Beszélgetés Farkas Wellmann Endrével
Ez az elismerés egy prózaíró nevét viseli. Miután FWE is írt és publikált prózát, adódik a kérdés: tervez-e újabb prózai műveket, vagy a kitüntetést (Erdélyi Magyar Írók Ligája Méhes György-nagydíja) hozó lírai műfajnál horgonyzik le?
Tényleg van egy befejezetlen prózai munkám, amit több mint tíz éve a fiókomban tartogatok. Nem merem vagy nem tudom befejezni, hiszen ez egy filmforgatókönyv lenne, nem találom hozzá a megfelelő befejezést. De arra is rá kellett jönnöm, épp e könyv kapcsán, hogy tulajdonképpen a líra áll igazán közel hozzám, a képek, a hangulatok valahogy fontosabbak az életemben a történeteknél.
Egyáltalán, melyiket tekinti az erdélyi irodalom igazi – vagy legsikeresebb – műnemének a négy közül (líra, próza, színpad, értekező próza) – akár Trianonig , akár csak a második világháborúig visszamenőleg.
Épp a fentiekben mondottak miatt számomra a líra tűnik az igazi műnemnek, örökérvényűbbnek tartom bárminél. Számomra az ókori klasszikus líra is ugyanolyan friss tud lenni, mint a kortárs; a prózában, pláne az epikusban, a történetmesélés mögött mindig valami szándékoltságot érzek. A korhoz, a konkrét időhöz való kötöttséget rosszul viselem, hiszen, ami megtörtént, az máshogyan is történhetett volna.
Lírai énjének Néróval való önként vállalt azonosulása hátborzongatónak tűnhet egyesek számára. Gondolt-e ennek a szerepnek további, vagy átfogóbb, esetleg más műfajú (pl. dráma) továbbgondolására?
A dráma kétségtelenül benne van a Néró-történetben, ráadásul a mai Európa drámája. Számomra ez sokkal hátborzongatóbb, mint a Néróval való azonosulás. Gondolkodtam a dráma-változaton is, lehet, hogy érdemes. A verseskötet valóban a „lírai” Nérót mutatja fel, de a hozzá kapcsolódó drámai lehetőségeket nem lehetett teljesen kijátszani ebben a formában.
A díjak mindig polémiákhoz vezetnek – mit gondol, jól működik-e a magyar értéktudat, azok kapják-e az elismeréseket, akik leginkább megérdemlik. Nem ebben az esetben, hanem általában – vagyis: igazságosak-e a díjak általában véve. Mindenki, aki megkap egy díjat, megérdemli-e – és mindenki, aki megérdemelné, kap-e díjat? Hogy látja ezt Erdélyben, Magyarországon és a nagyvilágban.
Mivel idén én is érintett vagyok, nehéz válaszolnom erre a kérdésre. De az a véleményem, hogy nem feltétlenül igazságosak az elismerések, és ez valahol szükségszerű. A díjak kiosztásában mindig érvényesül egy szempontrendszer, amelyet a díj kiosztója állít fel, és az elbírálást is befolyásolja a díjosztó kritériumrendszere és szubjektivizmusa. Ez valahol nagyon is természetes, hiszen, ha azt mondom, hogy nem találom minden esetben korrektnek az egyes díjak kiosztását, ez ugyanolyan szubjektív vélemény, mint azoké, akik az egyes kitüntetéseket odaítélik. De nagy fájdalmam az, hogy például Fodor Sándor nem kapta meg a Kossuth-díjat. Ezt szégyellnivalónak érzem. Nekem nagyobb élmény volt mindenképpen a Csipike, mint az Indiántánc... s a magyar kultúra szempontjából is fontosabbnak érzem.
Jelen életformáját inspirálónak tartja-e (Babitstól Németh Lászlóig vagy Szentkuthy Miklósig irodalmunk sok-sok jelese volt középiskolai tanár), vagy úgy érzi, inkább gátolja annak megvalósításában, amit saját magától vár?
Is-is. Egyrészt a tanár nem maga válogatja meg a tanítványait, másrészt pedig a tanítás folyamata behatárolt. Szóval, nem azoknak tanítom és nem azt, akiknek s ahogyan szeretném. De vannak olyan tanítványaim, akiknek nagyon sokat köszönhetek. Én is sokat tanulok a diákjaimtól, rám pedig ösztönzően hat, hogy haladni látom őket. Egyszóval, jó barátaim vannak közöttük. Az iskola mellett még átlagban napi nyolc órát foglalkozom velük, az irodalmi körünkkel, az egyesületünkkel, a versenyekkel ahhoz, hogy egyensúlyban érezzem a dolgokat.
(Szőcs Géza)
