Megkérdeztük Tőzsér Árpádot
A Kossuth-díjas költő a szlovákiai magyar irodalom doyenje 2012-ben új verseskötettel jelentkezett. Sokszor tapasztalom, hogy az élete delén túljutott szerző már nem törekszik igazán új művek megírására, hanem az eddigi életművét rendezi. Érdekesnek tartom, hogy Ön az idén is vadonatúj versekkel jelentkezett. Hogyan született ez a könyv „életszervezési” szempontból?
„Életszervezés” – na, ez kitűnő szó, utalhat akár az általunk bűnösen elhanyagolt ún. „életfilozófiákra” is, Nietzschére, Bergsonra. Az ember (és élete) az anyag és szellem között harmadik minőség, nem közvetlen függvénye ama két másiknak, tehát „megszervezhető”, tartották ezek a neves gondolkodók. Fokozottan érvényes ez az állítás a meghosszabbított emberi élet azon plusz részére, amelyet a fejlett orovostudomány adományozott a mai idősebb korosztályoknak, s amely teljességgel fehér folt, ismeretlen kiterjedése életünknek. Városainkban gyakran látunk japán vagy amerikai turistacsoportokat: csupa idős ember, térképpel a kezükben, érdeklődést színlelve, de tulajdonképpen tanácstalanul ténferegnek meghosszabbított életük vákuumában. A jóléti társadalom szociális hálójának köszönhetően ez a plusz életszakasz, a konzumnyugdíjas akaratának, élan vitaljának, s egyéb kondícióinak megfelelően valóban tetszőlegesen alakítható, még plusz-verskötetek is kitelnek belőle.
Én komolyan beszélek. Új kötetének a címe Fél nóta. Két részből áll, az első rész A gyöngykapu kitárva… címet viseli, alcíme pedig: J. S. Bach: 140. kantáta. A második rész Visszatekintés a csillagokból, ezt Danténak szenteli. Egy interjújában Bach mellett Vonnegutot említi, mint ihletőt; ők ketten egymás mellett? Kissé különös! Ég és föld.
Én is komolyan beszélek. Ég és föld! Ez megint jól feladott labda. Weöres Sándor így ütné le: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra. A létrát lehet ide támasztani, oda támasztani, játszani vele. A Fél nóta felerészt szomorú valóság, felerészt játék („nagyon komoly játék” persze). A gyöngykapu kitárva…ciklus versei drámai számvetés élettel, halállal, készülés a nagy útra, Bach „gyöngykapuján” át. Aztán a szomorú konzumürge áthaladva a „gyöngykapun”, úgy tapasztalja, hogy – mintha misem történt volna – él tovább, hogy nem sikerült meghalnia. Eljátszik tehát a Vonnegut-i ötlettel (aki szintén átment a „gyöngykapun”, az orvosok hozták vissza az agyhalálból), hogy a túlvilágon interjúkat, riportokat készít híres emberekkel: a Visszatekintés a csillagokból az evilági létnek egy más távlatú, többnyire játékos-ironikus-bölcseleti szempontú újra-szemlézése.
Nagyon tetszik a verseiben, hogy a szépség és emelkedettség mellett humor is van bennük. A kötet második része groteszk és ún. badar műveket tartalmaz. Úgy gondolja, humor nélkül elviselhetetlen volna az élet, s főleg az öregség, mert a humor az élő szervezet önvédelmi stratégiája? Mi táplálja a humorát?
Az „önvédelmi stratégia” jól hangzik, de azt hiszem, rám nem érvényes. Én egyszerűen azért „humorizálok”, mert már megengedhetem magamnak. Tragédiának nézed? nézd legott komédiának, s múlattatni fog, mondja Madách. Amíg az ember részese, legtöbbször szenvedő alanya a tragédiának, addig ritkán tudja azt komédiának nézni. A humorhoz, iróniához kell bizonyos védettség, időn túliság és főleg távlat. Csak az öregség távlatából látjuk, hogy aktív életében mennyi őrültséget csinál az ember, milyen felesleges kanyarokat tesz, ismétel feleslegesen, s milyen kicsinyesen gonosz tud lenni. S csak az öregség időntúliságából visszanézve tudunk mindezen mosolyogni, nevetni, hahotázni.
Nemrégen új, terjedelmes verskompozíciója jelent meg a Bárka c. folyóiratban. Címe Fogadó az Utolsó szóhoz, témája a csehszlovákiai magyarok 1947-es kitelepítése, Csehországba deportálása. Amennyire én tudom, ez az esemény nem volt éppen komédia, s ráadásul a gyermek Tőzsér Árpád szenvedő részese is volt, a kompozíció mégis iróniára, szatírára van hangolva.
