Csörte, avagy párhuzamos kritikák, avagy hogyan lehet/kell irodalmat tanítani? Egy író (Lakatos István) + egy tanár (Fenyő D. György) + egy diákja (Halász Minka) ugyanarról a könyvről.
Nényei Pál: Az irodalom visszavág. 1. Léda tojásaitól az Aranyszamárig. Tilos az Á Könyvek – Pozsonyi Pagony Kiadó, 2015, 422 oldal, 3990 Ft.
Lakatos István
Batman az ókorban
Néhány éve, egy antikváriumban találtam egy majdnem reprint kiadást Raff György természethistóriájából, „gyermekek számára”. Ez egy nagyon vicces kötet, a 19. század közepének-végének természettudományos ismereteit mutatja be a jó György tolmácsolásában, aki egyúttal egy képzeletbeli iskolai osztályhoz szól. György MINDENT tud, a gyerekek pedig, szegények, egytől-egyig buták, mint a tök – legalábbis György elég leereszkedően szól hozzájuk. Az állatokat gyakran engedi maguk beszélni, még azt is elmesélik, finom-e a húsuk, és hogy milyen ételt szoktak készíteni belőlük. Némelyik állat viszont arra sem érdemes, hogy megszólaljon, róluk a derék György mesél, és hamar kiderül, hogy nagyon utálja a szegény kecskét és a lajhárt.
Nagy bunkó ez a György.
Mindezt azért írtam, mert Nényei Pál kötete is olyan stílusban íródott, mintha az olvasó épp órán ülne és hallgatná a tanár szavait. Gyorsan hozzáteszem: ez a tanár nem bunkó. Inkább vicces, szeret sztorizgatni és érdekesen adja elő a tananyagot.
Rögtön az elején azzal kezdi, hogy megkülönbözteti a jó és rossz tanulókat. A jó tanuló bevágja a tananyagot, semmi érdekes nincs benne, ismerjük ezt a típust. A rossz tanuló sem hülye, csak egyszerűen nem érdekli az egész, nem olvas, mert elrettentik a szövegek, unalmasnak találja, marhaságnak.
Noha mindig is szerettem az irodalmat, és már egészen kicsi gyerekkoromban is rengeteget olvastam (nyolc éves koromban az E.T. folytatása, A zöld bolygó titka olvasása közben fájdult meg a fejem, és utána derült ki, hogy szemüveget kell viselnem), de én is rossz tanulónak minősülnék. A kötelezők jó részét soha nem állhattam. Fene se akarta azokat a nyomasztó könyveket! Nyilas Misi hisztizésétől mindig kivert a víz, nemecsek (natessék, véletlenül én is kisbetűvel írtam) pedig akkora egy kis pöcs, hogy még meg is hal. Szerencsétlen lúzerekről mégis ki a fene akar olvasni? Így is elég nyomasztó az a rettenetes mennyiségű információhalmaz, amit – sokszor teljesen feleslegesen, bármilyen érdemi haszon nélkül – be kell biflázni.
Nényei úgy veszi végig az antik görög és római irodalmat, hogy érdekes legyen. A rossz tanulót nyilván csak az fogja érdekelni, hogy mit műveltek Leszbosz szigetén, hogyan herélték ki Kronost, vagy hogy tökjó fantasy lenne az Odüsszeia, ha nem lenne olyan hülyén megírva. Nényei nem kerüli ezeket a kényesebbnek számító témákat, nem szemérmeskedik, hiszen tudja, hogyan kell lekötni a gyerek/kamasz figyelmét. Sőt, nem átall popkulturális vonatkozásokat beemelni a szövegbe, még Batman is felbukkan. Azt hiszem, mindenki ilyen tanárról ábrándozik.
A kötetet Baranyai András illusztrálta, jó szokásához híven kiválóan. Épp ezért fájó, hogy olyan kevés rajz jutott a könyvbe, és így sajnos kissé épp olyanná válik a szöveg, mint amit szeretne elkerülni: tankönyvszerűvé. Az irodalom visszavág a legjobban képregényként működne – hasonlóan a Rajzos zenetörténethez, amit gyerekként imádtam, és sokat is tanultam belőle –, de ismervén a magyar olvasók bizalmatlanságát (elutasítását) a képregényekkel szemben, no meg a könyvkiadás gazdasági hátterét, fölösleges a bánkódás.
