Csécsei Dorottya
Hamleti halogatás mint
generációs sajátosság
Térey János: Káli holtak
„Annyira más, mint bármi, amit csinálok. Mint amikor egy tragédiaszerző egyszer életében ír egy szakácskönyvet” (359) – mondja a fiatal és tehetséges Csáky Alex, a budapesti Füst Milán Színház társulatának tagja, Térey János Káli holtak című új regényének főhőse, amikor arról kérdezik, hogy miért vállalta el a regény címével azonos, sokak által bírált „Káli holtak” című könyvbeli sorozat főszerepét. Térey esetében persze nem arról van szó, hogy a regényírás számára valami „annyira más” lenne, mint bármi, amit eddig csinált. A szerző az egyik legkiválóbb kortárs lírikus, ismerjük drámáit, verses epikáit, műfordításait, a fenti idézetet azonban ennek ellenére találónak érzem a tekintetben, hogy a Káli holtak mégiscsak az első, explicite nagyregényként definiált kötete, és talán emiatt is az olvasók egy része valami egészen másra számított. Legalábbis erre utal Kálmán C. Györgynek az Élet és Irodalom 2018. június 15.-i számában megjelent, nagy visszhangot kiváltott, megsemmisítő bírálata. Kálmán C. írására azóta – különböző recenziók, valamint az Alföld Kortárs Fórum elnevezésű sorozatában feltett körkérdésre adott válaszok keretében – számos irodalomkritikus reagált, ezért ennek említése itt és most szintén megkerülhetetlennek tűnt, noha kritikámat nem ez az aspektus fogja meghatározni. A „másság” kérdése mindenesetre a kontextualizálás alkalmas kiindulópontja lehet. Segíthet tisztázni azt, hogy miként viszonyul az új regény a szerző korábbi munkáihoz, és hogy tulajdonképpen milyen helyet foglal el a markáns jellegzetességeket hordozó Térey-univerzumban.
Meg kell jegyezni, hogy a „más” Kálmán C.-nél egyfajta elutasítás, az irodalomtörténész magát a cselekményt, de legfőképpen az elbeszélői modalitás regisztereit egyaránt kudarcként ítéli meg mind az életmű folytatólagossága szempontjából, mind önálló alkotásként: szerinte a Káli holtak nem eléggé regény. Hogy valójában mennyire az, természetesen nem a különböző besorolások, hanem az alábbiakban részletesen kifejtésre kerülő minőségi tényezők függvénye, ugyanakkor a Káli holtakat – már csak a korábbi művekből ismerős motívumok és szereplők miatt is – érdemes pozícionálni az oeuvre-n belül. A regény egyértelműen az Asztalizene, a Protokoll és A legkisebb jégkorszak laza trilógiájához kapcsolódik, méghozzá annak utolsó darabja, a Jégkorszak egyfajta spinoffjaként. A történet 2017–18-ban, a globális jégkorszak bekövetkezését megelőző években játszódik, és tulajdonképpen ott ér véget, ahol a Jégkorszaké kezdődik. Ez utóbbinak mégsem szorosabb értelemben vett prequelje, hiszen ebben többek között Radák Zoltán, az akkor már miniszterelnökként regnáló szociáldemokrata politikus közege kerül előtérbe, míg a Káli holtak – Csáky Alex főszereplésével – Lívia világát, a színház, a film, illetve tágabb értelemben az úgynevezett művészértelmiség világát bemutató szatíra. Radnóti Sándor a Jégkorszakról írt kritikájában a szerző műfajváltó kísérletező kedvét már a Protokoll kapcsán megállapítja, szerinte ezzel a művel megszületett „a régen várt jelenkori regény”, amelynek verses formája és tördelése csupán a távolságtartás eszköze. Ezt a fajta távolságtartást, amelyet én már a Jégkorszakban is nehezen rekonstruáltam (a távolságtartást ott inkább a műfaj, ti. a disztópia, mintsem a strófaszerkezet implikálja), a Káli holtak egyrészt a prózaforma, másrészt az egyes szám első személyű narráció révén mintegy teljesen felszámolni látszik. A regény nyelvezete és a főszereplő, Csáky Alex idiolektusa egyszerre tükör és üveg: ezen keresztül, illetve általa tükröződik benne Alex személyisége, ugyanakkor a tágabb fronton zajló eseményeket is a saját nyelvi szűrőjén keresztül láttatja. A Hamlet főszerepe már korán meghozta az áttörést a fiatal színész számára, aki esztétikai és művészettörténeti tanulmányai során jelentős általános műveltségre és széles látókörre is szert tett. A fiú tisztában van képességeivel, mégsem elbizakodott, sőt, nemritkán kifejezetten bizonytalannak, „habozónak” tűnik. Azokat a szerepeket szereti és tudja is jól játszani, amelyekkel képes azonosulni – nem véletlen, hogy Hamlet megformálása a számára személyes győzelem, miközben maga a darab is totális siker, és kivételes látogatottságnak örvend. Alex különböző szerepekkel történő azonosulási vágya és igénye nem csupán a jellemrajz miatt, hanem prózapoétikai szempontból is fontos információ: az olykor színpadiasnak ható beszédmódja is ezen tulajdonságából fakad. Engem ez legfeljebb csak az olyan modoros kiszólások esetében zavart, mint például az „angyalom”, vagy az egyes erotikus jelenetek ábrázolásakor, amelyek plasztikusságát az elbeszélésmód szoft-stilizáltsága inkább paródiába fullasztja. Az én-elbeszélésben tehát véleményem szerint jelentősebb regiszterváltások nem rekonstru álhatók, annál lényegesebb és karakterisztikusabb azonban a történet a történetben nyelvezetének, azaz a „Káli holtak” című sorozatban beszélt nyelvnek az elkülönböződése.
A sorozatból kiemelt párbeszédek mesterkéltsége és üressége nem pusztán fárasztó, hanem olykor egyenesen bántó. Botond és Dörögdi Karcsi „egymást kölcsönösen szívató játéka” például: „»Igaz, hogy apád nem egy nagy etvasz?« »Igaz, hogy apád nem nagy vaszisztdasz?« (54), ami az elviselhetetlenségig folytatódhatna. Vagy a százhuszonhat éves Lajos atya következő monológja: „Ez például egy biedermeier ingaóra, Bécsből. A fájuk színét is szeretem, azt a gyönyörűen fénylő, lehetfinoman aranyló barnát. Vörösrézből készült a számlapja. Látja, most kifejezetten sértődött képet vág. Olyan, mintha kifejezetten ráncos lenne. Szegénynek bezöldült a pereme. Átkozza a hűtlen gazdát, hogy hagyta rusnya, vén szipirtyóvá válni” (229), amelyben az óra perszonifikált jellemrajzára ez esetben már igazán semmi szükség nem lett volna. Minden bizarrsága ellenére azonban mindez funkcionális szempontból mégiscsak stilisztikai bravúr: a nyelv ezáltal nem csupán cselekménystrukturáló tényezővé válik, hanem egyben a befogadó pozícióját is kijelöli a regénybeli sorozattal szemben. E pozíció olvasatomban entweder-oder, vagy pozitív vagy negatív: egyesek bizonyára örömmel fogadnák az ezen történet szempontjából teljesen adekvát, túlstilizált sorok megelevenedését a képernyőn is, én azonban valószínűleg a fanyalgók táborába tartoznék, még ha ennek nem is csak pusztán nyelvi okai lennének. Mielőtt azonban ezekre visszatérnék, szükségesnek tartom összegezni a regény kulcsmotívumának is tekinthető alapproblémát, amelynek két pólusát éppen a „Káli holtak” című sorozat és a Hamlet- (illetve Trianoni Hamlet-)előadások szimbolizálják. E szimbolika mentén a cselekmény a színházi, illetve a kőszínházi és a filmes világ, az úgynevezett magaskultúra és a popkultúra, vagyis inkább a kommersz, valamint a művészet és a népszerűség egymást nem feltétlenül kizáró, a regény világában azonban mégis feloldhatatlan antagonizmusként manifesztálódó dichotómiájára épül. E dichotómia a főhős, Csáky Alex karrierjén keresztül explicit módon is megnyilvánul, amennyiben színházi kollégái részben megvetik, részben pedig árulónak tartják azért, mert egy ócska, sikerhajhász sorozathoz adta a nevét. Ugyanakkor, főként