Megkérdeztük Darvasi Ferencet
Első, Elválik című prózakötetedet két évvel megelőzte az addig írt kritikáidat összegyűjtő Határjárás. Novellákat mikor kezdtél írni?
Amióta az eszemet tudom, grafomán vagyok, mindig is írtam ezt-azt, kisprózaszerűségeket is, olyan novellát viszont, amit később is vállalhatónak éreztem, viszonylag későn sikerült létrehoznom. Azt hiszem, kezdetben egyáltalán nem éreztem a műfaj határait: túl sok mindent akartam elmesélni a rövidtörténetekben, regénybe illő ívet rajzoltam egy-egy karakternek. A 2007-2008-as év fordulója táján A Vörös Postakocsi folyóirat akkori szerkesztője, Antal Balázs költő, prózaíró kért fel, hogy a készülő A három testőr: szilva, lekvár, pálinka című tematikus számukba írjak novellát a szatmári, egészen konkrétan a panyolai pálinka apropóján. Sok-sok nyűglődés után, hogy ez nekem nem fog menni, mert mi közöm is volna ehhez a témához, pár óra alatt megszületett az Elválik élén szereplő, Lodövi című szöveg, ezt tekintem az első novellámnak, még ha nem is gondolom tökéletesnek ezt sem. Meglepett rendesen az a lendület, ahogy kiszakadt belőlem ez a néhány oldal. Azóta is jellemző rám egyébként, hogy – akár több hónapnyi kihagyás után – egyetlen lendülettel megírok egy novellát, de természetesen csak az első verzióját, hogy aztán az igazi aprómunka, a számomra oly kedves bíbelődés sokkal hosszabb ideig tartson.
Többnyire félreeső, elhagyatott vidékek, kilátástalan sorsok, szánni való figurák elevenednek meg a kötet írásaiban. Olvasás közben leginkább Mándy, Tar és Háy prózavilága idéződött fel bennem. Miért foglalkoztatnak ennyire erősen a periférikus helyszínek és marginális figurák?
Egyrészt Békés megyei vagyok, és sajnos ez a vidék maga a periféria és a marginalitás. Másrészt úgy lettem összerakva, hogy – legyek akárhol – mindig ezek izgatnak. Talán azért is lehet ez, mert kisgyerekkorom óta nagyon szerettem egyedül lenni, idegesített a társaság. Nővérem jött volna játszani velem, én meg folyton elzavartam, hagyjon magamra a gombfocicsapataimmal. Voltak ugyan barátaim, hogyne lettek volna, és még szerettem is őket, de azért valahogy remek érzés volt elbújni a világ elől is. Imádtam kóborolni, olyan helyekre elmenni, ahonnan úgymond hiányzik az ember. Izgatott a magányos alakok természete egyébként is, és talán még inkább magukkal ragadtak az elhagyatott helyek. Egy-egy olyan terület, ahol momentán sehol senki, de az ember rajta hagyta az ujjlenyomatát. Számomra az talán a leginspiratívabb egy-egy novella megírásakor (a helyszínek körvonalazásán kívül), ha találok egy-egy ilyen elhagyott tárgyat, feliratot. Van például a Meglepetés című novellám, ahol az apa kiakad a lányára, amikor az egy afrikai sráccal állít haza. Azt ordítja a lánya arcába, hogy „mit gondolsz, hagyni fogom, hogy kimázolják a házra: Tóték négerfasz-szopók?!” A dőlt betűs felirat – egy más családnévvel – évekig kint volt egy vidéki kisváros strandfürdőjének falán, hatalmas betűkkel. Úgy nagyjából húsz éve kerülhetett oda, sejtettem, hogy előbb-utóbb kezdeni fogok vele valamit. És sorolhatnám a további példákat, mert több novellám megszületésében is véletlenül meglátott feliratok, egy félreeső ház ablakára kiragasztott, kézírásos hirdetés vagy egy külvárosi bérházra kipingált falfirka játszott közre.
Manapság gyakran kerül szóba a novellaciklus működése, a novellák lazább vagy szorosabb egymáshoz kapcsolódása, novella és regény viszonya. Benned felmerültek-e az ezzel kapcsolatos dilemmák a kötet megalkotása során?
Bár nagyon nagyra tartom azokat a szerzőket, akik képesek összefonni a szálakat, és egyszerre önmagukban is megálló és ciklusba rendeződő novellákat írni, mint Tar Sándor a zseniális A mi utcánk című kötetében, alkatilag mégis jobban szeretek egy-egy szövegre önmagában, önértékén rátekinteni. Szóval általában nem igazán izgat, hogy egy-egy művet a kötetben lévő többi mű hogyan ír át, egészít ki; mert nem a szövegek közti viszonyrendszer, hanem az érdekel, hogy milyen elemi erők dolgoznak egy adott szövegben. Lehet, régimódi vagyok, de úgy gondolom: ott régen baj van, ha egy alkotás csak a többi alkotáshoz való viszonya révén nyer értelmet, egyébként önállóan nincs esztétikai értéke. És azt hiszem, ezzel nagyjából meg is válaszoltam a kérdésedet, mert ezek után nyilván nem meglepő, hogy én csak írtam egymás után a novellákat, és csupán a legvégén, amikor már tudtam, hogy ebből kötet lesz, fűztem össze őket minimálisan ott, ahol feltétlenül szükségét éreztem, de semmiképp sem annyira, hogy novellaciklusnak lehetne nevezni, ami létrejött.
Kritikusi és írói tevékenységed mellett korábban a Bárka szerkesztője voltál, néhány hónapja pedig a Magvető Kiadó munkatársa lettél. Mi a feladatköröd? Milyen tapasztalatokra tettél szert azóta?
Első és legfontosabb tapasztalat, hogy ha a csabai Borozónak nincs is alternatívája, ha reggel kávét akarnék inni a Dankó utca környékén, a Holsten Kisvendéglőhöz fogható helyet már találtam, éspedig a Teleki Büfét a Teleki téri ideiglenes piacon, hála Szegő János kollégámnak és barátomnak. Sólet, paprikás csirke, sült kolbász – egyik finomabb a másiknál. De hogy ne komolytalankodjam el a kérdést: szerkesztői állást cseréltem szerkesztői állásra, mégis egészen más folyóiratnál és könyvkiadónál dolgozni. Turi Tímeát helyettesítem a kiadónál, aki nemrégiben szült fiúgyermeket. Elsőként is az ő munkáit vettem át, és szerkesztettem a Petri-díjas fiatal költő, Bognár Péter Bulvár című verseskötetét, illetve Máté Angi Az emlékfoltozók című mesekönyvét, melyek most, novemberben jelennek meg. Elsőként Ljudmila Ulickaja A mi Urunk népe című kötetét szerkesztettem; a közeljövőben Jónás Tamás verses-, Potozky László novellás- és Székely Csaba drámakötetét fogom. Mondanom sem kell, mind nagyon izgalmas munka; remélem, sikeres kötetek lesznek!
(Ménesi Gábor)
