Kemény Istvánt kérdeztük
Egy korábbi interjúdból tudható, hogy a verseskötetek esetében az első és az utolsó vers érdekel a legjobban. A királynál című legutóbbi kötetedben miért éppen az Elégiácska az első és a John Anderson éneke az utolsó vers?
Ez a könyv alapvetően érzésekről, érzelmekről szól. Vagyis inkább a szívhez szól, mint az észhez. Igyekeztem ezt a szerkesztéssel is hangsúlyozni. Egy verseskötet első versét mindig programversként is olvassuk, és nem akartam túlhajtani a programot, vagyis a könyv elejére valamelyik hosszabb, kifejtősebb verset tenni. Az Elégiácska rövid, és az elkeserítően rövid földi létről szól. Programnak elég ennyi. A John Anderson éneke pedig azért lett utolsó, mert most életem egyik legjobb versének érzem, és az utolsó sora (csinálok egy kis meleget, szívem) különösen alkalmasnak tűnt arra, hogy ne borzalmas komoran fejezzem be a könyvet: a földi lét ugyan tényleg elkeserítően rövid, de az akarat és a szeretet együtt otthonosabbá teheti.
A Szélsőséges dalocskával provokálni akartál egy választ – derül ki a Rapai Ágnes válaszverse kapcsán írott jegyzetedből. Az ún. közéleti verseidnél általában működik benned ez a jó értelemben vett provokatív, figyelemfelhívó szándék, így volt például a Búcsúlevél esetében is? Számítottál-e arra, hogy efféle visszhangja lesz annak a versnek?
Alapvetően egyik verssel sem voltak előzetes szándékaim (ez nem jellemző rám), azon kívül persze, hogy meg akartam írni őket. De később már sejtettem, és ki is derült, hogy provokatívra sikerültek. A Szélsőséges dalocska egyszerűbb eset. 2007-ből való, és arról az ártatlannak tűnő, de iszonyúan káros „lefasisztázzuk, azt' jóvan”-típusú játszmáról szól, ami évtizedek óta sérti és vadítja el/meg a nembaloldali embereket. A Búcsúlevelet is akkortájt kezdtem írni, de 2010-ben fejeztem be. Ekkora visszhangra nem számítottam. Jólesik az embernek, ha figyelmet kelt egy verse, de a Búcsúlevél sikerére nem vagyok büszke, nem tudok neki örülni. Mert nekem is az lenne az ideális, ha a hazával kapcsolatban nem merülhetne fel kétség. Ha eszembe se jutott volna verset írni arról, hogy nem tudok a hazámnak rendületlenül híve lenni, ahogy azt a Szózat elvárja. Hanem csak meg-megrendülve, kétségek között. A Búcsúlevél egy ilyen megrendülésből lett: az elmúlt huszonhárom (amikor megírtam, még csak húsz) szabad év közös csődjéből.
A hazai közállapotok kapcsán már a 2005-ös emlékezetes Ady-esszédben annak a bizonyos turáni átoknak a létezését érzékeled a környezetedben, magadban, s attól félsz, hogy „ennek az országnak vége, ez a nép eljátszotta a maga történelmi szerepét, igen, a gyermekeim másutt boldogabbak lesznek. De érvem kevés van a maradás mellett.”Újabb közéleti verseid aktuálpolitikai célzatú (fel)használásáról mi a véleményed?
