Megkérdeztük Darvasi Lászlót
Keresetlen egyszerűséggel nevezik a novella nagymesterének, a mágikus realizmus képviselőjének, aki megkerülhetetlen a kortárs magyar prózában. Legújabb könyve, a Vándorló sírok az utóbbi 6-7 év elbeszéléseit tartalmazza.
„A Darvasi novella nem rövid történet, hanem teljes világ, a hiányzó dolgok gazdag tárháza.” – olvasom a fülszövegben. Egyetértek. A bibliai vagy egyéb történelmi időben játszódó elbeszélései annyira érzékiek, mintha akkor írta volna valaki. Mintha festményeken megmaradt életképek elevenednének fel – vagy éppen mi kerülnénk oda. Hiányzó dolgok tárháza? Persze! Miért is gondolnánk például Jézust „kerti csavargónak”, vagy miért jutna eszünkbe az a sírásó, aki neki ásta a sírt – egyébként hiába, hiszen sziklasírba tették –, és még annyi sok furcsa történet, alak. Honnan veszi ezeket a témákat, közegeket?
Olyik novella kiszakad, s gyakorlatilag egy-két óra alatt megszületik, mert aztán már csak tisztogatni kell, másokat pedig évekig írok. A Jézus-novellákhoz sok kulturális földerítés is kellett. S persze a spanyol történetekhez is. Az mindig egy nagyon szép történés, amikor régmúlt korokat kell fölépíteni, kulturálisan, a minennapi élet szintjén, az akkori ember működésének a lelki szintjén. A téma pedig jön, nem kérdez. Nem könyörög. Az igazi téma általában berúgja az ajtót. Szóval nem veszem én a témát. Nem is keresem, jóllehet várok rá. És akkor persze azt is lehet kérdezni, hogy a várakozás nem keresés-e. Odajön hozzám egy mondat, valami villan, vagy, mondjuk, látom a fölakasztott Júdást, a testet lengeti a szél, a földön a garasok, és arra gondolok, valami nem stimmel. De mi nem stimmel. És aztán hat évig várok, hogy meg tudjam írni. Vagy hogy Péter, a kőszikla analfabéta, diktálja a finom kis Márknak az evangéliumot. Ez akkor micsoda tett, lehetőség egy elbeszélésben. Sugallmazottnak lenni, és elzártnak lenni. Nagyon sokszor előfordul, és nyilván nem csak velem, hogy menetközben a cél módosul. Mellékszereplők főszereplőkké válnak. Mellékszálak pedig megizmosodnak. A vége az, hogy a vége mindig más lesz, mint amit akartál.
Emelkedettség, idill és drasztikus váltások jellemzik a szövegeket. Az olvasó minden mondatánál elámulhat, olyan pontosak. Kovács András Ferenctől hallottam, hogy a vershez szavak kellenek, a prózához meg mondatok. Mi a véleménye erről?
Hát igen, a vers mindig befelé tör. Az origó erős óhaja. A mozdíthatatlanság óhaja. A végpont, az ennél nincs tovább óhaja. A próza meg járkál, szöszmötöl, hol a kertek alatt sompolyog, hol az emelvényen tündököl, hol meg olyan, mint egy kikapcsolhatatlan darálógép, némelykor pedig ballag egy néptelen utcán, hogy aztán megláthasson egy békebeli redőnyt, félig fölhúzva, amiért érdemes volt az egész várost bejárni. Az már szinte közhely, hogy Ottlik azt állította, a mondat volt először, és nem a szó. A jó mondat mindig valamiféle kegyelmi helyzet adománya. A jó mondat is kiszakad, vagy egyszer csak, hosszú munka után, lesz. Ott van előtted egy jó mondat, különleges érzés. De jó mondat úgy is van, hogy nincsen. Olvasol egy pattogós, rakkolós, leegyszerűsített nyelven cselekményező epikai bekezdést, és ugyan egyetlen mondatot sem tudnál kiemelni, de azért tudod, hogy a jó mondat ott van. Benne van sok kalapácsütés között. A szürke, katatón sorok között. Mert a szöveg szétszedi a lelked. És ha szétszedi, akkor benne van a jó mondat. Most jutott az eszembe, a jó mondat kicsit mindig olyan, mint az ismerősöd. Vagy valahonnan ismered már. És persze az a jó, ha nem tudod, honnan.
Krasznahorkai, aki hosszú mondatairól híres, azt mondta az amerikai felolvasóestjén, hogy a pontot csak Istennek van joga kitenni. Mit szól ehhez?
