Megkérdeztük Závada Pált
Első drámakötetedről, a Janka estéiről beszélgetünk, melyben az elmúlt néhány évben keletkezett darabok kaptak helyet. De ha jól tudom, már jóval korábban kapcsolatba kerültél a drámai műfajokkal. Hogyan is volt ez?
Valóban, rádiójátékokkal, illetve prózai művek rádiós adaptációjával kezdődött ez a foglalatosság, még a kilencvenes évek közepén. Ezek között ott volt Gelléri Andor Endre önéletírása, az Egy önérzet története, illetve voltak saját művek, mint a Kulákprés című szociográfiám, majd a Jadviga párnája. Legutoljára A fényképész utókorából készült hangfelvétel 2007-ben – ez már egy hangra írt fölolvasószínház volt –, azóta nemcsak én szakítottam meg kapcsolatomat a közrádióval, hanem elsorvadt maga a rádiószínházi műhely is. Közben 2003-ban Léner Péter fölkérésére darabot írtam Mikszáth Különös házasságából, amelyet bemutattak a József Attila Színházban, 2006-ban pedig Móricz Erdély-trilógiájának két regénye, a Nagy fejedelem és A nap árnyéka nyomán készültem el Bethlen című darabommal, amelyet háromszor is színre vittek – Máté Gábor az Ódry színpadon (2007), Kövesdy István Marosvásárhelyen (2009) és Hargitai Iván az Új színházban (2010). Írtam még adaptációt Kosztolányi Édes Annájából – ennek bemutatójára ebben a hónapban kerül sor Tatabányán –, illetve Móricz Kivilágos kivirradtig című regényéből, ennek még nem volt bemutatója.
Mennyiben más a munkamódszer, ha saját regényből készül az adaptáció?
Az ember szabadabbnak érezheti magát – merészebben mellőzhetek cselekményszálakat, emelhetek ki és sűríthetek –, és az is előfordult, hogy több regényfigurát olvasztottam eggyé a színpadon. Viszont akár ott is kibonthatok jeleneteket, ahol a regényben nincs ilyesmi. De a legfontosabb, hogy az ember a saját prózáján a saját szakállára kísérletezhet az éppen szükségesnek látszó színpadi nyelv kialakításának lehetőségeivel – és mindig úgy próbálhatja elmozdítani a színpadi narráció, illetve a jelenet-megformálás módját, ahogy éppen célszerűnek látszik. Az persze sokszor csak a próbák során dől el, hogy célszerűnek bizonyult-e az elgondolás.
Az új kötetben olvasható darabok közül először a Magyar ünnep született meg. A rendező, Alföldi Róbert és a Nemzeti Színház felkérésére nyúltál hozzá Idegen testünk című regényedhez?
Igen, Alföldi Róbert 2008-ban keresett meg – nemcsak engem, hanem tízünket – azzal, hogy vegyünk részt a Nemzeti Színháznak a Biblia évében meghirdetett pályázatán, vagyis hogy írjunk színdarabot a Tízparancsolat egy-egy parancsolata jegyében. Volt egy megbeszélés, ahol elosztottuk, kinek hányadik jusson – én a harmadikat kaptam („Az Úr napját szenteld meg!”) –, de őszintén szólva, bármelyik jut nekem, feltehetően akkor is az Idegen testünkhöz nyúltam volna, megvoltak az ötleteim, hogy melyik esetben hogyan. Úgyhogy Alföldi végül is nem a regényem adaptálására kért fel, hanem színdarabírásra „az ünnep megtartása” jegyében – ez a fajta biztatás fölszabadítóan hatott rám, és formailag elég kevéssé hagyománykövető megoldást választottam. Egyrészt azzal, hogy az 1940-ben játszódó jelenetek közé nemcsak a múltban, hanem a majdani jövőben is játszódóakat iktattam. Másrészt pedig azért, mert szerepeltettem egy kart, amelynek a szövegét kötött formában írtam meg.
Az írásfolyamat egyik legnagyobb dilemmáját a regény többszólamúsága jelenthette, legalábbis számomra így tűnik. Már az elején megjelent előtted a kar mint lehetséges megoldás, vagy az írásfolyamat közben alakult ki?
Igen, a kar kezdettől fogva megvolt – sőt, kezdeti formában már a Bethlenben is jelen voltak a kar-tagok. Ez voltaképp abból az ötletből alakult ki, amit az utóbbi két regényemben a többes szám első személyű narráció jelent a prózaszövegben. Ennek színpadi megjelenítése – egyfajta narráció, ellenpontozás, beleszólás a jelenetekbe, összegzés – a kar. Csakhogy a Magyar ünnep esetében úgy véltem, legjobb volna, ha ez a kar énekelhetné a magáét, magyarán szólva a színdarabhoz komponáljanak zenét. Bella Máté lett a zeneszerző, a szereplőknek áriáik, a karnak kórusműveik születtek, úgyhogy ez a darab felerészben voltaképpen opera.
