Nagy Gergelyt kérdeztük a Könyvjelzőről, Gerhes Gáborról és a Papírtigrisekről
Októbertől főszerkesztőként irányítod az ország legnagyobb példányszámú könyves magazinját, az Alexandra Könyvjelzőjét. Matyi Dezső (az Alexandra hálózatot üzemeltető Pécsi Direkt Kft. ügyvezető igazgatója) már egy hónappal korábban bejelentette, hogy óriási változások előtt áll a lap – és valóbán. Az új főszerkesztővel megújult rovatstruktúra, átalakított dizájn, más papír érkezett. Ugyanakkor a Könyvjelzőnek, nyilván (/láthatóan), továbbra is el kell látnia a céges promóciós feladatokat. Mennyi küzdelemmel, mennyi sikerélménnyel járt az új koncepció kialakítása?
– Elég gyorsan kellett csinálni, úgyhogy alapvetően az idővel küzdöttünk. A cégcsoporton belül mindenki nagyon támogató, végül is, ők szerették volna a változást, és tényleg
minden szinten segítették a munkánkat. Megkértek egy koncepció megírására, megírtam, elfogadták, csináltuk, tényleg ennyire sima, ha össze akarom foglalni. Ami nem sima, az a hazai gazdasági helyzet, hadd ne ecseteljem, jó volna nagyobb büdzséből, nagyobb honorokkal, szélesebb körnek. Most azonban ez van, a Könyvjelző pedig szerintem akkor teszi jól, ha nem kerül szereptévesztésbe: ez változatlanul egy könyvmarketing-magazin, amelynek az eladás segítése a dolga. Ettől persze még lehet jó, és beszélhet értelmesen - ahogy egyébként a lap addig is tette. Erre törekszünk.
Gerhes Gábor nemcsak Munkácsy-díjas festő, de néhány év alatt a magyar tervezőgrafika egyik meghatározó alkotójává is vált, Ulysses-borítója a megjelenés pillanatában lett könyves grafikai minta, mérőpont. Milyen volt együtt dolgozni vele a Könyvjelző új grafikai-tipográfiai koncepcióján? Hányszor éjszakáztatok a lapdizájnnal?
– Gerhes Gábort a nyolcvanas években ismertem meg, gitározott egy zenekarban, a 2. Műsor nevűben, amelynek középiskolásként rendszeresen jártam a koncertjeire. Mondjuk úgy, hogy én egy fan voltam. Ott játszott a testvére is, Gerhes Tamás, aki később hangmérnök lett, vele rengeteget dolgoztam magam is. Gábor az egyik legjobb hazai kortárs képzőművész, nem is alapvetően a festészet területén mozog, én leginkább a fotó alapú konceptuális munkáit szeretem, egyenletesen, nagyon jó színvonalon dolgozik. Az ő megjelenése a könyves színtéren, azaz inkább úgy mondom, „vezető helyzetbe“ kerülése egy kiadónál hihetetlenül jó fejlemény, az Európánál ma világszínvonalú borítók készülnek, neki és az ő csapatának köszönhetően. Megtisztelő, hogy vele találhattuk ki a lapot. Remélem, a layout megtervezése után is marad a lap körül, megkérhetjük még erre-arra. Gábor biztos, hogy éjszakázott a dizájnnal, én legfeljebb álmatlanul forgolódtam, hogy ne csússzunk. Amúgy pedig a Balatonnál ücsörögtem mellette, és beszéltem neki mindenfélét.
Leszűrte a lényegét, és csinált egy remek layout-ot.
A Könyvjelzőnek évek óta semmilyen online implementációja nincs, a digitalizálás leállt, a printeken kívül nem lehet hozzáférni tartalmaitokhoz. Ez fog változni? Vagy része a koncepciónak az is, hogy kizárólag nyomtatásban lehessen olvasni a magazint?
– Igen, része. Lesz online jelenlét és digitális formátum is, abban a pillanatban, ha adódik rá időnk, és a lap kiadójánál is minden összeáll ehhez. Már történik, remélem, mihamarabb megvalósul.
A médiát (már a kulturális médiát is) ma egyre inkább tartalmi értelemben is menedzserek irányítják, az alkotók gyakorlatilag kiszorultak a tartalomszolgáltatásból. Ebből a szempontból sajátos a helyzeted, hiszen nemhogy csak író vagy, de ráadásul éppen te fogalmaztad meg (Angst című regényedben), hogy a Papírtigrisek (a lelketlen nagyvállalatok) hogyan bontják szét az alkotó szellemi és lelki integritását, számolják fel maguk körül a szabadságot. Miközben sok-sok éve média-nagyvállalatoknak dolgozol. Hogyan védhető ki a nagyvállalati működési logika személyiségromboló hatása? (Az a jelenség, hogy a nagyvállalat olyan valami, ami nemcsak a munkádat, de a lelkedet is akarja.)
– A legkülönbözőbb munkahelyekről az a tapasztalatom, hogy mikroszinten nagyon jó emberekkel lehet találkozni. Azaz igyekszem nem fent, hanem a hierarchiában lejjebb keresni a kapcsolódásokat. Egy tördelő, egy korrektor sokkal nagyobb hatással van a munkádra, mint egy vezérigazgató. Eddig elég jó műhelyekben dolgozhattam, ezt nevezhetjük, mondjuk, szerencsének is az esetemben. És mindig próbálok átmenteni kapcsolatokat: a Könyvjelzőbe is írnak olyanok, akikkel még a Hvg.hu-nál dolgoztunk együtt, vagy éppen a Nők Lapjánál. Minden munkahelyemen felnőttként kezeltek, nem álltak pisztollyal a hátunk mögött, hogy ki, hol van, mit csinál. Főleg pedig: mit gondol. Mázli az is, hogy könyvet kell „marketingelni“, és nem olyan terméket, amelyről nem jutna eszembe semmi. Az Alexandra éppenséggel nem hierarchizált annyira, és nem katonás, mint amennyire például a Sanoma volt. Érdekes, de mintha a hatékonyság se függene össze a katonás struktúrával. (Ha tudnám mivel függ össze, a saját főnököm lennék.) Ellépve egy szinttel odébb: nézd, minden percnyi „eladott életidő“, hogy definiáljam valahogy a pénzért végzett munkatevékenységet, rombol egy kicsit az emberen. Jobb nem dolgozni soha, sehol, senkinek. Ebben az értelemben tehát anarchista vagyok. De ha már csináljuk, legalább élvezzük, lapot csinálni meg nem rossz elfoglaltság. Itt ráadásul tiszteletben tartja mindenki, hogy olykor a saját anyagomom is dolgozom, írok prózát és publicisztikát is, nem lepődik meg senki, láttak már ilyesmit. Én pedig nem hagsúlyozom a „civil“ életemet a szerkesztőségben, nem azért vagyok ott. Ami pedig az Angstot illeti: az a totalitárius vízió, ami ott (picit olykor naivan) megjelenik, a megírás idején utópisztikus volt, ma sült realizmusnak tűnik. De hát ennek politikai okai vannak alapvetően.
(Szabó Tibor Benjámin)
