Ratkó József
Jánosi Zoltán
„A holtak deresén Nagy Imrét ki üti?”
Ratkó József és 1956*
Ratkó József élete, munkássága és 1956 kapcsolatának rövid értelmezése azért lehet tanulságos, mert benne egy egész generációnak: a Heteknek, a Kilenceknek s még legalább két tucatnyi alkotónak az 1956-hoz fűződő viszonya is koncentráltan szemlélhető. A harmincas években, a negyvenesek elején születettek, a háború után a Rákosi-, majd a Kádár-korba belenövő nemzedék és 1956-viszonyának Ratkó magatartása, művei azért is adhatnak egyszerre sajátos és tipikus keretet, mert a munkáscsaládból származó, majd állami gondozottként felcseperedett és a Rákosi és Kádár alatt miniszteri státust kapott nagynéni, Ratkó Anna vezetéknevét viselő fiatalembernek a kor minden esélyt megadott, hogy önmaga mellé állíthassa, pártos költővé faragja. De aki – minden ilyen feltétel ellenére – 1956 örökségét egész életműve centrális helyén tartó, folytonosan a kommunista rend ellen hadakozó, erősen rendszerkritikus és 1956 rehabilitációjáért nagyon sokat tevő alkotóvá fejlődött mégis, és maradt is az a haláláig.
Ez a szembenálló magatartás a korábbi lelencfiú Ratkónak a társadalmi igazságtalanságokat figyelő elemi érzékenységéből és költői mintáinak (József Attila, Illyés, Nagy László) követéséből fakadt. A már országos periodikákban is publikáló nyíregyházi gimnazista – aki a „politikainak” nevezett verseiben 1956 előtt is a korabeli magyar valóság igen pontos, szinte szociografikus versbeni leírásait adja – a forradalom előtt jó egy évvel, 1955 tavaszán/nyarán tíz versét elküldi Illyésnek. A versek mellé az alábbi – küldetésének lényegét világosan közvetítő – levelet helyezi:
„Kedves Illyés Gyula Bácsi!
Ne haragudjék, hogy levelemmel zavarom. Sokat töprengtem, míg arra jutottam, hogy írjak. Remélem, ha ideje engedi, e levél nem marad válasz nélkül.
Poéta lennék. Ratkó Józsefnek hívnak. Néhány verset már összeírtam; közöltek is belőlük. Első kötetem napvilágot látott volna már, ha nem lennék nyakas, s azt írnám, amit mondanak. De ehhöz nem fűlik a fogam. Hogy miért? Tizenkilenc éves vagyok – állami gondozott. ‘48 óta hányódom az országban, s láttam egyet-mást. Engedje meg, hogy erre vonatkozóan idézzek néhány sort egy most készülő költeményből. Íme:
Nem kenyerem a cifra szó, amely a
rendhez, mint kéjlány férfihoz, simul.
---------------------------------------
A földön élek, szabad ég fölöttem...
S nem bánom én, ha kiűznek is érte:
Azt hiszem, ez azt is megmagyarázza, hogy mostanában miért nem közölnek tőlem költeményeket. … A költemények tartalmát rühellik. …nem esem kétségbe emiatt. Öntől sem segítséget, hanem véleményt szeretnék kapni! (…)
Jó egészséget kívánok Gyula bácsinak.
Tisztelettel: Ratkó József.”
(Babosi László az idézett leveleket és elemzéseket a Ratkó József életrajza (Szabolcs Szatmár-Beregi Szemle, 2005/1, 2009. 3-4.)) című tanulmányaiban tette közzé. Ratkó József nyilatkozatait, írásait a Ratkó József Összegyűjtött Művei. III. Próza, Kairosz Kiadó, Bp., 2014. kötetből idézem.)
