Ayhan Gökhan
Interjú Toroczkay Andrással
A nevedről mit tudsz? Honnan ered a családod?
A Toroczkay-ak Erdélyből származnak. Apa őriz – ha jól tudom – a tizenhetedik századból egy nemesi oklevelet, a kilencvenes évek elején volt divat a családfakutatás, akkori az oklevél is (mármint az eredeti másolata). Egyébként az elmúlt száz év meghatározó jelentőségű tanítóinak leszármazottja vagyok, már ami Kisújszállást illeti. Például a híres nyelvészprofesszort, Szathmáry Istvánt, mint sok mindenki mást is, dédnagypapám számtalanszor elverte mogyorófavessző pálcájával, ezelőtt jó sok évvel. Szathmáry meg nekem cserébe egyszer hármast adott stilisztikából. Persze, csak viccelek: nem ezért kaptam hármast. Hanem, mert szerelmes volt a nagymamámba.
Mit gondolsz a nemzedékedről? Dühöngő ifjúság? Az őrület romjaiban ténfergő, alkoholmámorban képzelgő? Észlelsz-e generációs problémákat, és ha igen, szerinted mik ezek, mik a bajok okozói?
Csak azt látom, hogy – mint az erdő szélén magukra hagyott házikedvencek – próbálunk túlélni. Amennyire én ezt tudhatom, senki nem dühöng különösebben, fejet hajtunk bárminek, ilyennek neveltek minket. „Engem is a rabszolgák szültek rabszolgának.” – ugye. Pedig lenne épp min dühöngeni. Ugyanakkor valahogy a dühöngést sem érezném hitelesnek. Menjek tüntetni, mert dühös vagyok, és akkor egy másik hülyegyerek ül a Parlamentben? Ráadásul minden nemzedék szereti a sajátját különlegesnek látni. Mi is. De szerintem harmadik világháborút sem kell feltétlen átélnie, elég ez a gazdasági válság, ahhoz, hogy a legszerencsétlenebb sorsú nemzedékek egyike legyen a miénk az elmúlt – mit tudom én – hatvan évben. Az őrület meg az alkoholizmus szerintem nem jellemzőbb ránk, mint bármelyik előttünk járó nemzedékre. De a helyzetünk az jó táptalaj rájuk, kétségtelen.
Az utóbbi időkben elszaporodott a haza-versnek elkeresztelt szöveg, sokaknak a politikai helyzet és a haza fogalma egy és ugyanaz. Ha szavakat kellene egymás mellé tenned a hazáról, mik lennének azok?
Szerintem röhejes, hogy kitalálták, hogy megint van ez a politikai költészet. Mintha eddig nem lett volna. Vagy mintha a politikai költészettel egy dolgot lehetne mondani. Szar az ország, a kisebbségeket elnyomják, most épp az az oldal van hatalmon, amelyik nem mi vagyunk. Félreértés ne essék, nem szeretem ezt a mai kormányt, de hiteltelen hirtelen legitimizálni egy dolgot, amiről évekig gondoltuk, hogy idejétmúlt, csak, mert most épp jól jön nekünk. És nem gondolom, hogy ez tudatos, és biztosan őszinték azok az emberek, akik most a politikai költészetbe beleszerettek. De ez akkor is vicces.
A hazáról, ha szavakat kellene egymás mellé raknom... Ez olyan, mintha egy festőtől azt kérdeznéd, mit csinálna, ha egy vázát látna maga előtt tele napraforgóval, és a vászonra színeket kellene felhelyeznie. Egyébként van a Napfényvesztésben egy vers, az a címe, hogy „Haza”.
Külön történetet lehetne kerekíteni az ideális olvasóról. Volt olyan versed, amire egy olvasótól kaptál levelet? Sikerült valakit az írásoddal felháborítani, elragadtatni? Szoktál gondolkodni az olvasóidon? Írás közben eszedbe jutott egyszer is, hogy majd azt ki olvassa?
Rendszeresen találkoztam egy időben olyan emberekkel, akik sírtak a Napfényvesztésen. És „sok” (egynél több) levelet is kaptam ugyanezzel a tartalommal. Értem, hogy miért, meg jól is esik, de ez ettől még furcsa meg zavarbaejtő. Nem tudok mit kezdeni vele. Volt már olyan versem, amit prédikáltak, volt, amit gimnáziumban tanítottak. Jó lenne ezekből több. Felháborítani nem nagyon igyekszem embereket, az a legegyszerűbb talán. Egyszer írtam a csúnya nőkről, azon felháborodott pár csúnya nő. Viszont hatni, meghatni szeretném az olvasókat. Az a célom, hogy éppen olyan legyen egy Toroczkay-vers, mint megnézni a Forrest Gumpot.
Egy ideig a Heti Válaszba írtál filmkritikákat. Miért hagytad abba? Szerinted Magyarországon eredményes a kulturális újságírás?
Azért hagytam abba, mert szóltak, hogy hagyjam abba. De tudom, miért. Azt hiszem, kezdtem unni, hogy a három premierfilm közül mindig azt kell választani, ami az újság olvasóinak érdekes lehet, és a szerkesztőség profiljába már nagyon nem fért bele a horror. A Tarantino-féle vérfürdő meg pláne nem. Egyébként végtelenül kedves, jó emberek és jó szakemberek dolgoznak ott, akikre mindig hálás szívvel gondolok. Még arra a lányra is, aki egyszer annyira kiborult az egyik kritikámon, hogy elsírta magát. Gondolom, ha a Népszabadságnak írtam volna, ugyanez lett volna velem és velük, csak pepitában.
Zenével is foglalkozol. Szoktad a verseidet dalszövegként olvasni, hogy működne alkalmanként az adott szöveg a színpadon?
Nem szoktam, és szerintem a dalszöveg, az nem vers, és viszont. Más szabályok érvényesek mindkét dologra. Az egyikben máshogy és máskor gáz például, ha hímrímre nőrím felel, vagy nem jön ki a szótagszám, mint a másikban. A népdalaink szövegei általában formailag rossz versek lennének versnek. Nagyon rosszul mutat sokszor jó dalszöveg zene nélkül. És ez nem azt jelenti, hogy rossz dalszöveg lenne, vagy alacsonyabb rendű, de hát a legtöbb zseniális filmzene (változtatások nélkül) is milyen idétlen, unalmas képek, történet nélkül.
