B. Kiss Mátyás
Háború van
Jászberényi Sándor: A lélek legszebb éjszakája
Az elmúlt években egyetlen magyar novelláskötet sem aratott olyan zajos sikert, mint Jászberényi Sándor A lélek legszebb éjszakája című műve. Joggal feltételezhető, hogy a szerző előző novelláskötetéhez (Az ördög egy fekete kutya) hasonlóan nemzetközi szinten is kedvező fogadtatásra számíthat majd. A szerző tíz évet élt Egyiptomban, tudósított Izrael és a Hamász harcairól, ahogy az Iszlám állam ellen küzdő kurd pesmergák háborújáról is. Ezek az események ihlették a kötet novelláit. A kötetről folytatott diskurzusnak visszatérő és kikerülhetetlen eleme a szerző életére való hivatkozás, hiszen Jászberényi személye mintegy hitelesíti szövegeit. Erre a „hitelesítő eljárásra” azért van szükség, mert a novellák olyan témákat dolgoznak fel, melyek jelenlétét máskülönben tabusértésként (vagy ami még rosszabb: giccsként) értékelhetnénk. Ezért vált a diskurzusban szinte közhellyé a Hemingwayhez való hasonlíthatóság, ami már az előző könyv angol nyelvű recenzensei számára is kézenfekvően adta magát – ez a hasonlóság több irodalmi karikatúra tárgya is volt. A hemingwayi stílust először egy Jászladányi Nándor álnevű szerző tette céltáblává (az oldal megjelenése zavarba ejtően nagy sajtóvisszhangot kapott), de paródiakötetében Bödőcs Tibor is szentelt egy írást Jászberényinek.
Jászberényi a történetmondást egy hangsúlyozottan fikcionalizált térbe helyezi át, miközben markáns és szuggesztív elbeszélői jelenlétet működtet. A legfőbb koherenciaképző elv tehát a (fiktív) elbeszélő személye lesz, akit Marosh Dánielnek hívnak, és aki egy különös véletlen folytán éppen haditudósítóként dolgozik a Közel-Keleten. Ez a szövegszervező megoldás egy többé-kevésbé konzisztens elbeszélői ént feltételez, amely két írás kivételével végig jelen is van a novellákban. A groteszk-ironikus Marhanyelv ugyan nem Marosh történetét meséli el, de a helyszín továbbra is Kairó marad. A kötet legvégén, a ciklusról szinte már leválasztva álló Varjúleves pedig áthelyezi a helyszínt Magyarországra. A mágikus világlátás, a szegénység és az idegenség-élmény azonban mégis összeköti a többi szöveggel. Domján Edit a Kulteren megjelent kritikájában meggyőzően érvel amellett, hogy a mű szoros kapcsolatban áll Hemingway Indián táborával. Jászberényi novelláiban fontos szerephez jutnak az afrikai és közel-keleti mitikus elemek. A ciklus motivikus szerkezetét az első (Vigyen el az ördög) és az utolsó előtti (Valaki virraszt érted) novella keretezi, melyekben a főhős álmatlansága kibogozhatatlan módon fonódik össze az egyéni és közösségi traumaélménnyel és a sötét, fenyegető átkokkal.
Marosh Dániel végigjárja a luxushoteleket, a frontvonalakat, a kórházakat, a kocsmákat, a bordélyházakat, végül egy angliai alvásklinikán köt ki. Nem marad passzív szemlélődő, lehetőségeihez mérten mindig igyekszik bekapcsolódni az eseményekbe. Különös vendég a felkeresett közösségekben, bekapcsolódik a mindennapi életbe, kívülállóságát mégsem tudja levetkőzni. Egy beduin szereplő az Abu Magari (a magyar szó után) névre kereszteli el, a kurd pesmergák Kák Szárdárként szólítják (egy haditudósítása szerint a valódi kurd katonák is így hívták a kötet szerzőjét). Egy kairói ópiumárus Abu khoégának nevezi (khoéga: a gazdag, hitetlen külföldi), egy bordélyház szudáni madámja pedig M\\\\\'zungunak hívja, ami szuahéli nyelven fehér fiút jelent. A ráaggatott nevek közös jellemzője az ideiglenesség: mindig csak egy adott közösségben, egy saját kulturális kontextusban érvényesek, és lecserélhetőek, ezért identitásjelölő funkciójuk is relativizálódik. Az ideiglenes névadás egyúttal az idegenség tapasztalatát is rögzíti. A cikluson belül külön blokkot képeznek a Kairó bordélyainak életét leíró történetek, melyekben az elbeszélői nyelv kegyetlensége, brutalitása gyakran már szinte elviselhetetlenné fokozódik (nem véletlen, hogy az Aegon-díj honlapján megjelent oktatói segédanyag a teljes kötetet nemhogy órai feldolgozásra, de még olvastatásra sem ajánlja). A lélek legszebb éjszakája van című szövegben ezenkívül némi túlírtság is érezhető. A kutya kölyke nagyon hatásos állatszimbolikával operál, de az ópiumos álmok leírása megterheli a kompozíciót.
