlete volt a könyv megjelentetése?
A kiadó keresett meg, de nagyon örültem a felkérésnek. Amikor írtam ezeket a szövegeket, elsősorban az előadás járt a fejemben, de kíváncsi vagyok rá, hogy hogyan működik azok számára, akik olvasva találkoznak vele.
Ha jól számolom, 18 darabot írtál eddig, legalábbis ennyit játszott a társulatotok. Ebből a 18-ból most 8 jelent meg. Milyen elvek alapján szelektáltatok a darabok közül? Mi döntött az egyes darabok mellett és mások ellen? Leginkább az érdekelne, hogy miért maradt ki a Gyévuska és a Parasztopera, két olyan darab, ami, úgy gondolom, sokak kedvence a társulat repertoárjából.
Ez a két szöveg a zenével együtt született meg. Nagyon szeretnénk megjelentetni a zenei anyag kíséretében, de anélkül nem lett volna értelme. Amikor válogattuk a darabokat, úgy gondoltuk, hogy talán lesz majd folytatás. Ebbe az első kötetbe azok kerültek, amelyek formailag klasszikusabbak, szövegcentrikusabbak, olvasmány szinten is működhetnek, és kiadnak valamiféle „drámai ívet”, az első darabomtól a legutóbbiig.
A szerkesztés során Enyedi Évával, a társulat egyik meghatározó színészével és egyben dramaturgjával dolgoztatok együtt. Hogy zajlott a munka? Mikor kötetbe foglaltátok a darabokat, sokat változtattatok az eredeti, színpadi verziókhoz képest? Ha igen, milyen jellegű módosításokra volt szükség?
Nem nagyon változtattunk, csak az instrukciókat kellett utólag pótolni. Nem szoktam leírni, hogy mi történik, hiszen azt azonnal megbeszélem a színészekkel, azonnal megrendezem. Nem egyszerű feladat utólag eldönteni, hogy mi az, amit feltétlenül szükséges beleírnom, mert különben érthetetlenné válna a szöveg, és mi az, ami szorosan az én rendezésemhez, interpretációmhoz tartozik. Ez utóbbit szerencsésebb visszaszorítani, hogy az olvasónak megmaradjon a szabadsága, és kialakíthassa a saját verzióját.
Úgy tudom, az olvasópróbára még nem szoktál teljes, kész szövegkönyvvel érkezni, a darab egy része a próbák alatt alakul ki. Hogyan kell ezt elképzelnünk? A színészek ötleteit figyelembe veszed, beépíted? Vagy a próbán látottak sarkallnak újabb ötletekre? Mivel mindig a saját társulatod számára írsz darabokat, felmerül az a kérdés is: mennyire igyekszel speciálisan a színészeidre írni a szerepeket?
Alapvetően a színészeimben gondolkodom, ők inspirálnak, már írás közben velük képzelem el a jeleneteket, nagyjából sejtem, mi hogyan fog állni nekik. Persze, lehet, hogy valamit nem jól gondoltam, akkor a próbán ezzel azonnal szembesülök, és elkezdek keresgélni, korrigálni. Minél pontosabb az elképzelésem, annál kevesebbet kell javítanom. Ha megakadok, akkor közösen kezdünk gondolkodni, kíváncsi vagyok a munkatársaim véleményére, beépítem a javaslatokat, vagy megfontolom, és az alapján hozom másnapra az én megoldásomat.
Darabjaid és az előadásaitok alapvető jellemzője az archaizálás. Gyakran építesz be népdalokat, kórusokat, vallási rituálékat; maszkokat használtok, népi hangszereket – és még sorolhatnám. Mi a célod ezzel? Elmozdulni a rituális színház irányába? Elemelni a valóságtól és a mától a darabjaidat?
Mindig is érdekelt, vonzott a rituális színház, de én ezeket az elemeket inkább ellenpontként használom. A köznapi, a mai, az aktuális kontrasztjaként. A népi kultúra, a hagyomány értékei, formai megoldásai, ereje mindig is fontos volt számomra, de az áhítat, a meghatottság, a megőrzés, a reprodukálás vágya önmagában könnyen patetikus unalomhoz vezet, az elemeltség a valóságossággal együtt hat igazán.
Gyakran élsz a stíluskeverés, stílustörés eszközével egyébként is. A legkomolyabb dolgok is humorral átszőve jelennek meg a műveidben. Mi az oka ennek?
Újra csak a kontraszt fontosságát tudom hangsúlyozni. Számomra a hatás elérése a legfontosabb, hogy a nézők sírjanak és nevessenek. Vagy inkább nevessenek és sírjanak, mert ez a sorrend a gyakoribb.
A humor és a játékosság mellett nagyfokú társadalmi érzékenység jellemzi a szövegeidet – persze a realizmust kerülve. Írtál már többek között a rasszizmusról, családon belüli erőszakról, pedofíliáról, öngyilkosságról, alkoholizmusról, s áttételes formában bár, de a mai magyar politikáról, valamint hazánk történelméről is. Ezek a témák állnak személyes érdeklődésed homlokterében? Avagy annyira a levegőben vannak ezek a dolgok, hogy muszáj róluk írni?
Mindkettő. Arról írok, ami érdekel, és többnyire az érdekel, ami épp a levegőben van.
Drámaíróként kik azok a szerzők, akik a legjobban befolyásolták a munkáidat és a gondolkodásmódodat? Vagy a te esetedben, más drámaíróktól eltérően, inkább a rendezői, társulati hatások a meghatározóak?
Fontosak az olvasmányélmények, a klasszikus drámai vagy prózai művek hatása, de még ha bizonyos konkrét motívumokat, enigmatikus mondatokat át is veszek, idézek is; írás közben sohasem gondolok semmilyen irodalmi elődre, csak azt keresem, hogyan tudom pontosan megfogalmazni azt, ami velem, körülöttem történik, vagy történhetne.
A műnemek közül mindig is csak a drámai foglalkoztatott? Soha nem érezted, hogy prózában vagy lírában is ki kellene próbálnod magad?
Nem. És drámában sem próbáltam volna ki magam, ha nem kezdek el rendezni, ha nem akarok egy előadást létrehozni, amelyben szavakkal tudok a legpontosabban elmesélni egy történetet.
Körvonalazódik már, hogy miről fog szólni a következő drámád? Mesélnél róla egy keveset?
Ügynökkérdés, pedofília. Egy népzenegyűjtő lelki kálváriája, tragédiája a nyolcvanas években, majd emlékének, környezetének, családtagjainak továbbélése a mában.
Darvasi Ferenc