A levélből is tükröződő magatartás eredményezi, hogy Ratkónak már 1956 előtt egy évvel, még nyíregyházi gimnazista korában komoly összetűzése történik a hatalommal. „A Szabolcs-szatmári Néplap egyik, a névtelenség jellemtelenségébe burkolózó szerzője megtámadta a verseiben is szókimondó…gimnazistát néhány publikálatlan verséért – rögzíti Babosi László – Ratkó, aki »munkásosztályunk gyermeke – írta a cikkíró –, hosszú ideig élvezte államunk gondoskodását, s ma is azt élvezi […] Sokszor azt hiszi, hogy egyedül van a világon […] s ő az, aki hivatva van […] a világ megváltására.« Utánozza Petőfit, Adyt, József Attilát, s követi őket abban is, hogy a fennálló rend ellen támad. »Népi rendünk ellen próbál írogatni. (…)«. Súlyos, félelemre okot adó vádak ezek, és persze a gimnazista poéta korabeli szerepét és verseinek hatását aránytalanul eltúlozza az anonim tollforgató. Nagy Imre miniszterelnöksége előtt, a Rákosi diktatúra legkeményebb éveiben egy ilyen cikk megjelenése után azonnal jött a »fekete autó«, s az ember hamar az Államvédelmi Hatóság – (…) – karmai között találta magát – fejti ki a továbbiakban a kutató – … Ratkó válaszában hiába cáfolta kristálytiszta logikával a vádakat: azt természetesen nem közölték.”
S a magyar-történelem szakpárra, Szegeden, az 1956/57-es tanévtől felvételt nyert fiatalember még alig lép a padsorok közé, lázongó lelkét a következő hónap végén már a forradalom mozgalma veszi körül. Nyíregyházi tanárához, Horváth Miklóshoz írott levelének néhány részlete is hű képet ad az október hatodika előtti hetekben Szegeden maga körül érzékelt, a forradalmat megelőző politikai hangulatról.
„Kedves Horváth tanár elvtárs!
(…) Most fölöttébb rossz hangulatban vagyok; bosszant az itteni írócsoport egyes tagjainak önteltsége … Egy-egy szerzői est után elmennek inni, s az örök életről fecsegnek – tisztelet a kivételnek –, mint jól megérdemelt jussról. Ez már pofátlanság!
(…) Az elmúlt hetek-hónapok eseményeit csak üdvözölni tudom, de erős a gyanúm… megszorítják majd ezt a sajtó-, meg mindenféle szabadságot. A Rajk-ügy egészen nevetségessé lesz, ha nem vonják felelősségre a főbenjáró bűnösöket. (…)
Ebben az egész lelki felszabadulásban az a dühítő, hogy megint a szovjetek szabadítottak fel bennünket. A XX. kongresszus nélkül aligha jutottunk volna eddig.
Persze, nagyon örülök, mert többek közt engem ill. verseimet is igazolják, hallgatólagosan „rehabilitálják” (már ez a szó is kopik) az események.
Én azért megmaradok a tiltott gyümölcsnél, míg csak meg nem fúlok tőle.
(…)
Szeretettel üdvözlöm Tanár elvtársat és családját és a tanári kart.”
(A levél az 1956. október 6. előtti napokból származik.)
Majd következik a szabadságharc, s mindez fokozott politikai figyelemre, az események gyors nyomon követésére, elemzésére és a következtetések kimondására ösztönzi a fiatal költőt. Ahogyan a Történeti Hivatal dokumentumaiból kiderült, Ratkóról a III/III-as jelentések „megjegyzik, hogy a magyar Szocialista Munkáspárt »ellenes tevékenységet folytatott a szegedi egyetemen. Nagy Imrét és politikáját védelmezte.«” (Babosi László feltárása) Ezek nyomán egy társadalmi változásokat sürgető, 1956 szellemét teljes mértékben vállaló, és annak értékeit a leveretés után is megtartó ember arca bontakozik ki, még ha személyesen, a város utcáin Ratkó nem is vett részt fizikai értelemben az események alakításában. Az egyetem levegőjében viszont közvetlenül érzi a szovjet beavatkozás és a bukás után is a hallgató- és költőtársaira nehezedő terrort, és ezt sem hagyja megjegyzések nélkül. 1957 márciusából való az a levele, amit Hargitai Lujzához, majdani feleségéhez címzett. „Tegnap délután (nem voltam itt) házkutatás volt nálunk. Mindent feldobáltak, legazemberezték a fiúkat, káromkodtak, ütöttek, már ahogy ez a huszadik századi humanizmushoz hozzátartozik. Németh Ferencen kívül még sokakat letartóztattak (írókat), a fiataloknak egyelőre semmi veszteségük. Nagyon nyeregben érzik magukat. A korzó teli van néppel; a karhatalmisták cirkálnak, még az oldalkocsis motorkerékpárokon is felállították a golyószórókat. Csak szikra kéne… sok vért vesztettünk. Nem tudom, mi lesz. Pesten talán csinálnak valamit, de az nagyon veszélyes következményekkel…járhat.” A Horváth Miklóshoz két hónappal később, 1957. május 3-án írott levele hasonló élményekről és belső feszültségekről árulkodik. „Az irodalmi berkekben itt Szegeden semmi hír. Nemrég fogták le egyik írótársamat, de már kiengedték. Puhítják az embereket. Én azonban nem vagyok spongya! Nem tudom, Miklós Bátyámnak mi a véleménye erről a szemfényvesztő politikáról (vagy ne káromkodjam?), de ez már sok! Szegeden most május 1-jén az egyik helyen már kirakták a régi címert is. Visszatáncolunk szépen 1956-ig, vagy még visszább!
