Dávid Péter
„a víz felszíne nyugodt”
Sütő Csaba András nempróza című kötetéről
A nemprózáról lesz szó. Nempróza a címe Sütő Csaba András 2019-es kötetének, amely a Kalota Művészeti Alapítvány és a Napkút Kiadó gondozásában jelent meg. „Nempróza”-ként határozzák meg magukat azok a szövegek, amelyek ebben a könyvben kaptak helyet, és a borító hátulján lévő fülszöveg arról is értesíti az olvasót, hogyan alakulhatott ki ez a cím. Prágai Tamás Sütő Csaba András meredek út című kötetével kapcsolatban használta a „nem-próza” kifejezést, olyan versekre értve a nem-prózát, amelyek leginkább a szabad vers meghatározáshoz állnak közel. A meredek út borítószövegének írója azonban úgy véli, hogy nem megfelelő a hagyományos szabad vers meghatározás, hiszen – mint írja – „minden vers a maga formáját keresi, azt, amelyben otthon van”. A nem-próza eszerint valami formainak tűnő kategória, ugyanakkor több is annál, a versnek, mintegy önálló létezőnek, az otthonkeresését is jelöli. Hiába hangzik negatív önleírásként a nempróza, ennek köszönhetően nagyon is pozitív tartalommal töltődik fel ez a fogalom, de mindenképpen provokatív, kérdéseket is generál. Felvetődik ebben a kifejezésben, hogy mit is tartunk versnek, milyen formai jegyek alapján lehet bármire is azt mondani, hogy nem próza, és hogy egyáltalán van-e formai jellegzetességeknek szerepe egy vers értelmezésében, befogadásában.
Sütő Csaba András kötete három ciklusra osztható, egy Babilongolyó című ciklusra, egy Földfogyatkozás címűre, amelynek nagy részét egy hét versből álló kisebb versfüzér alkotja, és a Centurio névvel jelölt ciklusra, amely a hasonló nevű, tizenhat költeményt tartalmazó gyűjteményből és két másik versből tevődik össze.
A Babilongolyó széles értelmezéseknek helyet adó összetett szó, amelybe belefér a biblikus utalástól kezdve a kozmikus metaforáig sok minden. Az Első című első vers tovább árnyalja ezeket a jelentéseket, hiszen így indít: „folyónál lakom”. Az első cikluson végigvonul a vízmotívum, annak nagyon sok jelentését magával sodorva. Lehet ez Eufrátesz, „duna”, vér, veríték, eső vagy az idő. A költemények egy viszonylag jól körülírható beszélőt alkotnak meg, aki a folyó mellett lakik valamilyen falusias környezetben, amelynek hangulatát az épületen hullámzó hullámpala, a fűtési szezonra készülő farakás, a művelt kert izgalmas dinamikája adja. Ezt az atmoszférát legjellemzőbben azok a leírások mutatják, amelyekre a fülszöveg is utal: „ítélet továbbra sincs, csupán precíz és kíméletlen, végletekig fokozott láttatás.” Csak példaként álljon a Hangol egy részlete ennek illusztrálására: „a mályvatölcsérekben összegyűlik lilaság, fehérség. színes alakká, illattá robban, betonoszlopok, drótkerítés, sok oszlop, sok háló. belegabalyodik a zöldből sárgává fonnyadt gizgaz, az oszlop repedéseibe kapaszkodik a vérehulló fecskefű. a levegőben rendet vágnak a fecskék a rovarok között”. Ez az objektív, erősen a látványt bemutató leírás (noha megjelenik benne az illat is) valóban jellemző a kötet sok darabjára. A pontok és az írásjel után mégsem nagybetűvel kezdődő folytatás erősen tördeli, fragmentumszerűvé teszi a szöveget, az ismétlések, a halmozás monotóniát érzékeltetnek, amit expresszív képek bontanak meg („illattá robban”, „kapaszkodik a vérehulló fecskefű”). Ízig-vérig kimért, profi piktúra. De hogy ítélet ne lenne benne, ahogyan azt a fülszöveg állítja, az azért túlzás. A Hangolból megtudjuk, hogy a „jövőre hangoló” orgonát a versben beszélő vágta „két sípra”, azaz megjelenik az a szempont, ahonnan a tájat látjuk, az értékelő, aki szerint a gólya csőre értelmet nyer, aki úgy véli a fecskékről, gólyákról és rókákról, hogy „lehull róluk minden, csak a vadászat marad”. Ha még azt is hozzátesszük, hogy a kert-motívum a későbbi versekben is fontos lesz valamilyen elvesztett Éden utáni nosztalgia jelölőjeként, ahol „drót és beton jelzi a mohóság, a lehetőségek szűk határát” (Felfüstöl), akkor mégis kiolvashatunk ítéletet a szövegek közül. Erősen a hiány költeményei ezek, amelyek nem pusztán azt írják le szinte tűhegynyi pontossággal, hogy mi látszik, de arra is utalnak, ami nincs, ami elveszett, vagy ami nem is lehet soha. Többször más módon is megnyilvánul a versekben valamilyen szempont szerinti viszonyulás a leírás tárgyaihoz. Van, amikor egy másik beszélő is belép a költeménybe. Ilyen például az Első című szövegben az a hang, amelyik erős dialektusban fogalmazza meg mondandóját: „nappal csinájjuk amit kő / estefele meg űdögelünk a hüssön”. Máskor megszólítottal is találkozunk, mint a Voltidő kitűnően megkomponált romlástörténetében. Van olyan költemény is, amelyben éppen a szempontváltás szervezi a szöveget, mint a Rigli, ahol az első rész egyes szám első személyű beszélője és megfigyelője a második részben megfigyeltté válik. Ezek a versen belüli viszonyok azért mégis utalhatnak valamilyen értékítéletre, még ha nagyon finoman, óvatosan is.