Halász Minka
Kötetlenebb, szabadabb, személyesebb
Először kissé megijedtem a könyvtől. Nem tudtam elképzelni, hogy leköt majd egy közel négyszázötven oldalas irodalomtörténeti kötet, pedig szeretek olvasni.
Az irodalom visszavág nem egy klasszikus irodalomtörténeti könyv, annál sokkal kötetlenebb, szabadabb, személyesebb. Nem információkat sorol fel, de nem is direkt oktatni próbál, mint ahogy egy klasszikus tankönyv tenné. Az ókori irodalomról – azokról, amelyekre eddig csak kötelező olvasmányként tekintett a jó- és rossztanuló egyaránt (és rá kellett jönnöm, hogy talán én is) – az író könnyedén beszél, olyan hangvételben, ami annyira közvetlen, hogy szinte lehetetlen nem azonosulni vele, nem szeretni. Kicsit átformálja azt, amit mi eddig műelemzésnek tekintettünk, többet tesz hozzá. Ronaldóval és az Avatarral példálózik, én mégis úgy érzem, ettől nem komolytalan vagy leegyszerűsítő lesz a mondanivalója, hanem minket is gondolkodásra, újabb nézőpontok meglátására ösztönöz, és azt hiszem, ez a nyitottság a könyv üzenete. Az irodalom mindenhol ott van.
Az író formál két tipikus diákkaraktert, a jótanulót (aki mindig pontosan tudja a magyarleckét) és a rossztanulót (aki a kötelező olvasmány kifejezés elhangzásakor azonnal egy rövid összefoglaló után néz az interneten). Az ő szerepükbe tud behelyezkedni az olvasó, pozicionálja magát, miért is szól neki a mű. Az ő közbeszólásaikra válaszol az író, emiatt is sokkal közvetlenebbé, beszélgetésszerűvé válik könyv.
Azt hiszem, a fő oka annak, hogy ennyire élvezni tudtam az, hogy rengeteg gondolatot ébresztett bennem, kitárult előttem egy világ. Nem is olvastam, hanem együtt gondolkodtam az íróval, együtt elemeztünk, szereplőjévé váltam a könyvnek. Mintha egy nagyon érdekes beszélgetés vagy irodalomóra részese lettem volna. A félelmeim, hogy unalmas lesz, túl komoly vagy talán pont az ellenkezője, kamaszosan jópofizós (ettől rettegtem a legjobban) hamar elmúltak.
A művek nagyjából felét olvastuk csak irodalomórák keretében, de ezek közül is többet újraolvastam Az irodalom visszavág hatására. Új szemszögből láttam a görög mítoszokat, egy másik, pikánsabb oldalukról, ami teljesen új volt, az iskolában nem említettük. Érdekes volt látni, hogy hányféleképpen értelmezhető egy mű, hány árnyaltabb, sokak által talán kevésbé ismert oldala lehet egy ókori drámának, mítosznak, költeménynek. Teljesen más szemmel lapozgattam az Antigonét, mint egy évvel ezelőtt. Az író teljesen kivesézte a mű egy jelenetét, úgy éreztem, muszáj újraolvasnom az egészet a teljes megértéshez, és nem bántam meg, a szerző kommentárja rengeteget hozzáadott az eddigi tudásomhoz. Bár kicsit szégyellem, több ókori szerzőről most hallottam először, de már Catullus és Ovidius művei is értelmet nyertek számomra, és az eddig kissé idegen római irodalmat sikerült közelebb kerülni. És amire nagyon büszke vagyok: végre megértettem a metafora, a hasonlat és a metonímia közötti különbséget.