Nem osztom Karasznahorkai Laci apokaliptikus kultúra-vízióját, ami szerint, például, az irodalom már halott, csak mi – írók, olvasók – nemigen akarjuk tudomásul venni. A pont kirakása nem isteni attribútum. Istennel vagy Isten nélkül rakjuk ki a pontot, mindegy is. Nem hiszem, hogy az ember élete felügyelhető lenne, ama képessége nélkül, hogy valamit radikálisan fel ne számolhasson, hogy befejezzen vagy megszüntessen. A halálbüntetés például elég erős pont. Érdekes módon mindig a magukat kereszténynek vallók propagálják, amikor valami szörnyűség történik a szomszéd udvarban. Ha hiszünk abban, amit Jézus mond, akkor a legszörnyűbb bűn után is meg kell adni a megváltás, a megtérés lehetőségét. És nem az adófizetők pénzén merengeni. Pédául. Jó, amit felszámolsz, annak soha sincsen vége igazán. Minek van, minek lehet igazán vége. Minden befejezés magyarázatra szorul. Akkor meg?! Nádas is azt mondja, hogy a halál – ami azért meglehetősen nagy és kövér pont – nem az élet befejeződése, ahogy a születés sem igazán az életünk kezdete. De viszont. A pont remény is. Nem kezdhetsz el mondatot, szerintem úgy, hogy ne tudnád, előbb-utóbb ki kell rakni a pontot. A legkisebb pont is legalább akkora, mint Isten. Tehát nem látja. Szerintem nem látja. Csak ha jól raktad ki, beleesik, mint egy kútba. És benne lesz.
Idézek egy Istennel kapcsolatos paradoxont a könyvből: „Korábban azt magyarázta, hogy ami közel van, bepiszkít, elront és meggyaláz. Isten is a távolságával gyógyít és ad reményt, bármennyire is érezzük a közelségét.” Ez egy kicsit ugyanazt jelenti, mint az a mondat, ami a hátsó borítóra került: „Akkor vagy, ha hiányzol” – mit jelentsen ez a titkos üzenet?
Nem tudom. Talán csak annyi, hogy a hiány a létezésünk egyik adekvát formája. Miközben persze az is hiányozhat, ami nagyon közel van. Hát nem tudom, tényleg. Hiszen még a halálunk sem a miénk.
Nagyon tetszik, hogy a történeteken túl – ismét egy hiányzó dolog! – mintegy testetlenül jelen van egy beszéd-olvasás-írásbeliség-írástörténet is. Fontosak a jelek – legyen az a víz fodrozódása, vagy az álló levegő, de maga az írásjel is: írnak tört ágak a szélbe, az éjszaka testébe, aztán mintha a vér írt volna a nő ruhájára, és nyílvesszők záporával a muszlimok versekkel írják tele az eget. Ezenkívül szereplői verset írnak, regényt... Miért olyan fontosak a jelek?
Talán Mallarmé mondta, hogy a világ dolgai azért vannak, hogy jellé váljanak. De lehet, hogy Borgestől olvastam. Nem tudom. Nagyon szép, kétélű, szimbolista állítás. Miközben én egy egyszerű író tekintem magamat, úgy vélem, a világ dolgai azért vannak, hogy lássam őket, a tapasztalásunkból pedig folyamatosan, napra nap erőt gyűjteni, enyhén szólva heroikus vállalkozás. Mindent látni akarok, ami észlelésre és figyelemre érdemes, vagy nem érdemes, ezért vagyok író, a figyelmnek első igazi formája pedig, nem is a gondolat, hanem a nyelv. Aztán akadozó, bizonytalankodó beszéd. Majd pedig az írás. Ennyi csak a dolog, vagyis hogy én jobban, teljesebben létezem, ha ki tudom mondani, ha ábrázolni tudom a világot, a dolgait, a fuvallatait, a lélek működését. Írói hübrisz. A jelek arra szolgálnak, hogy kapcsolatot találjunk azzal, ami az élet. Ennyi, szép nagy közhely, ha jól értem magam.
„Néha valóban az az érzése az embernek, amikor hallgatja, hogy a világ rábízható az emberi beszédre. Hogy minden, ami van, a szavaink által is lesz és válik igazzá.” - megannyi meditációra alkalmas mondat után, ami nem könnyen ereszti az embert, üdítően hatottak rám a könyv utolsó fejezetében lévő groteszkek. Bár ezek inkább kegyetlenek, egyáltalán nem könnyedek. Egyébként nemrég kerültek elém a paródiái is, a „Kötetben meg nem jelent művek” (készült a DIA szerkesztőségében). Ezt a műfajt nem mindenki képes művelni, különleges ráhangolódás kell hozzá. Vagy micsoda?
Ha mondjuk egy nap Bodor Ádámot, Krasznahorkait vagy Závada Palit olvasok, önkéntelenül ráhangolódom a stílusra. Persze, a paródia nagyon komoly kihívás a zseniális Karinthy után. Nem csak arról van szó, hogy stítust imitálj, de a világnézetnek is meg kell jelennie a görbe tükörben. És szépen rájönni arra, hogy ugyan a paródia függő képződmény, de mégis önálló. Egy igazán jó paródia önálló mű, ami persze függő relációjában van a tárgyától. Na, ezt milyen nehéz megcsinálni.
Szív Ernő köztudott tárcaírói neve. Egyszer azt mondta, hogy vannak olvasók, akik Szívet jobban szeretik, mint Darvasit, és ez Szívnek nagyon, nagyon tetszik. Hogy van ez?
Úgy van, hogy így van. Két külön, de sok mozdulatával azért összeérő világ. Szív Ernő igazán szívügy. Mintha csak gyakorlás is lenne. Gyakorlatok nem szűnő sorozata. És aztán a gyakorlás révén is látszik majd a világ.
(Szepesi Dóra)
