Megkérdeztük Dés Mihályt
Irodalmár, szerkesztő, lapkiadó és író, 1986 óta Barcelonában él. Magyarországon műfordító volt, lektor, kritikus és filmekben is játszott. Fordított Borges, Carpentier, Cortázar, Garcia Márquez, Vargas Llosa műveket. Korábban egy híres spanyol kulturális folyóirat, a Lateral kiadója és főszerkesztője, ma pedig budapesti író.
A Pesti Barokk nagyregény a nyolcvanas évek Magyarországáról, amikor a politikai viccek, a szamizdatok jelentették a közéleti aktivitást, és a fiatalok szerelmi bonyodalmak, barátságok bűvkörében éltek. Úgy tudom, több mint 20 éve belefogott már…
2008-ban kezdtem ezt a regényt írni, és azért kezdtem magyarul, mert megtaláltam egy 1988-ban, már Barcelonában írt regénykísérletnek az első fejezetét, egy agyongépelt kéziratot. A naplóbejegyzéseim szerint fél évig dolgoztam azon az egy fejezeten, nyelvi bravúrnak szántam, végül is ez lett a regény első fejezete. Olyan kompozíciót akartam, amiben egyszerre van egy pikáns, frivol találkozás egy nővel, amit a narrátor tudata vallásos élménnyé, epifániává nagyít, ugyanakkor megtöri ezt a 90 éves nagymama állandó jelenléte. Groteszk háromszög, kétféle szerelem, krúdys, szomoris, kicsit szecessziós nyelven, illetve annak a paródiája…
Tetszik, hogy minden fejezet egy kicsit más nyelven, műfajban, más kameraállás szerint mesél, és sokféleképpen lehet olvasni. Nagyon izgalmasak például a fejezetcímek, az általuk sugallt kompozíció, valamint a mottók, amelyek költői dimenzióba emelik a történeteket. A szerelemre visszatérve, mulattatott, ahogyan a pszichológiai aspektusát tárgyalja…
Az is egy paródia. Karinthynak van számtalan írása, amelyben a pszichoanalízist parodizálja. „Nem volt magának gyerekkorában egy háromfülű, vörös hajú nővel dolga? Mert hogy nem szereti a spenótot...” Ebben a fejezetben azt találtam ki, a Jelentések könyvében – a Jelenések könyve helyett –, hogy parodisztikusan adok elő különböző forma jelentéseket. Lektori jelentés, hivatali memó, spionjelentés és pszichoanalitikus formában. Ebben a főhős a pszichoanalízis zsargonját használja, és úgy adja elő a saját szexuális problémáját a szerelmével, minthogyha ő lenne a lány analitikusa. Mivel nem egy igazi analízist ad elő, hanem egy teljesen hülye helyzetet, ezért az egész, remélem, hogy vicces lett.
Kíváncsi lennék kik hatottak önre? Spanyolországban él, talán a spanyol mentalitás? A spanyol írók?
Nem az egyáltalán nem. Nekem kétféle nagy referenciám van. Nyilvánvalóan a nyelvi világban a magyar, – Krúdy, Kosztolányi, Mikszáth –, akikhez kötődöm. Mint regénymodell és tónus, nagyon fontos nekem Nabokov Lolitája. Persze, nem ugyanaz, bár itt is van egy idősebb férfi és egy fiatal nő. A szellem, a szarkazmus, a szerelmi szenvedély hasonló – ott pont fordítva, a Lolita, ha perverzen is, de egy kizárólagos őrült szerelem története, itt pedig van valaki, aki nem tudja bevállalni ezt, akármennyire odavan a nőért, akkor is az első sarkon lefekszik egy másikkal. Aztán Italo Svevonak a Zénó tudata nagy referencia számomra, az a szaggatottság, a neurotikus humor… De azért ez egy más konstrukció, remélem, hogy egyedi.
Ez az első regénye, és tudjuk, hogy Spanyolországban publikált novellákat. Az írás benne van a tervei között?
Nézze, én egész életemben írtam és az életművem spanyolul van, Magyarországon műfordító voltam meg kritikus, recenzióim jelentek meg. Alapvetően kint lettem író, csak nem szépíró. Nemrég kezdtem el novellákat írni. Igen, igen, ez nagyon felszabadító erővel hatott rám, ez az életemnek azt hiszem – a gyerekeim után – a legnagyobb fordulata, pedig hát azért már belevágtam egy-két dologba. Borzasztó nehezen, de élvezettel írtam. Az írás nagyon sok mindent fölszabadított bennem. Nyilvánvalóan nem azért nem írtam, mert nem tudok írni – az írás, olvasás a foglalkozásom, ehhez értek –, hanem neurotikus okokból nem írtam. Leblokkoltam, szabotáltam saját magam legjobb képességét. Tegyük hozzá, hogy ebben benne van egy jó tíz év pszichoanalízis, hogy föl tudjak hagyni a saját őrületeimmel és merjek azzal foglalkozni, amivel szeretnék. Nagyon nagy munka volt, közös munka és nekem nagy fejlődés, amiben talán az a pozitív üzenet, hogy az ember soha nincs leírva. 63 éves vagyok, most kezdtem új életet, és talán nem eredménytelenül. Tehát nincs olyan, hogy vége.
Engem szíven ütött ez a mondat, amit kiszedtek a hirdetésekben is: „Nem volt még egy nemzedék a földön, amelyik olyan jól érezte magát rosszul, mint mi …” Ez különös mondat, de igaz.
Igen, a regény egyik főszereplője mondja, de nem a narrátor. 20 évvel az események után, már a rendszerváltás idején, amikor visszatekint arra a korra, és akkor mondja ezt, láthatólag csalódva a jelenben. 2004-ből visszanézve mondja, hogy hát, bizony kicsit túlspiláztuk mi ezt az egészet, túl rosszul éreztük magunkat, de javunkra legyen mondva, jól éreztük magunkat rosszul. Szándékom szertint tehát a regényem egyfelől egy rossz közérzetnek a közvetítése, másfelől pedig egy ’pompásan’ rossz közérzetnek – mert nagyon intenzív élet volt az, nagyon színes, izzó.
Keveri a fiktív meg a nem fiktív szereplőket, vannak benne valós személyek, van, aki saját nevén szerepel.
Ezen kívül nagyon sokszor valós személyek, hihető de nem valóságos szituációban szerepelnek. A tényirodalom, a kulcsregény mítoszával akarok játszani, mert igaz történet nincs, hiszen abban a pillanatban, ahogy megírjuk, az már nem ugyanaz. Az emlékekkel is így vagyunk, te így emlékszel, én úgy emlékszem - az irodalom ilyen.
A borító is nagyon tetszik. Hogy jött az ötlet?
Pintér József tervezte, és azért tartom remeknek ezt a szimbolikát, mert sok mindent jelenthet, nem lehet tudni, hogy mi ez, popsi vagy két szív, esetleg más? A budoárosan bordó erotikus ábra egy szürke, falszerű sprőd alapra helyezve, remek. Azt sugallja, hogy nincsenek egyértelmű dolgok.
(Szepesi Dóra)