Szerintem a könyv legfontosabb célja az, hogy megmutassa, az irodalom nem tananyag, leginkább ez az, amit el kell felejteni, hanem máshogy kell tekinteni rá, és akkor élvezhetővé, felfedezhetővé, érdekessé válik. Bármi lehet unalmas és elviselhetetlen, ha rosszul közeledünk felé, mondja az író, és ebben egyet is értek vele. Úgy mutatja be az ókori görög és római irodalmat, hogy senkinek nem az jut eszébe, hogy az nehezen olvasható, vagy fárasztó lenne. Közelebb hozza egy mai nyelvvel, rengeteg példát hoz fel a fogalmakra, amelyek előkerülnek, ezzel is a mű a tankönyvszerűségét csökkenti.
Érdekes, hogy nem igazán tudom megmondani a könyv műfaját. Nem nevezhető tankönyvnek, de végig az az érzésem volt, hogy az író igazi célja az, hogy tanítson, kicsit néha szájbarágósan is. Olvasás közben számítottam egy nagy kvízre vagy önértékelő tesztre a mű végén azért, hogy lássa az olvasó, megérte-e átrágnia magát a rengeteg információn. Végül nem volt, pedig én tényleg nagyon kíváncsi vagyok, hogy mennyi maradt meg abból, amit olvastam.
A könyv egy tetralógia első darabja, a sorozat az irodalomtörténet egészén kalauzolja majd végig az olvasót. A múltkori irodalomdolgozatunk óta biztos vagyok benne, hogy a többit is elolvasom, és mindig kéznél hagyom őket. Jól jöhetnek még.
Fenyő D. György
A „megsűrült középfok” ellenében
Spiró György drámájában, a Csirkefejben a Tanárhoz járó Bakfis felolvas részleteket a tankönyvből és még egy könyvből („valami olyan vastag” könyvből), amelyben verset elemeznek, Adyt. A „megsűrült középfok” ötszöri elismétlése a drámában belevési az olvasó emlékezetébe: milyen szörnyű az, amikor ilyen elidegenült nyelven szól valaki az irodalomról. Hogy nem lehet számokkal és poétikai szakkifejezésekkel leírni a költészetet, nem szabad elvenni az irodalomtól az élet elevenségét, a felfedezés izgalmát, a saját korra alkalmazás élményét, a személyes jelenlét és a személyes mondanivaló örömét és erejét.
Nényei Pál irodalomtörténetében mintha a drámabeli Bakfist szólítaná meg. Az a célja, hogy az irodalomról szóló szöveg ne irodalomtudományi szaknyelven szólaljon meg, hanem hétköznapi, érthető, emberközeli nyelven. Hogy a magyarázó szöveg ne elzárja a műtől a diákot, hanem közel hozza hozzá. Hogy a példák, a magyarázatok, az értelmezések is a ma emberét, sőt a ma diákját, mi több, a ma minden diákját megszólítsák, még az irodalmat utáló vagy lenéző diákot is.
A könyv nyelve hangneme, mondatfűzése, megszakításai, nyelvi és szerkesztésbeli játékai, az olvasó közvetlen megszólítása tökéletesen alkalmasak is erre. Van valami kellemesen olvasmányos a könyvben, és van benne sok váratlanság, némi nyelvi henyeség, szándékolt nyelvi pontatlanság, amitől élvezetes olvasmánnyá is válik. A tipográfiai játékok, Baranyai András vicces és szándékosan túlstilizált rajzai tovább erősítik ezt az élményünket. Az olvasót instruáló, a szöveg olvasására, átugrására, kihagyására felszólító betétek, a direkt felhívások arra, hogy valaki elmenjen egy könyvtárba, vagy hogy hagyja félbe az olvasást, ha megunta, csináljon valami mást, hogy valami zanzát olvasson el, vagy olvassa el az eredeti művet, szintén a könyvnek ezt a kellemes, olvasmányos, csábító rétegét képviselik.