Déry Tibor, Eörsi Pista, Németh Feri… – én nem tudom, milyen jogon fogják le az írókat! – Itt nem lehet sunyítani, ütni kell, ütni kéne. Van az emberben elég szusz hozzá, azt is tudja hová kell, de nincs egység. Oszolj-t parancsoltak, s az Élet és Irodalom gyenge és aljas kísérlet a sorakozókra! Nem tudom, milyen szellemi felsőbbség jogán parancsolnak holmi lakatosok, műszerészek az íróknak?! De meg aztán, ami nagyobb – a népnek?!”
A társadalom elfojtott szabadságakarata, nyomasztó atmoszférája, kettéroppantott lázadó erőinek szenvedése természetesen nemcsak leveleiben, hanem ekkortájt írott verseiben is érzékenyen megnyilatkozik. (Gulliver éneke, Szerda, csütörtök, péntek). Hasonlóan, mint egyik – s benne egyre magasabbra növő – példájának, Nagy Lászlónak a műveiben, aki a terrort a városba leszálló, óriási fekete denevérként, „szőrgatyás” „fekete katonaként” nevezi meg A város címerében, az áldozatokra pedig a Kitűnik származásom, a Karácsony, fekete glória és más verseiben emlékezik. Ratkó a személyiség és az identitás megnyomorítását mutatja be ekkor (s részben már ezt az időszakot megelőzően született) verseiben. A Gulliver éneke sorai ezt így fogalmazzák meg:
Bokáig érnek a házak,
a hegyek köldökömig.
Homlokig ér a gyalázat,
talpamat fák böködik.
Pici az ember, a lélek,
a rácsos ég is pici.
Közöttük őrülten élek,
óriás liliputi.
Már 1956 eltiport eseményei után kerül sor Ratkónak a szegedi egyetem és a város irodalmi életébe történő fokozottabb bekapcsolódására. „1957 végén az egyetem Irodalomtörténeti Intézetének írással foglalkozó hallgatói »Király István professzor szuggesztíven ideologikus fővédnöksége alatt« megszervezték az Egyetemi Írók Munkaközösségét. Rendszeres, kedd esténkénti összejöveteleiken az irodalmi kört »patronáló« oktatók »felügyelete« mellett saját műveiket olvasták fel és vitatták meg. Ezeket többször zsúfolt házak előtti nyilvános felolvasó est keretében rendezték meg. Ratkó József csoporttársaival, barátaival, Bécs Ernővel, Magdu Luciánnal, Nagyfalusi Tiborral együtt aktív tagja lett a munkaközösségnek, és »szubjektív«, »erkölcsileg cinikus és anarchista« versei miatt gyakran összeütközésbe került a »hivatalos pártálláspontot« képviselő oktatókkal. » Magyarázza ezt, magyarázza azt – mondták. Én meg ilyenkor pofátlanul citáltam a verset« – írta egyik levelében.” (Babosi László összegzése)
Az e körben történt kisebb konfliktusok után Ratkó kálváriája az Egyetemi Írók Munkaközösségének a Szegedi fiatalok antológiája című, 1958 végére összeállított gyűjteményével folytatódott. A könyvet 1959-re szándékoztak kiadni, s a már előkészített gyűjteményt az egyetem egyik oktatója, Kiss Lajos recenzálta a Tiszatáj 1958. novemberi számában. A nem kis mértékben Ratkóra kihegyezett írás hasonló, marxista forrásokból felszökő vádakat ismételt meg, mint az 1955-ös, névtelen nyíregyházi támadás. A cikk szerzője „A kor szokása szerint megmondta, hogy a szocialista realizmus jegyében mit s hogyan kellene látniuk, gondolniuk és írniuk a fiatal alkotóknak. Legtöbbet Ratkóval és barátaival foglalkozott: »Ratkó József (…) szembeszökően a tragikus