épp e művészértelmiségi nyomás hatására Alex maga is egyre kényelmetlenebbül érzi magát mind a filmes közegben, mind a saját privát szférájában, amelyre a sorozattal járó egyre szélesebb körű ismertsége szintén kihatással van. Az olvasónak ugyanakkor néha az a nyomasztó érzése támad, hogy Alexnek semmi nem elég jó: egyre többen felismerik az után, de ő inkább azt szeretné, hogy „észrevegyék”, nem akar független társulathoz szerződni, de fél a „kőszínházi” megbélyegzéstől is. Alex „habozó” hezitálása azonban részben maximalizmus; narcisztikus személyiség, de még egészséges határokon belül, amit az is bizonyít, hogy folyamatosan szüksége van a külső megerősítésre, s talán túlságosan is fontos a számára, hogy mit gondolnak róla mások. A magánéletében – annak ellenére, hogy számos viszonyáról tudunk – érzelmileg impotens karakter, szinte sosem ő a csábító fél, hanem az elcsábított. Ide-oda sodródik, és Luca, a csellista lány iránti, őszintének hitt szerelme sem gátolja meg abban, hogy athéni előadásuk után meg-, vagy inkább odaadja magát a gyönyörű és ellenállhatatlanul érzéki Elenának, aki máskülönben a vendéglátójuk élettársa. Jelentéses az is, hogy kislánya, Renáta szerint apukája „tisztára olyanokat beszél, mint egy gyerek” (188). Térey Alex karakterével egy zseniálisan életszerű, hiteles Y generációs figurát alkotott, akinek hamleti halogatása és bizonytalansága nem pusztán személyes jellemvonás, hanem generációs sajátosság is egyben: az úgynevezett felnőtté válás megkésettsége, a felelősségvállalás iránti vágy és az attól való félelem, a céltudatos magabiztosság és az örök bizonytalanság kettőssége. Éppen ezért tartom a regény zárlatát egy kissé elnagyoltnak: hogyan lehetséges, hogy egy év elteltével máris minden a helyére kerülni látszik? Nem mintha per se a happy end ellen lennék, noha a közben lezajlott fiktív választásokhoz hasonlóan az epilógus sem hozott valódi megváltást, inkább csak egyfajta feszültségcsökkenést, várakozóállást eredményezett, a történet során kibontakozó személyes kataklizma feszültsége azonban még ezt sem igazán indokolja. S ráadásul a belső történetszál hamleti dilemmája is eldőlni látszik: Alex kiszáll a sorozatból, a Trianoni Hamlet sikere pedig töretlen, sőt, végre Kolozsváron is bemutatják. Azonban annak ellenére, hogy high és low polémiája végül az elitkultúra győzelmével zárul, amelyben a színházi világ strukturálisan is nagyobb szerepet kap a regényegész szempontjából (valamint hogy ha választanom kellene a „Káli holtak” és a Hamlet-adaptáció nem pusztán fikciós szinten történő, hanem tényleges megvalósítása között, egyértelműen ez utóbbi mellett döntenék), olvasatomban mégis inkább a sorozat kapcsán kialakuló belső konfliktus rekonstruálódik a cselekményszálakat összefogó kulcsmotívumként. (Ha nem azt feltételezzük, hogy a Káli holtak pusztán önkényes, hatásvadász címadás, akkor mindez megmagyarázhatná azt is, hogy a szerző miért éppen a lenézett regénybeli zombihorror címét emelte a kötet borítójára.) A szituáció lényege ugyanis abban rejlik, hogy a „Káli holtak” az alkotók – a népszerű forgatókönyvíró, Ranolder Tyutyu, valamint a korábban művészfilmekkel kísérletező rendező, Borombovics Géza – szándéka szerint nem egy Zs-kategóriás „elözönlős horror”, hanem egyfajta midcult alkotás, amely a maga részéről éppen a high és low között a mai napig tátongó szakadék áthidalásához szeretne hozzájárulni, és a sorozat készítői mindemellett a kivitelezés tekintetében is profizmusra törekedtek. E terv a regényben egyértelmű kudarcba fullad, a megfogalmazott igény azonban nagyon is releváns felvetés.
