„Szélcsendet vetni, szélcsendet aratni”
Halmai Tamást kérdeztük
Neveddel irodalomtörténészként és kritikusként, illetve költőként egyaránt találkozhatunk. Mennyiben gondolkodik és ír másképp az a lírikus, aki az irodalomtudomány- és elmélet területén is otthonosan mozog? Másképp olvas és bírál az a recenzens, aki költőként is rálát a vers működésére?
A különböző területek s a hozzájuk tartozó, eltérő módszertanok és észjárások esetemben jótékonyan kiegészítik egymást. Az irodalmár-háttértudás (megtámogatva némi exmagyartanári tapasztalattal) ösztönzi is, felügyeli is a versfarigcsáló műveleteket; a verselemző munkálatokban pedig a poétikai eszköztár belső ismerete működik közre készségesen. Mindez csak annyit jelent, hogy többnyire könnyen írok – persze nem feltétlenül jót s jól.
„Nemes Nagy Ágnes, Székely Magda, / Tóth Krisztina, Szabó T. Anna / s Rubljov és Vivaldi hitével / Gergely Ágnes, Vasadi Péter, / áll még a láthatatlan város, / lakói nem költöztek el, / Babits Mihály, Pilinszky János, / Pascal, Hölderlin, Rilke, Weil” – olvashatjuk A láthatatlan város című versedben, amelyben megnevezed azokat az elődöket, akik igazodási pontot jelentenek számodra. Hogyan látod saját lírikusi praxisodban továbbgondolhatónak a felsorolt alkotók által képviselt tradíciót?
A klasszikus versformák és a metafizikus kérdések iránti fogékonyság (illetve elfogultság) óhatatlanul bizonyos hagyományokban helyezi el a betűvetőt. Erre próbált – a hódolatos hála hangján – utalni az idézett vers. A kérdés pedig, amelyet feltettél, állítássá nem faragható dilemmát rejt: folytathatóak-e egyáltalán az ilyes tradíciók. Tudni nem merem, csak remélni tudom. A többit az angyalokra (és az olvasó angyalokra) bíznám.
Jól tükrözi ezt az irányvonalat új verseskönyved, a Szilencium is, amely sok szállal kapcsolódik a megelőző kötet, a Kalligráfia anyagához. Hogyan, milyen koncepció mentén rendeződtek el az elmúlt három évben keletkezett versszövegek?
A Szilencium szerkezete aránylag egyszerűnek mondható; voltaképpen három karcsú kötetet komponált benne eggyé a műkedvelő vakbuzgalom. Az első rész (Japán zsoltár) a távol-keleti kultúrák előtt tiszteleg (2009 őszén nagyjából két sűrű, boldog hét alatt születtek az ide tartozó versek). A második egységet egy hangjáték (Emma és Emil) alkotja; drámai jambusok két kallódó-reménykedő kisgyerek szájából. A Kalligráfiát közvetlenül folytató versanyag (Madárlátta angyal) került a kötet végére; talán azért is, hogy a már készülőfélben lévő harmadik verseskönyvet bejelentsék.
Kritika- és esszéköteteid ugyancsak jól tükrözik személyes kánonodat, csakúgy, mint monografikus igényű munkáid, melyeket Takács Zsuzsa, Székely Magda és Vasadi Péter életművéről írtál. Az utóbbi bevezetőjében hangsúlyozod – de a korábbi két kötetre is érvényesen –, hogy bár munkád az életmű minden szeletére figyelmet fordít, mégsem tudós monográfia. Milyen problémákkal szembesített a három életmű megközelítése?
Nem illik s nem is szokás ilyesmit bevallani, de mit tegyünk: komolyabb problémákra nem emlékszem. Örömre annál inkább: jóleső érzés volt újra- és végigolvasni két csodálatos költői életművet (a Takács Zsuzsáét és a Székely Magdáét), s Vasadi Péterről írt esszéim-kritikáim egyberostálása is kedves elfoglaltság volt. Olvasni a nyelv gondolataiban: katarzisokkal csábító mulatság.
Milyen irányban tapogatózol tovább? Min dolgozol most?
Kis Gergely Ágnes-monográfiám (újabb egyszerű könyv egy újabb nagyszerű költőről) még ez év végén napvilágot lát a Balassi Kiadó gondozásában; további kézirataim (Rába György-zsebmonográfia, esszé-kritika kötetek, prózai és verses munkák) részint megjelenés előtt állnak, részint kiadót keresnek. De megvannak, most már nélkülem is.
Mostanság – immár nem önhitt irodalmárként, hanem önfeledt olvasóként – a teológiai, a költészeti, a populáris és a spirituális szöveghagyományok közös eredője érdekel. Hogy mi köti össze Pascalt és Babitsot és Bradburyt és Hamvast. Ha pedig netán semmi, hol számítottam el magam, hogy ez jött ki végeredményül. Neil Gaiman városi tündérmeséit Simone Weil törődött hitbölcselete felől olvasni: katarzisokkal csábító…
Egy mondat sajkájába csak akkor érdemes beszállni, ha abban már ott ül az angyal. Írni ezután már csak akkor szeretnék, ha nincs más választásom. Ha a rajtam belül álló okok elháríthatatlannak mutatkoznak. S akkor is abban a tudatban, hogy nem írni, hanem szeretni kellene. Vagy legalább megpróbálni, végre. Könyveket írunk és olvasunk a helyes életről, mert ha egy pillanatra abbahagynánk az írást-olvasást, élnünk kellene, s kiderülne, hogy az nem megy.
Ezen felül sok Monteverdit és Debussyt és Kurtágot és esti csendet kell hallgatnia az embernek (tekintsük munkahipotézisnek ezt az alkalmi öndefiníciót), hogy bűntudata – ezért, azért, mindenért – legalábbis néhány taktus idejére ne jusson szóhoz.
Szélcsendet vetni, szélcsendet aratni – a lehetetlen küldetések halmazából, összefoglalva és elmismásolva a választ, ezzel a naiv projekttel rokonszenvezem.
(Ménesi Gábor)
