Megkérdeztük Méhes Károlyt
2009-ben jelent meg Túl élő című köteted, két évre rá következett a sok tekintetben folytatásnak tekinthető Hegymenet. Már korai írásaidnak, verseidnek és prózáidnak jól felismerhető forrásvidéke volt a gyermekkor közege. Miért érkezett el most az ideje annak az önéletrajziságnak, amely a két regény lapjain megmutatkozik?
Mint fikciót író író rendre nyúltam – mint gondolom, minden kolléga – adott esetben olyan, a saját életemből való „segítségért”, ami oda illett. Ez lehet csupán egy mondat, egy motívum, egy személy – de már megvan, nem kell kitalálni, használható. De ugye, mindig valami „más” fogta körbe ezeket az életrajzi elemeket. Aztán 2007 vége felé szinte egyik pillanatról a másikra éreztem, hogy igen, most nekiállok, és megírok mindent, ahogy volt, pontosabban úgy, ahogy bennem él – ez az akkori negyvenkét éves valómra értendő. És nagyon jól telt ez az írásfolyamat, mert a legtöbb dolgom azzal volt, hogy a bennem meglévő rengeteg íz, illat, hangulat, mese, történet hogyan formálódhat rendes mondatokká. Hogy szóljon valamiről másoknak is, mondjam azt: élvezzék.
Azonnal felvillant előtted a könyv építménye, vagy időközben alakult ki a szerkezet?
Mivel a szöveg elég erősen, sőt vállaltan az emlékezésre, az emlékekre épül, azok előhívására, már pedig ez igen csak mozaikszerű, adódott, hogy a könyv is ilyen legyen. Ami egyúttal lehetővé tette azt is, hogy később eszembe jutó részletek is könnyen bekerülhettek szinte bárhová. Inkább az volt a kérdés, hogy egy témakör mennyit bír el, hogy az emlékezés, ami töredezettsége ellenére is parttalan, miképp találja meg a kereteit a mondatokon belül.
Az emlékképek az új regényben is mozaikosan rendeződnek el, miként az előző kötetben, csak a központi helyszín ezúttal a pannonhalmi bencés gimnázium. Változott-e, s ha igen, milyen tekintetben az írói megközelítés és elbeszélésmód a Túl élőhöz képest a Hegymenet megalkotása során?
A különbség abban rejlett, hogy míg a Túl élőben a teljesen homályos, korai gyerekkortól indulok el, és tizennégy évet barangolok végig, addig a Hegymenet csupán négy évet ölel fel, ráadásul – kis túlzással – mindenre emlékszem, Ottlikkal szólva, minden megvan. Vagyis ezúttal inkább szelektálni kellett, mérlegelni, hogy az egyik „sztori” ne ismétlődjön a másikban, ne legyen terjengős, és ne is anekdotagyűjtemény legyen a könyv.
Nem véletlenül helyeztél a kötet élére Ottliktól és Musiltól származó mottókat, amelyek egy erős irodalmi hagyomány felé nyitnak. Alkotás közben mennyire befolyásolt ez a lehetséges kapcsolódás?
Azt szerettem volna, ha ezzel a két idézettel nagyjából le is rovom a hagyomány iránti tiszteletemet. Hiszen a kapcsolódás olyannyira egyértelmű, hogy attól inkább csak elszakadni lenne jó. Nyilván, ennek ellenére, idézetek nélkül is, ha bárki elolvassa a Hegymenetet, sokkal inkább eszébe jut majd az Iskola a határon, mint, teszem azt, az Aranysárkány, noha Kosztolányi regénye is középiskolai közegben játszódik.
Úgy tűnik számomra, mintha a 2009-es opusban reflektáltabban tükröződnének az emlékezés és elbeszélés nehézségei, valamint fikció és valóság viszonya. Nem véletlenül idézed Singertől, hogy „… nem is lehet megírni valakinek az igazi élettörténetét. Az túllépi az irodalom hatáskörét. Egy teljes élettörténet, bárkinek az életéé, végtelenül unalmas és végtelenül hihetetlen lenne.” Jól látom ezt?
Alapvetően igen. Meg, ahogy az imént említettem, a Túl élőben egy sokkal ködösebb, ingoványosabb területre merészkedtem, illetve tettem próbát, voltaképp saját magam. Az emlékezés és a fantázia – amint a fülszövegemben írtam – nem nagyon esik távol egymástól. Ez jó is, meg persze erőpróbát jelent.
Bár pályád versekkel indult, tizenkét éve nem jelent meg verseskönyved. Úgy tudom azonban, hogy azóta sem szakítottál a lírai kifejezésmóddal. Mi határozza meg nálad, hogy egy ötletből, élményből nem próza, hanem vers születik?
Nagyon érdekes volt, hogy huszonöt éve Bereményi Géza, első prózai munkáimat olvasva azt sejttette, hogy ezek inkább afféle lírai darabkák, ergo, maradjak inkább a versnél. Több költő barátom meg azzal szekírozott, hogy ezek úgyis félprózák, hát hagyjam a költészetet, és írjam meg rendes szövegekben, amit el akarok mesélni. És lassan ez történt: amikor prózát írtam, verset biztosan nem, de amint valamiféle szünet áll be – a mai napig – a prózaírásban, szinte azonnal, mint a búvópatak, jönnek a versek. Nem sok, évi öt-tíz darabról van szó, de mindig nagyon jól esik.
Tervezed-e az elmúlt években keletkezett versszövegek kötetbe rendezését?
Ez olyannyira időszerű, hogy a kötet gyakorlatilag készen van, a 2001-2012-es versek javát tartalmazza. A Parnasszus Könyvek sorozatban jelenik meg, ha minden igaz, még az idén, Röntgen címmel. Tehát ez itt most a reklám helye is lett.
(Ménesi Gábor)