Nem hiszem (és nem is akarom hinni), hogy kizárólag magyar jelenség lenne az, hogy kevés az érv a maradás mellett. Valószínűleg egy görög, egy olasz vagy akár egy japán is, ha felteszi magának a kérdést, hogy tulajdonképpen mért is itt akarom leélni az életemet, amikor ott van Tahiti vagy New York, akkor arra juthat, hogy nem is olyan fontos dolog görögnek, olasznak vagy japánnak lenni, sőt, inkább értelmetlen teher. Egy házasságban is felmerülhet: tulajdonképpen mért is nem válok el? Hiszen mennyivel vidámabb és szabadabb lennék... Egy napfényes vágyképpel szemben az unalmas evidencia, hogy görög, olasz, japán, magyar, vagy házas vagyok, mindig veszít. Vagy legalábbis hátrányból indul. Ezt a hátrányt pedig valamilyen közös jövőkép tudja ellensúlyozni. És ma Magyarországon szerintem az a fő baj, hogy ez a közös jövőkép vált bizonytalanná. Vagyis elveszőben van a bizalom – márpedig egy ország is könnyen úgy tud járni, mint egy bank: a hitelezők megijednek, és egyszerre veszik ki a pénzüket, és a bank összeomlik. És itt kapcsolnék vissza a kérdésed végéhez: a verseim aktuálpolitikai felhasználásával az a bajom, hogy szerintem a magyarországi aktuálpolitika sajnos az általános bizalomvesztésen alapul. Vagyis ha megírom például a Búcsúlevél című verset, arra szerencsétlen esetben azt mondhatja az egyik: na, ugye, megmondtuk, hogy ez egy reménytelen, ócska koszfészek, tehát el innen! És azt mondhatja a másik: na, ugye mondtuk, hogy ezek mind idegenszívű hazaárulók, húzzanak el innen a fenébe! De azért azt mégis erősen remélem, hogy a politikai-közéleti verseimmel több embert tudtam a közös jövőnkről való felelős és pozitív gondolkodásra bírni, mint ahányat elbizonytalanítottam vagy felháborítottam velük.
Hogyan éled meg a verseid, az új kötet ellentmondásos fogadtatását (a grandiózus őrlődéstől, az intellektuálisan üres allegorizálásig, a kommentezők megjegyzéseit inkább nem idézem)? Úgy tűnik részben a szakmát is, de a szélesebb olvasóközönséget még inkább megosztják újabb verseid. Látod-e ennek okát, magyarázatát?
Szerintem törvényszerű, hogy ha valaki kimerészkedik az irodalomból, és „közéleti” vagy „politikai” verseket is ír, akkor jóval többen fogják ismerni, szeretni vagy utálni, mint addig. Sok nem versolvasó is. A versolvasók pedig, akik eddig is ismerték, átértékelik az illetőt, illetve megpróbálják újra elhelyezni valahova. Most akkor ez még ugyanaz az ember?! Nem árulta ez el a Művészetet véletlenül?! Most akkor ez jobbos?! Vagy balos?! Vagy langyos?! A királynál című könyv verseinek a nagy része nem politikai vers, de tudomásul kell vennem, hogy bármikor bármelyikbe belemagyarázhatják a politikát, engem pedig például „szögbe ült kutyának” vagy egyéb állatoknak nevezhetnek. Nekem ennyit megér az, hogy nem fogtam be a számat, és arról írtam, ami nekem fontos.
A kötet első és utolsó verse kapcsán említetted a szív és az ész tartományainak eltérő élményvilágát. A Remény és az eredetileg a Bárkában megjelent Szempár és Elszámolás, de akár más versek kapcsán is úgy tűnik, a fentieken túl a téged mindig is foglalkoztató metafizikai kérdésekről is közvetlenebbül és világosabban vagy határozottabban akarsz szólni immár…
Nem látom magamat és a verseimet se kívülről, se felülről. A végső metafizikai kérdések, a végső titok olyasmi, amit emberi ésszel-lélekkel megközelíteni lehet csak, elérni soha. Ha úgy látszik, hogy mostanában pontosabban beszélek erről a megközelítésről, annak örülök, mint hiú költő. Mint ötven fölött járó ember, nem örülök annyira: mert lehet, hogy mindez csak annak a jele, hogy egyre közelebb járok a végső titokhoz....
(Elek Tibor)
Ajánljuk még:
Alaphang: a normalitás és a szeretet (Kemény István békéscsabai estjéről