költői életérzés pózában tetszeleg. József Attilában nagyszerű példaképet választott magának (…) De vigyázzon: ne hamis leckét vegyen nagy tanítójától«” – idézi Babosi László. A cikkíró éppen azt nem kívánta belátni, hogy Ratkó nagyon is József Attila-hagyományt követett akkor, amikor verseiben a társadalom belülről megismert, égető problémáival szembesített. Feleségéhez címzett levelében Ratkó kifejti az erre a véleményre adott belső válaszát, ami, a kor „demokratikus” szokásainak megfelelően ismét nem láthatott napvilágot: „…tulajdonképpen kétségbe kellene esnem, és tüstént elszegődnöm suszternak. […] Énnekem alighanem az a tragédiám, hogy hallgattam Illyés Gyulára,… Ugyan, Illyés Gyula?! Ki az?”
1958. november elején, de már e cikk megjelenését követően a munkaközösség összejövetelén Ratkó felolvassa azt a két művét, amelyek hosszú távon maradandó „hatással” lesznek mind az ő – mind pedig felesége és az egész családja – további sorsára. E két mű (ismét Babosi László szavait idézve) „a korról kegyetlen látleletet adó, az egyetemi ifjúság valódi életérzéseit kifejező Bármi, csak mégsem ember és a »hat elemit« végzett, de ennek ellenére miniszterségre emelkedett Ratkó Annához fűződő élményeit Villon modorában megéneklő Nagynéném a miniszterasszony című verse, melyben a személyes motívum mellett a költő a Rákosi-diktatúra káderpolitikáját is maró gúnnyal illette. E versek a nyílt, demokratikus gondolkodás és a szabad véleményalkotás bátor megnyilvánulásai, elsődleges olvasatuk pedig a kádári diktatúra módszereit, és a rendszer létjogosultságát kérdőjelezte meg. Ne feledjük a korabeli feszült, vészterhes időt: már lezajlottak az íróperek és a Nagy Imre-per. Nagy Imrét és társait 1958 júniusában kivégezték. Megszületett a népi írókat – Illyés Gyulát, Németh Lászlót, Veres Pétert, Tamási Áront, Féja Gézát és másokat – súlyosan elítélő pártállásfoglalás, aminek Király István volt az egyik kidolgozója. Nem véletlen tehát, hogy Ratkó felolvasása terhes csendet, az pedig gyorsan erősödő vihart szült […] több aktusban, végül a KISZ bölcsészkari »ítélőszékének« – magaslatáig »fokozódott a helyzet«”. Ratkó hiába védte »plebejus indulatú hevülettel« igazát. Az egyetem bizonyos oktatói és diákjai becstelennek, gazembernek, ellenforradalmárnak, anarchistának, osztályától »elidegenedett, deklasszálódott ember«-nek bélyegezték meg, aki bírálta a munkásosztályhoz hű miniszter asszonyt.«” Íme, a politikai botrányt kiváltó, híressé lett mű néhány szakasza.
Régóta viszket már a nyelvem;
s mert szavaira nem vigyáztam,
hány buta tréfáját lenyeltem,
amíg e rímre ráhibáztam!
S ha sokszor is hagyott a bajban –
túl vagyunk rajta, nem haragszom.
Szárazkolbásszal traktált hajdan
nagynéném, a miniszterasszony.
Igaz, hogy akkor még szegény volt
az istenadta, nem miniszter.
A keze bütykös és kemény volt,
haját a gond beszórta liszttel;
ő maga tett el hűs uborkát,
s nem volt cselédje, ki dagasszon,
és még nem hordta fönn az orrát
nagynéném, a miniszterasszony.
S nincs erre az orrbántz-ra vegyszer;
hiába hánytam a keresztet,
magasztos, miniszteri keggyel
egy levelet is megeresztett.