A beszélő mintegy vezetőnek ajánlkozik az olvasó számára: itt vagyok, utazó, irodalmi Vergiliusod, és végigvezetlek az irodalom bugyrain keresztül oda, ahonnan az egész út érthető, logikus, bejárható és végeredményben szerethető lesz. Nagyon üdvözlöm a könyvnek ezt a szándékát, azt, hogy állítja, hangsúlyozza, hogy az irodalom mindenkié, az irodalom örömét jó, ha mindenki felfedezi. Van valami demokratikus(?), népnevelő(?), aufklärista(?), tanáros(?) jószándék ebben, ami számomra nagyon rokonszenvessé teszi a vállalkozást.
Hogyan valósítja meg ezt a fontos küldetést a könyv? Mindenekelőtt azzal, hogy az irodalmi művek jelentését erősen modernizálja. Modern analógiákkal példálózik, mai tárgyakat, szavakat és élethelyzeteket, azt mutatva, hogy amiről két- vagy háromezer évvel ezelőtt az emberek verset írtak, ma is aktuális. Ez egyrészt nagyon hasznos, mert elképzelhetővé és életszerűvé teszi a magyarázatokat, másfelől azonban nagyon veszélyes. Abból indul ki ugyanis, hogy mindenki be van zárva a maga világába, és csak azt érti meg, ami ebből a világból magyarázható. Ha „a mai fiatalok” – már ha van ilyen, de fogadjuk el, hogy van – a szelfik és a celebek világában élnek, akkor magyarázzuk, mondja a könyv, a régmúlt történeteit és szövegeit is ilyen analógiákkal. Csakhogy, vélem én, nemcsak arra kell megtanítani a diákokat, hogy a maguk ízlés- és véleménykapszulájába be tudjanak vonni attól eltérő dolgokat, hanem arra is, hogy ki tudjanak látni ebből, netán ki is tudjanak lépni belőle. Ha ugyanis mindent a mai érzések felől tudunk csak megérteni, akkor úgy tűnik majd fel, hogy az ember mindig ugyanolyan, az emberi érzések változatlanok. Holott az irodalom – többek között – éppen azt mutatja meg, hogy mennyire másként éreztek, gondolkodtak, szerettek, gyűlöltek, házasodtak, háborúztak az emberek a különböző korokban, és arra tanít, hogy a tőlünk másként gondolkodók vagy érzők iránt is kíváncsiak legyünk. Ha a múltból semmit nem vonatkoztatunk a mi világunkra és jelenünkre, akkor bizonyos, hogy az irodalomból is holt anyag, jelentésnélküli tárgy lesz. Ha azonban mindent csak a jelen perspektívájából tudunk csak látni, akkor viszont egy idő után elveszítjük azt a tudásunkat, hogy van, volt, lesz rajtunk kívül más is, létezik a mi világunktól idegen világ is, és annak megértése legalább annyira fontos és érdekes lehet.
Úgy vélem, a könyv eljárása lehetséges eljárás: megmutatni azt, ami a múlt emberével rokonná tesz. De létezik egy legalább ugyanennyire érvényes út is: megmutatni, hogy a történetek és emberek a maguk kontextusában milyenek lehettek, hogy az emberi döntéseket a maguk alternatívái közé helyezve megérzékeltetni más emberek és gondolkodásmódok, érzelmek és kapcsolatok dilemmáit és szépségeit.
Amit ez a szemléletmód feltételez: az, hogy minden művet, korszakot és embert komolyan vegyünk. Ez nem jelent kritikátlan elfogultságot, nem jelent felhőtlen csodálatot, de azt mindenképpen, hogy komolyan elgondolkozzunk azon, ki miért írt úgy, ahogy írt, és miért élt úgy, ahogy élt. Ez pedig nem engedi meg az összekacsintást a régiek feje fölött, nem engedi meg azt a gesztust, hogy bölcsebbnek, többet tudónak érezzük magunkat. Van a könyvben egy kis frivolitás, némi irónia, pici összenézés az olvasóval, időnként fölényeskedés – ez az én szememben a könyv legkevésbé rokonszenves vonása.
