Megkérdeztük Dunajcsik Mátyást
A Balbec Beach című novelláskötet a tizenhárom távoli történet alcímet viseli, és közöttük a könyv mottójaként választott Proust idézet kalauzolja az olvasót: „Még akkor is, ha a dolgot a puszta valóság szempontjából nézzük, azok a helyek, ahova vágyunk, mindig több tért foglalnak el az igazi életünkben, mint az a hely, ahol tényleg vagyunk.”
A Jedermann kávéházban felolvasószínházi összművészeti előadáson láthattam A láthatatlan Budapest című novellát megelevenedni. Nagyon jól mesélsz, színházian láttatsz írásaidban. Nem is csodálkoznék, hogyha hamarosan színpadi szerzőként is bemutatkoznál. Vannak ilyen terveid?
Előbb-utóbb biztosan lesznek, hiszen az életemnek volt egy nagy, fontos színházi szakasza úgy 16 és 18 éves korom között; ekkor főként az ógörög dráma foglalkoztatott, de persze általában a színház is. A láthatatlan Budapest hatalmas élmény volt, mert csodálatos művészekkel dolgozhattam benne együtt, akik nagyon nagy lelkesedéssel álltak a szöveghez.
Viszont nagyon jól látszott rajta az is, mennyire nem színpadi szöveg ez mégsem, és mennyire másnak kellene lennie egy igazi drámának. Egy színpadi szituációban pont az, amit említesz, vagyis a mesélés és a láttató írásmód nem ér semmit, mert az narráció, és nem dialógus. A színpadon a szerzőnek lehetnek ilyen-olyan instrukciói, de az igazi tartalmat csakis a szereplők beszédén keresztül mondhatja el. Szóval ha valaha is komolyabban megpróbálkoznék a színházzal, mindenképpen a nulláról indítanám el, nem egy prózámat adaptálnám.
És nagyon fontos lenne egy rakás technikai körülmény számbavétele is, mielőtt írni kezdenék, a díszletezési lehetőségektől kezdve a világításon át a bevethető színpadtechnológiáig, mert ezeket nem lehet csak úgy, utólag ráhúzni egy szövegre, vagy legalábbis élő szerző esetében kevés értelme van. Vagyis kevésbé színdarabot, hanem előadás-szövegkönyvet írnék inkább, bár a kettő tulajdonképpen ugyanaz, hiszen ha megnézed az ógörög drámákat, vagy akár Shakespeare-t és Csehovot, mindegyik egészen pontosan tudta, az ő kora színházában mi a bevethető és mi nem, és ennek tudatában írták meg a darabjaikat. A Globe színház két oszloppal alátámasztott erkélye, az ókori görögök emelői, három ajtója és más színpadi gépezetei és a csehovi színház járásai mind-mind bele vannak kódolva a ránk maradt szövegek dramaturgiájába.
Az izgalmas műfaji sokszínűség, amelyet Tóth Krisztina tükörlabirintusnak nevezett, továbbra is jellemző, sőt mintha bővülne a képzőművészet és zene irányába...
Ebben nem látok különösebb elmozdulást, hiszen a Repülési kézikönyvben is sok minden volt már, például építészet a Villamosbelső című novellában, de a Velencei fejezet is fröcsög a képzőművészettől és a zenétől. Ami talán újdonság a Balbec Beachben, az a Berlin alatt a föld című novella, ami kifejezetten a Plinio Ávila grafikái és a szöveg közötti interakcióra épül.
Thomas Mannhoz való vonzódásod kétségtelen, vele kapcsolatban kutatásokat is végeztél – hol tart a folyamat?
Azt hiszem, erotikusan frusztrált polgári egzisztenciákkal jó ideig nem fogok mostanság foglalkozni. Thomas Mann-ról nagyjából megírtam itt-ott azt, amit akkoriban fontosnak éreztem, de ez az egész ügy mostanra inkább mögöttem van már, mint előttem. Talán egyszer majd megjelenik valamilyen összefogottabb formában a Halál Velencébenről elkezdett, nagyobb lélegzetű esszénovellám, de az biztosan nem most lesz – és annak is inkább Velence lesz a főhőse.
Az embernek késő kamaszkorában jólesik nagyokat gondolkodnia és éreznie Thomas Mannról, hálás is vagyok neki azokért az évekért, de egy egész életet azért nem tennék fel rá. Hiszen nemcsak a homoerotikával kapcsolatos, elegáns gyomorgörcsök fölött járt el már régen az idő, de a protestáns, munkaalapú társadalom keményített gallérú eszményképe és az álgörög múzeumokba mummifikált magasztos magaskultúra ideálja is legfeljebb csak kultúrpesszimista kesergők alapanyagául szolgálhat. Márpedig Mann munkásságát ennek a három szférának a konfliktusai mozgatják, nagyjából úgy, hogy amikor ebből kettő összeütközésbe kerül egymással, rögtön a harmadikhoz menekül. A hősei is pontosan ezt teszik, és nem veszik észre, hogy közben körbe-körbe rohangálnak. De persze ezek fantasztikusan szép, fájdalmasan értelmetlen körberohangálások.