Számat, fülemet telesírta,
de benne nem volt semmi hasznom,
s a tárgyragot két t-vel írta
nagynéném a miniszterasszony.
A ma is eleven iróniával és a személyes merészség eltökéltségével sugárzó vers körül, mint egy politikai-lélektani-poétikai bolygórendszer középpontja körül kezdett forogni, Ratkóval együtt az egyetemi és az azt körülvevő „láthatatlan” világ. Egyelőre takart állapotban ugyan, de már szertesugárzó belső feszültségekkel. A másik, a nevezetes felolvasáson elhangzott vers, a Bármi, csak mégse ember 1957. április 11-én dátumozott alkotása az emberi létből nyíltan vágyik át az adott világból az állati sorsba: leveli békák, toportyánok közé. A természeti életbe egy olyan társadalomból, ahol a poétát a folytonos gyanakvás, űzetés, megfigyelés veszi körül. A – József Attila Költőnk és kora s több más verse lélektani helyzetét és társadalomrajzát is felidéző – vers szintén erőteljesen hívta ki a hatalom reakcióit.
Kit hogyha gondolat rág,
elárulnak az akták,
kiről ha víg, ha szenved,
mindig leltárt vezetnek,
kinek legszebbik csókját
rendőrök jegyzik, óvják;
Életének 1958-as fontosabb fejleményeiről is részletes, analizáló levélben számolt be a költő Horváth Miklósnak. Ebben összefoglalta az irodalomban kifejezett elvi és politikai szembenállására vonatkozó legfontosabb tényeket is, előre érezve (talán József Attila sorsán tűnődve is), milyen megoldást kerülget vele szemben az egyetemre delegált politikai hatalom. „4 hete – … – felolvastam … a Nagynéném a miniszterasszony c. friss versemet, amely » rokoni« viszonyunk befejező gesztusa volt részemről. Nos, mit kaptam? Egy költőnek sokféle titulusa van, de azok mellett, amelyeket Nyíregyházán kaptam, ezek bozontos óriások. Becstelen és gazember, ellenforradalmár és anarchista. Gondolja meg jól, Miklós Bátyám, hogy kivel levelezik!
Azt mondanom sem kell, hogy nincs igazuk. Én – mondják ők – osztályomtól elidegenedett, deklasszálódott ember, bírálom az osztályomhoz hű miniszterasszonyt…. Következmény: kidobtak a munkaközösségből (sebaj!) és ki szeretnének dobni az egyetemről, amire a »jogi« alapot gyönge tanulmányi eredményem szolgáltatja. Íme: bezárult a kör…” (1958. nov. 28.)
A kör annyira bezárult, hogy Ratkót rövidesen (különböző indokok alapján, de igazából e verse miatt) végül új, kommunista Horger-módszerrel eltávolították az egyetemről, s itt kezdődődött a magyar világ peremére (Berkeszre, majd Nagykállóba) száműzésének története is. (Szőnyei Tibornak és Babosi Lászlónak az Állambiztonsági Szolgálat Történeti Levéltárában végzett kutatásai meggyőzően igazolják, hogy „Ratkót, barátait és csoporttársait már ezt megelőzően is beépített ügynökökön keresztül megfigyeltette az állambiztonsági szerv.” )
Noha a Nagynéném a miniszterasszony, a Gulliver éneke, a Bármi, csak mégse ember erős hangütését Ratkó első három (1966 és 1970 között) végre valahára kiadott köteteiben vissza is fogja a cenzúrát sokrétűen érvényesítő hatalom stratégiája, azért e könyvekben is bőven vannak olyan alkotások, amelyek a szocialista irányítás idegrendszerének ingerküszöbét fájdalmasan érintették meg. (Minket nem kérdezett, Ballada a városi lakásról, Új évszak kellene, Ady). A kötetben meg nem jelenhetett, s csak a költő halála után napvilágra került költemények viszont ezeknél még súlyosabb ítéleteket fogalmaznak meg. Több közülük, morális és humanitáselvű alapon egyenesen kétségbe vonja az uralkodó hatalom legitimitását.
