Molnár Illést kérdeztük
Nem olyan régen jelent meg első versesköteted a Fiatal Írók Szövetségénél, Hüllők és izzók címmel. Bevallom, engem meglepett, mert általánosságban kritikusként ismerhettünk téged. Hogyan jutottál el a verseskötetig?
Mindig is a könyvek bűvöletében éltem - ezért is lettem magyar szakos – de csak 2004 körül, az egyetem vége felé kezdtem el komolyan venni a kritika- és versírást. Bár mindig is hordoztam magamban szövegeket, sokáig vártam, hogy eljussak valami homályosan körülírható „kész állapotba”, amikor majd elkezdhetek írni. Időbe telt felismernem, hogy a várakozás nem juttat el oda.
A kritikaírást nem szeretem a költészet alá rendelni, számomra mindkettő eleve kudarcra ítélt kísérlet a belső, nyelvileg leképezhetetlen folyamatok megfogalmazására, a nyelv valóságot kitakaró kulisszái mögé való bepillantásra. Határhelyzetben időzés. A kritikaírás specifikuma ennyiben nem több mint hogy ezen tudati processzusok kiváltója egy könyv, amelynek kapcsán a megszólalás hozzászólássá lesz egy már megkezdett beszélgetéshez. Így udvariasabb gesztus. Talán ez az udvariasság tartott vissza attól, hogy korábbi, 2004 és 2011 között írt verseimet kötetben akarjam látni. Nem erőltettem, mert nem éreztem szükségszerűnek, elkerülhetetlennek, nem volt bennem imperatívusz. És annyi jó verseskötet jelenik meg mostanában, ezért csak olyan kötettel akartam előállni, amiről el tudom mondani, hogy annak mindenképpen muszáj volt megszületnie. Nem akartam összegereblyézni a verseimet, és amikor összejön egy könyvre való, akkor megkeresni egy kiadót.
A Hüllők és izzók más volt, ott éreztem, hogy egy összetartozó szövegegész születik, visszatarthatatlanul, éreztem, hogy most egy kötetet írok. A megjelenés még ekkor is kérdéses volt, mert nem vagyok jó a kiadóknál való kopogtatásban, de hálistennek, mire felmerült bennem a kellemetlen gyanú, hogy kiadót kellene keresni, a kiadó megtalált engem.
A kritikáidra jellemző precizitás a verseidre is átragadt, stílusosan szólva: krokodilként bekebelezte azokat. Ugyanez igaz a kötet egész szerkezetére. A munkamódszered jellemzője ez a tudatos versépítkezés? Többször visszatérsz egy szöveghez?
A költészet számomra kicsit olyan, mint a szobrászat, csak nekem előtte meg kell szülnöm a márványtömböt. Ez az előzetes folyamat ideális esetben éppen csak egy vegetatív szinten tudatos, hiszen épp a tudat mögé kellene benyúlkálni jórészt vakon, és előrángatni onnan valami használhatót. Valahogy úgy, ahogy a fogaim állapotáról is többet tudok meg, ha a nyelvemmel végigtapogatom őket, mintha tátott szájjal a tükörbe bámulok. Persze, mindkét tudás töredékes.
Aztán, ha sikerült rögzíteni valami továbbdolgozásra érdemest, akkor jön egy nagyobb, szöszölős, kihúzós, csiszolós-kalapálgatós rész, akár több körben, ideális esetben végül szerkesztők társaságában. Tehát az én receptem egy rész száguldozás belső, hajnali tájakon, majd két-három rész feltűrt ingujjú, aprólékos, verejtékes szakmunka.
Bátran kijelenthetem, hogy az utóbbi évek egyik legvagányabb kötetcíme a Hüllők és izzók. Honnan jött a cím? Felvetődött korábban egy másik is, vagy váratlan megvilágosodásként ezt láttad meg magad előtt?
Először Vaktérképnek készült, de épp akkortájt jelent meg ezzel a címmel egy belga utazós aparegény, (amit azóta is készülök elolvasni), így célszerűnek láttam új címet keresni, ami egy reggel, az egyik verssorból termett előttem, szinte magától értetődő következetességgel. Szerintem jól visszaadja a versek logikáját, és így a könyv sem árul zsákbamacskát: aki egy ilyen címre felkapja a fejét, az jó eséllyel tud majd kezdeni valamit a kötettel, az ráérez a kihűlés és felizzás dinamikájára, a hideg szerves és forró szervetlen paradoxonára.
Hogyan értékeled a könyvedről írt kritikákat? Úgy olvasod el, mint alkotó ember, akit bírálat ér, vagy elolvasod kicsit másképp, kritikusként egy szintén kritikus munkáját, figyelve a kritika minőségére?
A rám irányuló figyelem iránti hálával olvasok. A kötet gyengeségeire és az erényeire vonatkozó megállapításokat egyaránt a figyelmes olvasás eredményeinek tartom, és annak örülök, ha minél többféle válasz születik az általam kezdeményezett beszélgetés során. Szerintem ez egy természetes öröm.
Idén te is megkaptad a Móricz Zsigmond-ösztöndíjat. Egy ösztöndíjnak elvárásai vannak a szerző felé, mondjuk, azt kívánja meg tőle, hogy írjon. Tudsz muszájból verset írni, vagy már körvonalakban a fejedben megszületett a következő kötet?
Jó ideje csak belső muszájból írok verset, amikor már nem tudom visszatartani. Az életem elég sokat tesz ezért a visszatartásért, van egy tisztességes, egérrel kattintgatós irodai főállásom, mellette heti rendszerességgel könnyűzenei kritikákat írok, és az irodalomkritikát is túlságosan szeretem ahhoz, hogy fölhagyjak vele. Mindeközben magánéletet élek, családalapításra készülök, és a gyülekezetem életéből is igyekszem kivenni a részem. Az ösztöndíj azontúl, hogy megerősítés a szakma részéről, abban is nagy segítség, hogy a versírás legalább versenyben maradjon, mert a napi pörgésben sok belső szükséglet, legyen bármilyen erős, könnyen elsikkad. Azáltal, hogy már nem csak nekem lesz fontos, nagyobb figyelmet kap az életemben, erősebben bekerül a napi rutinba, elodázhatatlanná válik. Mert gyarló az ember, hajlamos a megfutamodásra, hiába szemez vele az ihlet. És a közhiedelemmel ellentétben az ihlet nem roham, ami epilepsziaszerűen rátör az emberre, hanem tudatállapot, egy hely, ahova el kell jutni, és az út néha kimerítő. Ahogyan a tartalmas beszélgetés időt, figyelmet igényel.
Ayhan Gökhan