Nem lehet persze könnyű feladat egyszerre komoly és a humoros könyvet írni, de az talán több lenne. A könyv humora kétségtelen, sőt, legélvezetesebb részei éppen a leghumorosabbak. Ilyen például a Macskák musicalről szóló fiktív 46. századi irodalomtörténeti összefoglaló, amely pompásan mutat rá arra, milyen nehéz a sötétben tapogatózva, kevés forrás alapján érvényes kijelentéseket tenni a régmúltról. A komolyságot, a vizsgált tárgy komolyan vételét azonban hiányolom. Nem valamiféle emelkedettséget vagy magasztalást, egyszerűen csak a vizsgálat tárgyát megillető tiszteletet.
Érdekes, ahogy a szerző – maga is tankönyvíró – összekacsint a diákolvasókkal, megkülönböztetve az irodalmat mint tantárgyat és az irodalmat mint művészetet, és axiómának fogadja el, sőt tételezi azt, hogy az előbbi csak könyvszagú, érdektelen, unalmas, legfeljebb biflázásra érdemes lehet. Persze van ebben némi igazság, nem akarom – magam is magyartanár vagyok – azt bebizonyítani, hogy minden magyaróra jó, hogy az órák szellemi izgalma felér a művekével. Igen, a Magyar nyelv és irodalom is csak egy tantárgy, vannak érdekes és unalmas részei, pontosabban mindenki találhat benne számra érdekeset és unalmasat, és vannak érdekes meg unalmas magyarórák. (Nem tudom pontosan megmondani, hány magyaróra lehet egy héten az országban, de akár százezer is lehet – hogy ne lenne azok között bűnrossz és katartikus egyaránt?!)
Nagyon erős a szerző – vagy elbeszélő? vagy a fiktív elbeszélő? – szerepe a könyvben. Mi több, mondhatjuk szereplőnek is. Mintha egy olyan tanár magyarázna benne, aki nagyon élvezetesen, érdekesen, színesen tud mesélni, jó példákat hoz fel, érdekesek az analógiái, hasonlatai, példái – de aki nagyon szereti a saját hangját hallani. Ez a könyv végig elmagyarázza az irodalmat, elmondja, mit olvasunk, hogyan értsük, miről szól, mit mond nekünk. Nem érvénytelen ez a tanári magatartás, de talán nem is korszerű. Mert nem számol azzal, amivel korunkban leginkább számolni kell: a befogadó önállóságával. Véleményem szerint nem hagy neki elég teret, levegőt, hogy maga fedezze fel, amit olvas.
Éppen ezért jó olvasmánynak tekinthetjük a könyvet, de irodalomtankönyvnek bizonnyal nem javasolnánk. Egy irodalomtankönyvnek kérdeznie kell, szempontokat adni, értelmezési kereteket nyújtani, lehetőségeket megfogalmazni. Érdekes paradoxona a könyvnek, hogy miközben nagyon erősen épít az olvasóval való kommunikációra és eredményesen vonzza be az olvasót, szándékosan azt a célt tűzve ki maga elé, hogy az irodalmat nem szeretőkkel is megszerettesse az irodalmat, mégsem figyel eléggé az olvasójára. Vagy mintha elképzelne egy olvasót magának: egy felzselézett hajú, kockuló és csajozó átlagkamaszt, és megnyugodna abban, hogy minden mai fiatal ilyen, tehát ő most a fiatalokhoz szólt. Holott úgy érzem, inkább ő maga akar érdekes és színes lenni, és kevésbé érdekli az, hogy az olvasót elvezesse oda, ahol már megérinti valami, ahol maga el tud kezdeni gondolkodni.
Ha imént a túlvilági idegenvezető hasonlatát használtuk, folytassuk ezzel: olyan idegenvezető a könyv elbeszélője, aki maga remek történetekkel szórakoztatja el a csoportot, érdekesen mesél, de nem engedi meg, hogy mindenki maga fedezze föl a várost, amelyet megmutat, sőt, még talán azt sem, hogy ki-ki észrevegyen egy érdekes ablakkeretet, rácsodálkozzon egy furcsa vonalvezetésű lépcsőre, felfedezzen egy gyönyörű kilátást. Ha tankönyvet képzelnék el magam számára, akkor biztosan olyant képzelnék, amely ezt az egyéni felfedezést, a gondolkodást, a ránézés képességét segíti.