Így az Apám tollával (1955) (meg nem jelent) kötetbe épített Vádirat című vers – még 1956 előttről – Ratkó egész életművének egyik legszigorúbb korszakbíráló műve. A költemény nem mást, mint az országot vezető réteg „gazembernek” minősítését hívja elő Ratkó szótárából. A magyar társadalom, megítélése szerint, azért nem teremhet igazi hazát, „mert gazemberek rossz konkolyt vetettek, / dús gondja, tiszta búzája közé.” S hasonló gondolatokat közvetítenek más, ebben az időkörzetben született Ratkó-költemények is. Az eszme csőszöknek című 1956. október 28-án született költemény például, valamint a beszédes című Három év után (noha 1922-re alibi-címzett) alkotás, amely három év elteltével is Tamási Lajos: Piros a vér a pesti utcán című versének hullámait oldva magába idézi meg a forradalmas időt:
Dalolj mert aki hallgat
az bűnöket takargat
szavát szívét befonják
lélektörő hatalmak
A holtak nem beszélnek
szép kövek alatt élnek
emlékszel pesti utca
milyen volt az az ének
S a nagykállói költő műveiben később is ott izzik, feszül, lázít 1956 emléke. Ezeknek egyike Ratkó sokáig csak kéziratban terjesztett, illetve csupán Dinnyés József előadásában hallhatott, kötetben csupán a költő halála után megjelent, nyíltan hatalomkritikai verse, a Chanson a hatalomról (illetve ennek változata a Sanzon a hatalomról kezdőknek) című alkotás, amely két lábbal állva 1956 talaján fogalmazta meg véleményét a kádári diktatúráról.
A hatalomnak szíve van,
bárkibe átültethető.
A hatalomnak arca van,
amin a bőr cserélhető.
A Törvénytelen halottaim című, először 1971-ben megjelent kiváló hosszúversében pedig (ismét Babosi László megállapítását emelve ide) Ratkó „az 1956 után itthon maradt költők közül szinte elsőként vetette fel versben egy »tisztán« érthető kétértelmű utalás segítségével az akkor még »temetetlen« mártír miniszterelnök, Nagy Imre nevét:” A múlt kiemelkedő, illetve tömeges áldozataira is tekintve teszi fel kérdéseit:
Ki hajtotta végre a vérbajt,
a tüdővészt, a gégerákot
rajtuk? A holtak deresén
Nagy Imrét ki üti?
Ki gyújtja föl Dózsa gyönyörű koronáját,
vastrónját ki gyújtja föl? Akad-e
hóhér az éjszaka-arcú urak közt?
Életrajzírója pontosan dokumentálja, hogy Ratkó: „Ezt a versét, ha nyilvánosan felolvasta, hallgatósága döbbenetére, olykor – a Kádár-rendszerre jellemzően a társadalmi tabut körülíró kimondáskor – »összekacsintó« cinkos derültségére rendszerint azzal vezette be, hogy nyomatékosan felhívta mindenki figyelmét: nem »arról« a Nagy Imréről, tehát a kivégzett miniszterelnökről beszél a versben, és nem is a kiváló zsögödi festőről, hanem a Holtak deresét író sárrétudvari parasztköltőről, aki 1943-ban meghalt tüdőbajban. Persze ekkor már mindenki értette, hogy a költő a miniszterelnökre is gondol a versben, ami a Tiszatájbeli megjelenés után a szerkesztőség és a szegedi pártbizottság között kisebb botrányt okozott. A Törvénytelen halottaim című kötetben pedig csak magyarázó, a nádudvari parasztköltő alakját egyértelműsítő szerkesztői lábjegyzettel jelenhetett meg.”
Az 1956-ra egész pályáján figyelő költő a Hangsúly című, nyíregyházi akusztikus irodalmi folyóirat (1983-86) közötti egyik adásában, Csanádi Imre: Az 1956-os évre című verséhez kapcsolódóan jóval későbbi emlékállító törekvések előhangjaként veti fel azt is, hogy: „Ideje volna összegyűjteni s egy kötetben kiadni 1956 októberének irodalmát.” Az újratemetés előtt négy nappal pedig, saját korábbi műveire is emlékezve Ratkó így nyilatkozott a mártír miniszterelnök emlékéről: „Nagy Imre és társai szerintem minden tiszteletet megérdemelnek. Nagyon sajnálom, hogy az ismert okok miatt erre a szertartásra 31 évvel a haláluk után kerül csak sor. Ez a tény a felelősök embertelenségét, erkölcstelenségét mutatja. Az Antigoné-ból is tudom, amelyet nemrég fordítottam, hogy a halottakkal harcolni, a halottakra haragudni szörnyűség...”