Az esemény hírhedett hőse Edvard Beneš, akit az egykorú legfelsőbb politikai körökben csak „kis francia sakálként emlegettek” (franciának gondolták, mert kitűnően beszélt franciául), nos, ez a cseh-francia sakál nem érdemel mást csak iróniát, szatírát, gúnyt. Vagy még azt sem. Koncsol Laci barátommal megfogadtuk, hogy addig nem halunk meg, amíg el nem zarándokolunk prágai sírjához, s le nem vizeljük. Tulajdonképpen mindössze ennyit érdemelne tőlünk. Úgyhogy az iróniával, szatírával nagyon is túlbecsültem. Ami pedig az én személyes érdekeltségemet illeti a dologban: nem véletlen, hogy most, közel hetven év elteltével írtam meg a történetet. Most már tudtam kicsit szabadabban kezelni, távolabb tartani magamtól a témát. Annyira, amennyire a művészi alakítás megkívánta. A direkt vallomás fékezhetetlen fájdalma és dühe az epilógusban tört ki belőlem. Remélem, nem okoztam vele túl nagy kárt a „művészi alaptervben”.
Váltsunk témát! Tudom, hogy a naplóiból is készül már a harmadik kötet, a 2001-2003-as éveket fogja felölelni, s már részletek jelentek meg belőle a Palócföldben, az Alföldben, az Irodalmi Szemlében, a Kortársban. A nyáron olvastam Szabó Magda Liber mortis című terjedelmes naplóját, amit férje halála után írt, ám nem csak gyászmunka ez, Szabó Magdában Szobotka Tibor életművének gondozása, annak méltó helyre kerülése tartotta sokáig a lelket. Nagy hatással volt rám a könyv, sokszor az volt az érzésem, hogy az úgynevezett túlvilág valami éltető fénnyel ragyogja be az evilágiakat, az itt maradt alkotókat. Mi a véleménye erről?
Mert ami volt, annak más távlatot ád a halál már, ugye? Azt hiszem, nemcsak a filozófia a meghalás gyakorlása (Szókratész mond valahol valami hasonlót), hanem közvetve vagy közvetlenül az irodalom is. Azonban míg él a szerző, nem vesszük komolyan a fenekedését, keserű dolog, de így van: meg kell hozzá halnia, hogy hiteles legyen, amit az innenső világon a halálról, az életről mondott. A naplót meg sokan egyenesen a halálra való felkészülés műfajának tartják. Füst Milán írja: „Minden nap elkészülni evvel a naplóval annyi nékem, mint elkészülve várni a halált. – Most lehet! – Most elkészültem! – Csakhogy: egy mondatot ketté fog vágni – csonkán fog itt maradni!” Írjuk a naplónkat, s a majdani csonka mondatra gondolunk, s egyszerre látjuk magunkat jelen és múlt időben. A jelen a naplóban az éppen múlttá váló most. Egyetlen más műfajban sem érhető tetten ez a metamorfózis: az epika, a dráma, a líra minden más formációja a már lezárt múltból merít, a napló anyaga viszont tulajdonképpen maga a jelen-múlt metamorfózis. Amit leírunk pont azzal válik múlttá, hogy leírjuk. És sohasem tudhatjuk, hogy nem épp az utolsó, a majd csonkán maradó mondatot írjuk-e. Ezért valamiképpen minden napló „liber mortis”, halottas könyv, Sírontúli emlékirat, mint Chateaubriand regényes önéletrajza. Naplóim harmadik kötetét egyébként épp a napokban adtam le a Kalligram Kiadónak. Éji konkoly gyökere lesz a címe.
Nemrég tudtam meg, hogy új e-mail címe van, s bele van építve Ezra Pound neve. Miért éppen Ezra Pound-é?
Mert költőként sokat köszönhetek neki. Tőle tanultam meg, hogy nem csak képeket, hasonlatokat szabad a nagy ősöktől kölcsönözni, hanem hogy úgy mondjam: makrostruktúrákat, összefoglaló világvíziókat is. Mert ugye köztudott, hogy az ő cantóit Dante, illetve az Isteni színjáték motívumai fogják össze, és eddig még senki sem vádolta meg epigonizmussal. S Poundtól tanultam meg azt is, mi a szerepük, milyen súlyuk, jelentésük lehet az idegennyelvű szövegátvételeknek. Az ő kínai, héber sőt magyar vendégszövegei bátorítottak rá a hatvanas évek közepén és végén (elég későn jutottam el hozzá!), hogy bátortalanul cseh, szlovák és lengyel nyelvű szövegeket adaptáljak a verseimbe. S még hosszan folytathatnám, mi mindent tanultam az iskolájában. Most (nagyon későn!) törleszteni akartam hát valamit az adósságaimból, pontosabban: emlékeztetni akartam magamat a vele szembeni adósságaimra, s beleépítettem a nevét a mindennap használt e-mail-címembe.
(Szepesi Dóra)