De – mondjunk önmagunknak ellent – ez a könyv nem tankönyv, hanem mondjuk útikalauz. Olyan bédekker, amely ha önmagában, olvasmányként érdekes, akkor kedvet csinál a felfedezéshez, ha önmagában unalmas vagy poros, akkor meg nem adja meg ezt a lehetőséget. Ha így tekintünk rá, akkor az érdemei erősebben a szemünkbe tűnnek. Például az, hogy plasztikusak a magyarázatai. Jó analógiákat hoz az irodalomból és a kultúra történetéből a népköltészettől Karafiáth Orsolyáig. Nem siet, hanem mindent elmesél, elmagyaráz, kifejt, hagy időt az olvasónak, hogy megértsen minden helyzetet, fogalmat, történetet. Sokszor tényleg olyan emberi tartalmakat, helyzeteket vesz észre és fogalmaz meg, amelyek fontosak, sőt igazán lényegesek. Ilyen például az idealizálásról szóló hosszú fejtegetés, a múlt és a természet iránti nosztalgia magyarázata, vagy néhány népmese mitologikus mélyrétegének értelmezése.
Ha valaki diákoknak irodalomtörténetet ír, akkor az antikvitás hálás és viszonylag a legkönnyebb téma. Ezt ugyanis lényegében tökéletes konszenzus övezi: mindenki számára evidens, hogy meg kell tanítani a műnemeket és műfajokat, a homéroszi eposzokat, az eposzi kellékeket, a görög lírából Szapphót és Anakreónt, és így tovább. Némileg bővebb annál a könyvben feldolgozott anyag, mint amit tanítani szokás (Aiszkhülosz, a hellenizmus irodalma, a görög és a római regény például nem szokott előkerülni az iskolában), de azért komoly kánon-vitákra nem kell számítani. Már csak azért sem, mert egy-egy szerző vagy mű be- vagy kikerülése a tárgyalt anyagból nem érint mély világnézeti meggyőződéseket, nem jelent ideológiai különbségeket.
A későbbiekben ez már nem így lesz, és ahogy közeledünk a jelen felé, egyre nehezebb lesz ilyen nagyvonalú kiválasztással és anyagkezeléssel beszélni a művekről. Nem véletlen, hogy az 1990-es években, amikor nagyon sok tankönyvsorozatot írtak különböző szerzők, sok sorozat a második kötet után, körülbelül a romantika után maradt félbe. Sokkal nehezebb ugyanis megírni a 19-20. század irodalomtörténetét, mint a korábbi korokét, és sokkal nehezebb megírni a magyar irodalom történetét, mint „a világirodalom” történetét.
Ez pedig felvet még egy problémát, amely e könyvben már rendkívül markánsan megjelenik, de élet-halál-kérdéssé majd a következő kötetekben válik. Azt ugyanis, hogy a könyv beszél az irodalomról, beszél művekről, de magukat a műveket nem olvassuk, pontosabban csak azokat a kiválasztott versszakot, verseket, néhány bekezdést, részletet, amiket a szerző fontosnak tart. Persze megint csak mondhatjuk, hogy egy irodalomtörténet nem antológia, hogy Szerb Antal vagy Babits irodalomtörténetében sincsenek szemelvények, mert nem ez a könyv feladata. Ez igaz is, csakhogy félő, hogy a diákolvasó az eredeti művek, a szövegek helyett fogja majd ezt a jó kis irodalomtörténetet olvasgatni.
Az útikalauz-párhuzamot folytatva: olyan útleírást olvashatunk hát, amely helyettesíti az eredeti élményt. Érdekes, könnyű, élvezetes. Egy kényelmes fotelben, a saját szobánkban üldögélve, a magunk kedvenc italát iddogálva vezet keresztül bennünket Párizson. Nem annyira fontos neki, hogy nekivágjunk a világnak, mert elhozza hozzánk a világot, nekünk, a magunk jól ismert, stabil világába.