A novellák szerkezeti felépítésében a felütés és a zárlat válik a leghangsúlyosabb elemmé. A felütés gyakran egy szokatlan kijelentés, melyet a szöveg későbbi részei akár többszörösen újrakontextualizálhatnak. Ilyen a Dögevő nyitómondata: „Szeretem a kurvákat. Ellentétben a rendes nőkkel, nem hazudnak a szemembe, nem csalnak meg és nem árulnak el.” (153.) A második mondat újraértelmezi az elsőt, de hogy az elbeszélőnek mi is a problémája az ún. „rendes nőkkel”, azt csak a teljes kötet ismeretében lehet megválaszolni. A novellák egy része tehát egy provokatív kijelentés rejtett jelentéseinek kibontását végrehajtó retorikai stratégiát követ.
Jászberényi másik jellegzetes kezdőmódszere ellentétes stratégián alapul: távolról közelít rá a helyszínre. Tájleírásai kifejezetten érzékletesek, gyakran épülnek rejtett feszültségekre, ellentétezésre. Különösen szép (és finom ellentétezéssel felépített) leírás áll például a Tél az ígéret földjén kezdősoraiban: „Tél volt Jeruzsálemben, december vége. Finom réteg hó borította a Koponyák hegyét, az óvárosban pedig előkerültek a télikabátok. Hősugárzók duruzsoltak a boltokban, a hotelek pedig átállították a légkondicionálókat, hogy meleg levegőt nyomjanak be az ötcsillagos boltívek és szökőkutak alá.” (25.) Az ellentétek a térábrázolás szintjén érnek össze: egymásba ér a belső és külső, biblikus és modern, gépesített és természetes környezet. A kötet egyik legszebb novellája, a Pávaangyal első mondataiban a füstölgő romokat és a tankcsapdákkal szegélyezett út képét olyan plaszticitással tárja elénk a szöveg, mintha csak egy kamera tekintetén át követnénk.
A novella értékszerkezetét feje tetejére állító befejezésre a legjobb példát a címében camus-i asszociációkat keltő Megölni egy arabot jelenti. Az alaptörténet szerint a kurd pesmergák foglyul ejtenek egy ISIS-tagsággal gyanúsított tizenhét éves fiút, majd a vallatás után a kurd ezredes lelövi, hiába próbálta megakadályozni ezt Marosh Dániel (Kák Szárdár). A fiú ugyanazzal védekezik a vallatás alatt, mint az ezredes a gyilkosság után: „Háború van.” (83; 90.) Nem egyszerűen arról van szó, hogy a háború hatályon kívül helyezi a békeidő normáit, már a harc is szabályok nélkül zajlik, így az ezredes sem tartja be a genfi egyezményt. Marosh Dániel számára egészen a mű zárlatáig nem egyértelmű, hogy a lelőtt gyerek ártatlan-e. A novella végén meglátja, hogy a részegen alvó ezredes gépén egy videó megy végtelenítve: „A megölt kamasz szerepelt rajta, egy jezidi nő levágott fejét mutatta a kamerába a hajánál fogva. Mosolygott.” (91.) A csattanó éppen azért üti meg az olvasót ilyen erővel, mert nem akarja feloldani a feloldhatatlan dilemmákat. Az elbeszélő azzal szembesül, hogy ebben a helyzetben az európai politikában megszokott humanitárius szólamok egyszerűen nem működnek, hamisan és képmutatóan csengenek. A végtelenített lejátszás a terrorizmus átmediatizáltságát állítja elénk: az erőszak mediális csatornákon át közelít meg minket, belép a saját terünkbe, elfoglalja és kisajátítja azt (akkor is, ha egy mediális áttétellel a nyelven belülre helyezzük át). A kép a traumaemlékezet működését is metaforizálja: az élmény újra és újra, végtelenítve játszódik le – ezúttal az emlékezet médiumán belül. Úgy látszik, az erőszak legyőzhetetlen: nyomot hagy a képeket archiváló technikai apparátuson, az emberi emlékezeten, végső soron pedig magán a nyelven belül is.
Jászberényi könyve éppen azért ennyire hátborzongató, mert Szíriában (és sok más helyen) most is, ebben a pillanatban is háború van.
Pesti Kalligram Kft., 2016.
Megjelent a Bárka 2017/6-os számában.