És ahogy most ezt leírtam, sajnos megintcsak arra kell jussak, hogy Proust viszont aktuálisabb, mint valaha – pedig az ő figurái többnyire arisztokraták, egy a Mann-féle polgáriságnál még korábbi korszaknak a XX. században ragadt relikviái. Mégis, ahogyan egy előkelő fogadás vendége úgy csinál, mintha viccet mesélne, mire az est háziasszonya úgy csinál, mintha nevetne – ez például tökéletesen leképezi azt, amikor valaki föltesz egy vicces posztot a Facebook-ra, valaki más pedig lájkolja. Van a felszínnek egy többé-kevésbé önjáró, kommunikatív mechanikája, és közben halvány gőzünk sincs arról, valójában mi történik mögötte – nemcsak másokban, magunkban se.
A legtöbb novellád azt az érzést keltette bennem, mintha bennük egy regény várna ugrásra készen. Lehetséges ez?
Valóban volt egy ilyen mozgás a Balbec Beach legutoljára készült szövegei, főleg A Herrgottssohn-portré és az Elefánt készülésekor, amikor észrevettem magamon, hogy egyre hosszabban kezdek írni. De valójában a rövidebb szövegeimnek is mindig van valami olyan ambíciója, hogy egy tágasabb regényvilág lehetőségét villantsák fel az olvasó előtt. A jövőre nézve is regénytervek foglalkoztatnak a leginkább, sajnos több is egyszerre – nem azért, mert egyébként ez jelenleg a legpiacképesebb műfaj itthon és a világban, hanem mert valószínűleg ez az író alkatomnak a legmegfelelőbb forma. Az már egy más kérdés, hogy sikerül-e felnőni ehhez a formához, és legalább egyszer beváltani azt, amit az utóbbi novelláim újra és újra megígérnek.
Legutóbbi beszélgetésünkkor még megvolt a paradigmaváltó Telep csoport, illetve, 2008-ban, a VIII. Európai Elsőkönyvesek Fesztiválján, képviselted Magyarországot a Repülési kézikönyvvel a XV. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon. Mennyiben változott meg az életed, amióta a Libri Kiadó szépirodalmi főszerkesztőjeként dolgozol?
Gyökeresen, pusztítóan és csodálatosan. Végtelenül leterhelő az a munkamennyiség, szervezés és egyeztetés, hajtás és hajtépés, ami a kiadói munkával együtt jár. Viszont abban a szerencsében van részem, hogy fantasztikusan jó szerzőkkel dolgozhatok együtt, akikkel közösen nagyon jó könyveket csináltunk az utóbbi években. Ezekre egytől egyig olyan büszke vagyok, mintha kicsit a sajátjaim is lennének.
Ráadásul úgy néz ki, az eddigiektől eltérő hozzáállásunkkal, azzal hogy másképp viszonyulunk a közönségünkhöz és az irodalomhoz, és más technikákat alkalmazunk a kettő összekapcsolására, lassan sikerül egy jóval szélesebb kör ingerküszöbét átlépnünk, megszólítanunk olyanokat is, akik eddig joggal hihették, hogy őket kihagyják a buliból. Amikor most április 11-én több mint ötszáz ember hallgatta síri csendben és csillogó szemekkel három friss kötetes költőnk, Simon Márton, Pion István és Sirokai Mátyás verseit a Corvintetőn, az pontosan megmutatta, hogy aki ma a „magasirodalom” vagy közelebbről a költészet iránti érdeklődés hiányára panaszkodik, és ennél nincs is több mondanivalója a piac és a könyvkiadás kapcsolatáról, annak először a saját készülékében kell keresni a hibát.
Ezek mind elképesztő eredmények, és erőt adnak az embernek ahhoz, hogy folytassa, amit elkezdett. Ugyanakkor világos, hogy mindezek mellett a saját írói munkámra nagyon kevés időm marad, ami nem kis fájdalommal jár. Ennek ellensúlyozására idén rögtön a Könyvhét után jól el is húzok Izlandra egy három hónapos alkotói szabadságra.
Mit csinálsz majd Izlandon?
Az Árni Magnusson Intézetnél pályáztam meg a Snorri Sturluson ösztöndíjat, amit íróknak, fordítóknak és irodalomtudósoknak szoktak magadni, hogy jobban megismerjék Izland kultúráját. Az én projektem kettős természetű: egyrészt körbejárom a helyi könyvkiadókat és kulturális szervezeteket, főleg olyan technikák után kutatva, amiket itthon is lehetne alkalmazni a saját irodalmunk itthoni és külföldi népszerűsítésére. Izland hihetetlenül pici ország, nagyjából háromszázezer lakossal, de a könyvipara pontosan ugyanakkora, mint a tízmilliós Magyarországé: egy elismert szépirodalmi szerző ott is ugyanúgy háromezer példányt tud eladni egy regényből, mint itthon. Ez persze egy csomó olyan körülménynek is köszönhető, ami itthon reprodukálhatatlan, mégis érdemes utánajárni.
A projekt másik fele pedig, hogy befejezzem a Víziváros című regényemet, amit már nagyjából egy éve forgatok a fejemben, néha-néha még írok is, de egyelőre főleg fejben. De az is lehet, hogy a végén egy hosszú elbeszélő költeménnyel fogok hazatérni, ahol a főhős heteken át nézi a jég vonulását a tengeren, aztán felgyújt egy magányos tanyát a vulkánok árnyékában.
Szepesi Dóra
A szerző portréját Szőcs Petra készítette.