A bukás oka egyfelől persze a félresikerült forgatókönyvben keresendő, másfelől azonban recepcióesztétikai perspektívából is megközelíthető, ti. abban az értelemben, hogy a magyar filmgyártás sem a sorozatnak mint műfajnak, sem a zombihorrornak mint szubzsánernek az elmúlt évtizedekben végbement hihetetlen evolúciójával nem tart lépést. Persze George A. Romero filmjeire, illetve néhány más klasszikus alkotásra történik egy-egy felületes utalás, a „Káli holtak” azonban ebben a formában legfeljebb horrorparódia, mintsem komolyan vehető filmes termék. Ennek megfelelően a vágyott hídszerep is megmarad az illúzió szintjén, s amellett, hogy az adaptációban nyilvánvalóan a zombik és a „migránsok” közötti feltételezett párhuzam lenne kihangosítva, leginkább ez az, ami visszatartana attól, hogy potenciális producereket a sorozat felkarolására buzdítsak. (Érdekes adalék, hogy ha nem is az „első magyar zombisorozat”, de az első magyar, egyébként szintén a Balaton környékén játszódó zombihorror ötlete 2011-ben már felmerült, Mátyássy Bence és Galán Géza J. forgatókönyve azonban nem kapott támogatást.) Végezetül szeretném hangsúlyozni, hogy azzal, hogy a regény kulcsmotívumát az „elevenek és holtak” kontextusában regisztráltam, nem azért tettem, hogy a regény többi részét hátrébb soroljam, sőt: ezen alapkonfliktus csak azokkal együtt, azokhoz való viszonyában tud kiteljesedni, illetve nyer egyáltalán értelmet. A színház világában játszódó fejezetek minőségileg is jóval kidolgozottabb és szórakoztatóbb részek, és ezekben érvényesül igazán Térey kiváló humora, például a Haramiák próbáján, amikor Lívia azzal próbálja menteni gyenge alakítását, hogy a főszereplő Amália túl kevés tragédiát élt át ahhoz, hogy azt hitelesen visszaadja a színpadon, mire a rendező Gróf István a következőt válaszolja: „Van annak a nőnek elég baja. Majd szépen eljátszod. Bele nem irkálunk. Azok nem mi vagyunk.” (252). Vagy amikor Alexet balesete után a Szent János Kórházban a „Káli holtak” egy rajongója sorozatbeli karaktereként azonosítja: „Úristen, Boti! Hát te meg mit keresel itt?”, „Jaj Istenem, csak nem a zombik téptek meg? A köveskáli marcangolók?” (466), ami azon egyszerű TV-nézők ironikus kritikája is egyben, akik például képesek voltak adománygyűjtésbe kezdeni Esmeralda szemműtétjére. Valamint nem utolsósorban főként itt adódik alkalom olyan művészetelméleti kérdések felvetésére is, mint amilyen például a színészparadoxon, vagy éppen arra, hogy az író Térey kikacsintson a műfordító Téreyre: „Mi a búbánat az, hogy »haramiák«? Nincs már ilyen szó. Van új fordításunk, jó” (205). A regényben fellelhető számos izgalmas intertextuális és intermediális utalásra ugyan már nem fogok részletesen kitérni, egyet azonban mégis kiemelnék, mégpedig Goethe Wilhelm Meisterének Hamlet-értelmezését. Ezt ugyanis nemcsak a Trianoni Hamlet kontextusában lenne érdemes alaposabban körüljárni, hanem a regény műfaji meghatározásában is szerepe lehet, amennyiben azt egyfajta Bildungsromanként, fejlődési regényként olvassuk. A Káli holtakat színházi regényként értelmezve egyéb kortárs magyar irodalmi művekkel, például Spiró György Ikszek vagy Márton László Ne bánts, Virág! című munkáival hozható tágabb rokonságba, valamint, a regénybeli „Káli holtak” síkján érdekes megemlíteni Szabó Dezső 1932-es Feltámadás Makucsán című kisregényét, vagy Csepella Olivér Nyugat + zombik című kép regényét és Lesi Zoltán Karton és Matild – A zombimentők című gyerekkönyvét lehetséges kortárs párhuzamokként, noha ez utóbbiban a zombik nem ellenségként, hanem pozitív hősökként jelennek meg. A Káli holtak Térey trilógiájának többi darabjához hasonlóan szintén egy szűk, viszonylag zárt közegben játszódik, és ezúttal a budapesti művésztársadalom, illetve a színház világába nyújt betekintést, míg azonban a legtöbb korábbi munkájában inkább valamely szélesebb társadalmi és globális problémára helyeződött a hangsúly, új regényében egy labilis karakter személyes sorsa áll a középpontban. Számos erényét sorolhatnám még, s talán a további gyengéi is szemrevételezhetőek volnának, ám végezetül leszögezném, hogy a Káli holtak nem csupán az egyre heterogénebb műfaiságú Térey-életmű szerves része, hanem mint különálló és karakteres prózai munka: egészen kiváló regény.
Térey János: Káli holtak. Jelenkor, Budapest, 2018.
Megjelent a Bárka 2018/5-ös számában.