Sok szállal kapcsolódik a Magyar ünnep drámavilágához a könyv címadó darabja, amely döntően A fényképész utókora epikus szövetéből bomlik ki. Ennek egyelőre felolvasószínházi bemutatója volt a Vígszínház művészeinek közreműködésével. Hogyan született meg a Janka estéi?
Egyszer valaki – egy színházi ember – arról panaszkodott, hogy a már nem egészen fiatal, ellenben egészen kitűnő színésznőknek nincs elegendő jól eljátszható, nagy szerepük. Akkor eszembe jutottak az én Dohányos László nevű falukutató, illetve miniszter foglalkozású hősömnek az asszonyai. Kettejüket egybegyúrtam – belőlük lett Janka, aki már a Magyar ünnepben is szerepelt –, és megírtam egy kamaradarabot. Elsősorban női, másodsorban férfi főszereplővel, és egy kis létszámú karral, amely az összes mellékszerepet eljátssza – amellett, hogy a kar egyéb feladatait is ellátja, továbbá énekel és zenél. Mert hogy ez is kóruséneklős-zenés előadás – egyszer már ki volt próbálva Pécsett a Nyílt fórum fölolvasószínházi előadásán Hegedüs D. Géza vezényletével, és jól működött, Keresztes Tamás remek dalokat komponált, zongorázott és énekelt hozzá.
Első regényed, a Jadviga párnája alapján már korábban készítettél rádiójátékot, és a Deák Krisztina által rendezett film forgatókönyvének megírásában is közreműködtél. 1997-ben jelent meg először a nagysikerű opus, vagyis több mint másfél évtized telt el azóta. Mennyiben befolyásolta munkádat az időbeli távolság? Változott-e viszonyod a regény anyagához?
Annyiban mindenképp, hogy a színpad szemszögéből kellett újra szemügyre vennem, és az egészen különös dimenzió. Aztán az eltelt idő alatt az ember óhatatlanul más hangon – de legalábbis részben más hangon – beszél már. Az is befolyásolt, hogy tudtam, ez is zenés darab lesz, és hogy a zenét Szokolay Dongó Balázs komponálja, aki egyébként hozzám hasonlóan tótkomlósi, ezért Békés megyében ismerik a legrégebb óta, de már a fővárosban, országszerte, sőt nemzetközi színpadokról is. Eredetileg az Új Színház megbízásából írtam meg a darabot, de miután az ismert fejlemények miatt onnan el kellett hoznom, az Orlai Produkció állította színpadra a Belvárosi Színházban Hargitai Iván rendezésében.
Ez esetben azt gondolom, hogy a regény naplószerűsége, a különböző szövegrétegek és cselekményszálak egymáshoz való viszonya lehetett a legnagyobb feladvány. Hogyan tükröződnek a színpadi változatban az említett attribútumok?
Megpróbáltam olyan színpadi adaptációt fölajánlani az alkotótársaknak, amely a színpadi sűrítésnek is, a részletek kibontásának is több műfajban kínálhat lehetőségeket. Lényegében mindvégig jelen van a teljes szereplőgárda, és szoros kapcsolatban reflektálnak egymásra.
Hogyan segítenek ebben a zenei betétek, a kórus megnyilvánulásai, illetve a Ladányi Andrea által koreografált mozdulatsorok, melyek egyaránt hangsúlyos funkciót kapnak a darabban?
Mindnyájan arra törekedtünk, hogy a megszólalások, a zenék, a mozdulatművészet aktusai – a mindezt egyszerre megjelenítő, éneklő, táncoló színészek szerepformálásai – erősítsék, ne pedig kioltsák egymás szólamait. Ennek összehangolásában persze mindig a rendezőé a legnagyobb felelősség, de nekem mint szerzőnek is folyton önvizsgálatot kell tartanom, hogy mikor mennyire teszek alkalmas ajánlatokat az előadásnak, és mikor kell módosítani vagy húzni, kidobni, vagy egészen mást találni ki.
Ami a drámák bemutatóit illeti, hogyan látod, mennyire vannak összhangban a rendezői megoldások a szerzői elképzelésekkel. Megírás után elengeded a művet, a rendezőre és az alkotókra bízod, vagy részt veszel a próbafolyamatban?
Hogy mikor mi felel meg a színpadon, ez sokszor csak menet közben derül ki – amikor vagy jelen van épp az ember, vagy nincs. Onnantól már a többiekben meg a szerencsében kell bízni. Hogy az ember meddig kíséri nyomon a saját darabját – az a rendezőtől, a munkatársaktól, a színészektől is függ. De szerintem mindenképp ajánlatos elengedni a darabot, és jó bízni az alkotótársakban – hátha még jobban elvégzik a maguk dolgát, mint a szerző, és akkor mindenki jól jár.
(Ménesi Gábor)
Ajánljuk még:
Megkérdeztük Keresztury Tibort