A legizgalmasabb költemények közé az első ciklusból azok a balladaszerű szövegek tartoznak, amelyek a hiányt nem csupán témaként, de a megformálás szintjén is megjelenítik. Keveset mondanak el, hiszen csak a „didergő szőrök az alkaron” (Pozsony, Komárom, emlék, előfutár), a tóparti füzest felverő ugatás (Rossz, elmért telkű rezervátum) jelzi, hogy valami történt, de az olvasónak kell kiegészítenie a sejtelmes leírást. Gyakori téma a romlás, mintha egy eltűnt, mára már nyomaiban sem létező világot próbálna ábrázolni a ciklus, amelyet talán azonosíthatunk a kilencvenes évekkel (Töredék a kilencvenes évek elejéről), az ehhez az időszakhoz való viszonyulás azonban nosztalgiamentes, hideg, szenvtelen.
A Földfogyatkozás ciklus, amely címében talán szintén a romlástörténet témájára utal, még inkább előtérbe állítja a megfigyelőt, hiszen a legtöbb költemény mondandóját az emlékezés szervezi. Az összefüggő szövegekben a szocializmus időszakának mindennapi élete elevenedik meg, amikor már lehetett Magyarországon Pepsit kapni, de amikor a sorkatonákat még mindig az imperializmus elleni harcra képezték ki. A szövegekben beszélő ebben az időszakban még gyermek, „kissütő” a neve, és éppen hazafelé tartanak a tilosban, „vámos és kisbajcs határában”, fürdés után. Nem érintik a történelem nagy eseményei ezt a földutas, kempingbiciklis „idillt”, a versek mégis valamilyen reményvesztett szomorúságba futnak, a maradék kólát kiöntik, és vihar kerekedik, a Kié lesz a madár? tizenhárom rövidebb szövegből összeszőtt verse pedig a mindent eltüntető elmúlástól („kié a madár akkor? a göcsört a fában? a gombszemekben locsogó fény? a hamuval kevert avar?”) eljut egy nagybetűs magányos szomorúságig („Ha van egyedül Odaül / Homloka elé Nagyon / Fájhat neki Sóhajt / Testére hullatja Fájdalmait”). A cikluscímadó Földfogyatkozás ugyancsak a romlás témáját járja körül, olyan állapotot, amikor „a feeling az erekből elszökött”, amikor legjobb lenne a parton ülni, „nézni a semmit / azt a mérhetetlent / ahol mindennek lennie / és maradnia kellett volna”.
A harmadik, Centurio című ciklus egy Centurio című, tizenhat versből álló költeményt és két másik szöveget tartalmaz. Az előző világokhoz hasonló tárul az olvasó elé. Disznóvágások, zabálások, hűvös őszi esték elevenednek meg a zengő káromkodások és kiköpött fohászok között. Ezek a szövegek gyakran az érthetetlenségig feszítik saját kereteiket. Néha nehezen követhető, a ciklusjelleget próbára tevő versek találhatók itt. Természetesen a legfontosabb költemény a szövegek közül a nempróza című darab, amely újra felhasználja a víz-motívum erős képeit: „a víz felszíne nyugodt / a tenger tengerkék”, jelen esetben a megállt idő, a békesség, a mozdulatlanság képzeteit keltik az olvasóban. Ráadásul az idézett rész keretként körbefogja a verset, mintha az elejétől kezdődően semmi sem változott volna benne. Holott a pontos leírás most egy hajnali vízpartot mutat, egy horgászat részletei tűnnek fel, aztán egy utazás, majd falusias élethelyzet gyümölcsökkel és felszántott földdel. Mindez pedig olyan darabosan, fragmentumszerűen lép az olvasó elé, ahogy a vers beszélője emlékszik: „szaggatottan tépetten szilánkosan”. A nempróza ennek a töredezett, gyakran az erős leírások mögé rejtett történés balladaiságával dolgozó („a vízfelszín nyugodt / de alatta százas ezres kidolgozatlan alakban tördeli magát szakokká az élet”) versszerkesztésnek a szimbolikus példája.
Sütő Csaba András kötete, a nempróza izgalmas próbálkozás arra, hogy a versek megtalálják saját formájukat. Folyamatosan mozgásban lévő szövegekről van szó, amelyeknél az újraolvasás során mindig másra figyelhet fel az ember. A fragmentumszerűség, a kimondatlan, elhallgatott részletek hiányérzetet is hagyhatnak az olvasóban, ám arra is sarkallhatják őt, hogy tovább keressen újabb jelentéseket. Sütő Csaba András a pontos, érzékletes leírásokban igazán kiemelkedő, mégis az olvasó érdeklődését leginkább azok a költemények kelthetik fel, amelyekben a leírás mögül előbukkan az emberi, a szemlélő, az emlékező, a világhoz, környezetéhez érzelmekkel viszonyuló személyiség.
Sütő Csaba András: nempróza, Kalota Művészeti Alapítvány–Napkút Kiadó, 2019.
Megjelent a Bárka 2020/6-os számában.