Az idézett utolsó mondat egyértelműen utal arra is, hogy Ratkó 1956 emlékezetéért, követeléseiért tett alkotói fellépései a versek és nyilatkozatok mellett a drámai munkáiban is erőteljesen nyomon követhetők. A Szent István királyról írott, de már a magyar rendszerváltás perspektíváit kereső Segítsd a királyt! (1984), az Antigoné-fordítás (1986) és ennek nyomán – a magyar valóság impulzív poklából – rekonstruált „antik" dráma, a Kreón (1986-87) adják e drámaírói munkásság – jelentős arányban 1956 hagyományán alapuló – értékeit. A költő az Antigonét – hiszen, ahogyan említette, temetetlen holtakkal nem lehet együtt élni –, az 1956-os forradalom harmincadik évfordulójának évében, a forradalom emlékezetére, eszméinek aktualizálására és tiszteletére fordította újra. Ám e kiváló fordításban Szophoklész művét (egyetlen nyíregyházi s néhány vidéki diákelőadás kivételével, Csikos Sándor rendezésében) sehol sem adták elő! Pedig Ratkó, alföldi, népi, protestáns és a Kádár-kori ellenzékiség magatartását kifejező nyelvéből lépten-nyomon az sugárzott le, és sugározna le ma is a pódiumról, hogy Antigoné – Nagy Gáspár megfogalmazásában – 56-os cipőt hord. S a „sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb” közismert ember-minősítése helyén ez a mondat csattan elő Ratkó fordításában, nem kis mértékben 1956 nemzeti tapasztalatán is, a Szophoklész-műből: „Sok szörnyű csodafajzat van, s köztük az ember a legszörnyebb.” Röviddel az Antigoné átültetése után a Kádár-korszak hatalmi atmoszférájának elemzésére született Ratkó tollán a Kreón is, a zsarnok kisszerűségének, szürkeségének: magának Kádárnak és adminisztrációjának a bemutatására. Zárásképpen álljon itt most az alkotó és 1956 viszonyának szavakból emelt emlékműveként a legméltóbb elemzés Ratkó Antigoné-fordításáról és a Kreón születéséről. Szerzője Nagy Gáspár, címe: Az Antigonét fordító Ratkó József:
A költő 1986-ban, ki tudja, mért,
újra magyarította Szophoklész tragédiáját,
az Antigonét. S ki tudja, mért, színház nem akadt
széles e hazában, amelyik bemutatására vállalkozott volna.
A fordító – állítják egybehangzóan a szakemberek – kitűnő munkát
végzett. De Kreón utódai mindegyre Antigoné ormótlan cipellőjét
kárhoztatták, mely legalább 56-os nagyságú lehetett
az első és utolsó próbán. Vagy csak az utódok képzeletében?
De erőst ijedeztek, ki tudja, mért, a költő meg döbbenten állt
a hitványság előtt. Aztán dühében és elkeseredésében maga írt
drámát Kreónról, hogy megfejtse a zsarnok lelkének szörnyű titkait.
De nem tudta meggyőzni a kései utódokat kreónságukról
és kreténségükről sem! Vagy nagyon is sikerült volna?
Így halt meg 1989. szeptember 13-án, békétlenséggel
és keserűséggel szívében a reménykedés zsenije.
Ugyanabban a fátumos életkorban, mint az általa
többször is elsiratott Kormos István és Nagy László.
Alig múlt egy hónappal 53 éves! Ennek is már 7 esztendeje!
Polüneikészt azóta többször el-és újratemették.
Pompával és cinikusan. A régi/új kreónok teszik
a dolgukat: naponta bemutatják a kaméleoni trükköt.
De Ratkó Antigonéja még mindig várakozik…
(1996. szeptember)
* Az előadás az 1956 a magyar művészetben címmel megrendezett 44. Tokaji Írótáborban hangzott el 2016. aug. 11-én. A szerző és szerkesztőségünk a nyolcvan éve született Ratkó Józsefre is emlékezik általa.
Megjelent a Bárka 2016/5-ös számában.